A rossz hír hozóját utálják, pedig a rossz hírem az, hogy kénytelenek leszünk hamarosan szembesülni a magunk okozta bajokkal, és nem is gondolnánk, hogy milyen rövid időtávon belül! Ha ilyen üzemben használjuk el a bolygó erőforrásait és tesszük tönkre a természetet, akkor már a mi életünk során, de legkésőbb a következő generáció életében nagyon fájdalmas problémákkal fogunk szembekerülni.

Bárkinek, aki megkérdőjelezi a „kényelmetlen” prognózisaimat, csak az erre a helyzetre fejlesztett szlogenemmel tudok válaszolni: „én szóltam…!”

A „helyzet” napról napra „fokozódik”.

Ha azt mondom, hogy 2060-ban egy liter ásványvíz 3000 forint lesz, akkor ma még sokan kinevetnek. A problémák sűrűsödnek, a furcsa természeti jelenségek szaporodnak, a világ egyes részein már most is éhínség van, fokozódik a vízhiány, míg máshol özönvízszerű esőzések vannak, teniszlabdányi jéghullással. Nézzük csak az egyre gyakoribb tornádókat: a mai lakóházaink maximum 160 km/órás szélterhelésre vannak tervezve, ha egyre gyakoribbak lesznek majd a 200 km/órás szélviharok, azt már nem feltétlenül fogják bírni. És akkor már nem az lesz a kérdés, hogy egy ilyen dolog az biztosítási esemény vagy sem… Nyilván nem kívánom ezeket a tragédiákat senkinek sem, de legyen csak egyszer Magyarországon egy olyan aszályos év, amikor semmiféle mezőgazdasági termény nem terem meg, akkor már nagyon késő lesz cselekedni, kapkodni. Most kell elkezdeni víztározókat építeni, most kell megállítani az ország területének tizedét kitevő Homokhátság elsivatagosodását.

Mi lehetne akkor a megoldás?

Elsősorban a természethez, az erőforrásokhoz való hozzáállásunkat és így egyben a teljes világhoz, a többi emberhez, a természeti és épített környezethez való hozzáállást kellene megváltoztatni. Egyfajta tudat- és szemléletformálásra van szükség. Ezt a szemléletváltást már az óvodában el kell kezdeni. Van is erre néhány jó példa, mondjuk a szelektív hulladékgyűjtésre való játékos nevelés, de az a baj, hogy megállunk ezeknél a sablonoknál. Ez annyit jelent, mintha a Holdra akarnánk eljutni, és ehhez ugranánk 40 centit… ami tiszteletre méltó, csak ott van még köztünk az a háromszáznyolcvannégyezer kilométer.
Ha folytatódna a fenntarthatóságra nevelés tudatos oktatása az iskolában, majd a középiskolában, akkor már sokkal előbbre tartanánk.
A mérnökképzésben is jelentős előrelépés lehetne a tananyagba „csempészett” fenntarthatósági szemlélet. Valamint kiemelten érdemes volna foglalkozni az intelligens megoldások kihangsúlyozásával is.

Fenntarthatósági szempontból az utolsó pillanatok egyikénél tartunk.

Úgy gondoltam, hogy átfogó megközelítéssel, könnyen megérthető példák segítségével kell felhívni minél több ember figyelmét a legkritikusabb veszélyekre, amelyekkel az emberiség hamarosan szembesülni fog. Változásokat csak úgy tudunk igazán hatékonyan menedzselni, ha ahhoz a jelenlegi struktúrákat használjuk. Tehát a jelenleg regnáló adminisztrációt, és a gazdasági élet jelenlegi irányítóit kell meggyőzni arról, hogy ebbe a világon minden országnak, minden szervezetnek és egyénnek „bele kell állni” és konkrét intézkedésekkel kell elindítani a változásokat.
Tudom, hogy nagyon megfoghatatlanul hangzik, de tényleg a világ megmentése a cél és nem kevesebb. Ez a világtörténelem legnagyobb vállalkozása (The Biggest Enterprise of the History[1]) lehetne, ráadásul olyan profittal, amelyből minden egyes földlakó részesül. Amennyiben feltesszük, hogy egy „emberélet 1 millió dollárt ér”, ami mondjuk a szokásos életbiztosítások összegéből kiindulva nem is annyira pontatlan becslés, akkor ez 7.600.000 milliárd USD profitot takarna a mai „közgazdaságtani számítási modell” alapján, ami a jelenlegi Föld GDP 100-szorosa. Ekkor természetesen még nem számoltuk bele a Bioszféra további élővilágának eszmei értékét, ami lehet további nagyságrendeket jelentene… Ez a kalkuláció ugyan nagyon sánta és semmiképpen nem teljeskörű, de remekül rávilágít és igazolja a jelenlegi üzleti modellek embertelenségét és tarthatatlanságát.

Az általam sokszor emlegetett Közösségi Fenntarthatósági Társadalom lehet az a társadalmi forma, amelyben jó eséllyel pályázhat egy átfogó megoldásra. Ezzel a közösségi szemlélettel hosszú távon képes lehet megmaradni az Emberiség. Modern, demokratikus, esélyegyenlőségi világban, de egyúttal szigorú szabályokkal, akár szankciókkal. Összefoglalva mondhatjuk – ismerős, de nem annyira szexi terminológiával – egyfajta „tervidőszakos rendszert” hoznánk létre, ahol a tervet az Élet hozza és a szabályokat a szükség írja elő minden egyes szervezet és egyén részére. Nem túl szép jövővízió, de talán van esély az Élet megmentésére. Ha a pénz és hatalom helyett az Élet lesz az emberi létünk és tevékenységünk célja, mindezek teljesen más megvilágításba kerülnek és sokkal szimpatikusabb és elfogadhatóbb cél lehet egy újfajta társadalmi lét az Emberiség részére.

Minden közös Bioszféra-léttársamat arra kérem, hogy ne az elektromos autó megvásárlásával kezdje el a dekarbonizációs privát folyamatát, hanem előbb teremtse meg a hátteret a tiszta üzemeltetéséhez. Először építsük fel CO₂ mentes infrastruktúrát (Energiatermelő hálózatot – SmartGrid-et) akár privát környezetünkben is, és csak utána ruházzunk be az elektromos autóba. Ezzel már részeseivé válunk egy teljesen más, nem fiskális szemléletnek, amely tökéletesen a jövő generációk érdekeit tartja szem előtt. Aki jelenleg elektromos autót használ, az ugyanis közvetetten CO₂-t bocsát ki, pontosan ugyanolyan arányban, mint az a villamos erőművi rendszer, amelyik előállította az autózáshoz használt elektromos áramot. Gyakorlatilag annyi történik, hogy „földrajzilag” egy más területre „kiszervezzük” a CO₂-kibocsátást. Nem az én kipufogómból, hanem az erőmű kéményén távozik az adott szén-dioxid-mennyiség, összesen a világon naponta 110 millió tonna(!).

Azt az elvet kellene magunkévá tenni, hogy nem miattunk van a világ, hanem örülnünk kell annak, hogy egyáltalán létezünk, és az Univerzumban egy villanásnyi idő erejéig együtt utazhatunk a Föld nevű űrhajón. A Bioszféra a létünk alapja és ezt minden egyes embernek tisztelnie kell.

[1] A S.O.S.tainability című könyv alapján www.sostainability.com
Dr. Szabó István