Hetesi Zsolt – Valóban van még időnk?

A párizsi klímacsúcson született megállapodás üzenete inkább politikai, mint éghajlatvédelmi. Természetesen már az is lényeges, ne menjünk el mellette szó nélkül, hogy a legtöbb ország vezetése fontosnak érzi a globális klímavédelem ügyét – véli dr. Hetesi Zsolt fizikus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa, aki szerint sürget az idő, hogy minél többet tegyünk az üvegházhatású gázok csökkentése érdekében.

Hetesi Zsolt - Valóban van még időnk? - ClimeNewsAz eddig érvényben lévő dohai megállapodást az országok harmada sem írta alá. Ez a hozzáállás sajnos megkérdőjelezi a valódi szándékot. Vannak egyébként nagyon előremutató döntéshozói lépések, mint például Obama elnök nagyra törő terve a kibocsátás csökkentéséről az USA-ban. Azonban számos olyan csoportosulás létezik, amelyik azért kilincsel a döntéshozóknál, hogy ne sérüljenek a kibocsátás növeléséhez kapcsolódó érdekei. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ilyen nyomásra (az Appalache-hegységben zajló szénbányászatot képviselő érdekcsoport nyomásgyakorlására) megakadályozta e terv életbelépését.
A találkozó eredményének pozitívuma, hogy a legfontosabb kérdések – mint a tengerszint emelkedése, a hőmérséklet-növekedés kedvezőtlen hatásai – nyíltan előkerültek. A csendes-óceáni kis szigetországok például sokkal gyorsabb lépéseket szeretnének, mint mások, hiszen ezeket már létükben veszélyezteti a tengerszint emelkedése.
Nem túl kedvező viszont, hogy még mindig azt hiszi a világ, van ideje a cselekvésre, és hogy a tettekre sarkalló összefüggések nem nagyon kerültek elő. Az egyik ilyen összefüggés, hogy az egyenlítői és mérsékelt övi hőtöbbletet egyrészt a világtengerek nyelik el, másrészt a légköri és a tengeráramlások a sarkok felé viszik. Ennek következtében az Északi-sark környékén jelentős hőmérsékleti többlet mérhető egész télen, ami kedvezőtlen a nyáron  elolvadt jég újrafagyása szempontjából. Most már biztosan kijelenthető, hogy a mérések kezdete óta az évszakhoz képest napjainkban a legkisebb a jégtakaró az Északi-sarkon.
A fentiek fényében természetesen a 2°C-os globális átlaghőmérséklet-növekedés is sok, mert ehhez az Északi-sarkon akár 4–8°C-os hőmérséklet-növekedés tartozik. Azt is fontos tudni, hogy sok faj nagyon gyorsan kényszerül arra, hogy északra vándoroljon, elképesztően magas – évi több km-es – sebességgel. A növények egy része ehhez nem tud alkalmazkodni. Az Északi-sark hőtöbblete oda vezet, hogy a sarkvidéki tengerek kontinentális talapzatán található metán-hidrát-telepek a tenger melegedése miatt elveszítik egyensúlyi állapotukat, és a metán felszabadul belőlük. Jelenleg 5 milliárd tonna metán van a légkörben, ezekben a lerakatokban viszont akár 1000 milliárd tonna is lehet. Ha ennek csak egy csekély hányada is felszabadul, akkor mindegy, mit akar az emberiség.
Egy másik fontos kérdés, hogy mihez viszonyítunk. Az 1880–1920 közötti évek átlagához képest már túlléptük az 1,5°C-os emelkedést, az 1900–1970 közötti időszakhoz képest még éppen nem. Valójában nem ilyen tűréshatárokat kellene kijelölni, hanem minél többet tenni a kibocsátás korlátozásáért, hogy legalább a tenger mélyén lévő metán-hidrát ne szabaduljon fel. A technológia az energetika, a közlekedés és az ipar bizonyos területein már rendelkezésre áll a váltáshoz.
Azt a félelmet pedig, hogy ez egy versenyhátrányt jelentő, nagy befektetés az országok érdekében, gyorsan el kell felejteniük a döntéshozóknak, mert a kisebb veszteség most elkerülhetővé tenné a későbbi teljes összeomlást. A másik fontos kérdés az alkalmazkodó kisebb ipari és mezőgazdasági folyamatok tervezése és kivitelezése lenne, amelyek a természetet utánozva működnek, kibocsátás és hulladék termelése nélkül. Ilyen alkalmazkodó rendszerekkel több időt nyernénk a teljes gazdaság átállítására, és nőne a helyi rendszerek rugalmassága.
Az Európai Unió nagyon sokat tesz a kibocsátás mérsékléséért, vállalásai a Földön a legmagasabbak közé tartoznak. Hazánk abban a részben kényelmes, részben teljesen félreértett helyzetben van, hogy a rendszerváltás után megszűnt nehézipar, illetve az erőművek részleges korszerűsítése jelentős csökkenést eredményezett a kibocsátásban, így látszólag nincs teendőnk. Azonban nem jó, ha ez így marad, mert a lakosság egy főre jutó kibocsátása a világ első harmadába esik, és könnyen csökkenthető akár 20–30%-kal.
A mezőgazdasági kibocsátás esetén a talajtakaró, a szántás nélküli gazdálkodás terjedése (amely az USA-ban jelentős teret hódított az elmúlt évtizedekben), illetve számottevő innovációk bevezetése szintén lényegesen hozzá tud járulni a kibocsátás redukálásához. Az utóbb említett lépés olyan
innovációt jelent, amely képes a kérődzők metánkibocsátását a töredékére csökkenteni, egyéb kedvezőtlen hatások nélkül. Sajnos ennek a bevezetése, elterjedése jelenleg sokkal lassabban halad a szükségesnél. Néha a nyilvánvaló előnyt sem tudjuk kihasználni. Ebben is változásra van szükség.

Forrás: Lépések szaklap (21. évfolyam 1. szám 2016)