Napjaink rettegése egy közelgő globális katasztrófától nem új jelenség. Nemcsak a jeles kalendáriumi időpontok, például ezredfordulók körüli világvége hisztériákra kell gondolni, hanem a modern technika által keltett veszélyek olykor eltúlzott fenyegetéseire is. Meglepő, hogy ilyen katasztrófa-üzenetet hordoz egy csaknem fél évszázada írott, de magyarul csak most megjelent könyv is.

Különös időszerűséget rejt ez a karcsú regény. A címe – Szajhák – első pillanatra megtévesztő. Nem, semmi esetre sem házhoz rendelhető, szépséges rosszlányok a hősei, hanem világhírű, hírnévben, megbecsülésben, sőt, pénzben is fürdő, kiemelkedő tudósok. Abból a fajtából valók, akik sűrűn tűnnek föl kongresszusokon, konferenciákon, szimpóziumokon Mexikótól Skandináviáig, Moszkvától Új-Zélandig. Jól ismerem őket, mert magam is számos ilyen eseményen megfordultam. Ők a díszvendégek, olimposzi magasságokban lebegő hírességek. Kijelentéseik megfellebbezhetetlennek számítanak, kutatási eredményeik követendőnek.

Ilyen tudósokból hív össze pontosan egy tucatnyit egy maga is kiemelkedő, Nobel-díjas híresség, hogy – látván és belátván világunk általános válságát – közösen tárják fel a jelenségeket és azok ismeretében adjanak recepteket a döntéshozóknak (kevésbé emelkedett megnevezéssel: a politikusoknak) a megelőzésre és a védekezésre.

A végkimenetelt a szerző Arthur Koestler már a könyv alcímében jelzi: tragikomédia.
Tizenketten jönnek össze. Számosságuk, mint az apostoloké, csakhogy voltaképpen szinte mindegyikük egy-egy Júdás. Sorra beszámolnak kutatási témáikról és eredményeikről. Kellőképpen nagyképűen és némileg hergelve is a többieket. Voltaképpen csak egyetlen akad közöttük, akinek munkája befogadásra késztető, igaz, ő atomfizikus. És ő, Nikola az, aki kieszelte és összehívta ezt az összejövetelt. A bevezetőjében elmondott, megvitatandó tíz pont – tíz fenyegető, világunk pusztulásáig elvezető probléma -, mind döbbenetesen mai téma is lehetne. Igaz, az összejövetelt megszervező Szolovjevnél még az atombomba jelenti az alapvető, fő veszélyt — a klímafenyegetést majd mi, a következő generáció adjuk hozzá.

Ám a nukleáris fenyegetés nem sokat változott, mi több, nem is enyhült a tudós szajhák összejövetele óta:

„…a legfrissebb statisztikák szerint a mára felhalmozott nukleáris robbanóerőből a Föld három és fél milliárd lakosára fejenként egy-egy, a hirosimainak megfelelő nagyságú atombomba jut”.

Ami azóta változott, amióta Koestler ezt leírta, az, hogy immár mintegy hét és fél milliárd lakosra jut lényegében ugyanekkora pusztító erő. Igaz, erről is szól a jövőbelátó szerző:

„a bolygó ilyetén, a rakéták és az emberek utazási sebességének növekedéséből következő összezsugorodását a hozzáférhető élettér és táplálékkészletek hasonló csökkenése kíséri, mert a népesség jelenleg harmincöt évenként megduplázódik. (…) A népesség világszerte tömegesen vándorol a mezőgazdasági területekről a nagyvárosok felé (…), s a városok ennek következtében, úgy növekszenek és burjánzanak, mint a rák”.

Félelmetes, hogy mára, kevesebb, mint fél évszázaddal később, e jóslat-feltételezések a valóság tényeivé váltak.

Ám a válogatott nagy tudósoknak nincs megfelelő válaszuk sem a tények egységes kimutatására, még kevésbé a kiút lehetőségeinek ajánlására. Visszariadnak az olyan intézkedések lehetőségétől, mint például a népesség-robbanás megfékezése. Döbbenten elhárítják az olyan megoldásnak akár a felvetését is, mint amit az összejövetel kezdeményezője ajánl:

„Minden kormányzatot fel kell szólítanunk, hogy az önkéntes születésszabályozás eszközével állítsák meg a népességrobbanást. Ha a felhívás kudarcot vall – ahogy a korábbi esetekben történt, és nem kétséges, hogy most is így lesz –, azt kell javasolnunk, hogy a katasztrófa megelőzése érdekében mondjanak le az önkéntességről. Hangsúlyozom: a népességi rátákra való tekintet nélkül minden országról beszélek.”

Igaza van Koestlernek, valóban, tragikomédia ez a mű. Komikus, mert helyenként igazán mulatságosak a tudósi beszámolók és az egyáltalán nem emelkedett, sőt, időnként igencsak parlagias viták. És tragikus a valóság tükröződése benne. Az, hogy még a tudomány legkiemelkedőbb képviselői is ennyire tehetetlenek és tehetségtelenek, ennyire összhangra képtelenek az emberiség, szó szerint létfontosságú problémáinak megoldásában, létét fenyegető veszélyeinek, ha nem is teljes elhárításában, de legalább csökkentésében. Vajon akkor mit várhatunk a náluk sokkalta kisebb képességekkel bíró, csakis a hatalmat, mint abszolút célt és eszközt szem előtt tartó politikusoktól.

Izgalmas, lebilincselően érdekes olvasmány a Szajhák – Makovecz Benjámin fordítása kiváló, az ő leleménye a mellbevágó cím is. Ám depresszióra hajlamosaknak nem ajánlom.

Forrás: NÉPSZAVA | Szentgyörgyi Zsuzsa

Arthur Koestler: Szajhák. Joshua Könyvek, Budapest, 2019. (Fordította: Makovecz Benjámin).
Arthur Koestler 1972-ben megjelent utolsó regénye – a tudósok gyarlóságáról és felelősségéről, az emberiség előtt álló kihívásokról és a tudomány tehetetlenségéről – először jelenik meg magyarul.