1872. május 18-án 150 évvel ezelőtt született Earl Bertrand Arthur William Russell angol matematikus, filozófus (+1970. febr. 2.). Irodalmi Nobel-díjat kapott 1950-ben. Jelentőset alkotott a matematikai logika területén.

1908-ban akadémiai tag, 1910-ben pedig cambridge-i professzor lett. Az első világháború alatt a katonai szolgálatot megtagadók mellé állt, pacifizmusa miatt 1916-ban elbocsátották állásából, 1918-ban pedig fél évre bebörtönözték, „Bevezetés a matematikai filozófiába” című művét ott írta. 1943-ban is kitették tanári állásából háborúellenes tevékenysége miatt.
1938–39-ben az Egyesült Államokban tanított, professzori kinevezését a bíróság azzal törölte, hogy szexuális szabadosságot hirdet.
1950-ben Russell Nobel-díjat kapott az irodalomban, „változatos és jelentős írásainak elismeréseként, amelyekben a humanitárius eszmék és a gondolati szabadság védelmezője”.

Elítélte az 1954-es Bikini-szigeteki hidrogénbomba-robbantást, Albert Einsteinnel és más Nobel-díjasokkal közzétett nyilatkozata a Kelet és Nyugat tudósait közös tanácskozásra hívta.

Forrás: A leghatékonyabb cselekvés a biztonságért – ClimeNews

Ebből lett a Pugwash-mozgalom, melynek 1957-ben elnökévé választották. 1958-ban állt az atomleszerelést követelők élére, 1960-ban létrehozta a Százak bizottságát, polgári engedetlenségre buzdított, majd 1961-ben 89 évesen tömeges ülősztrájkot szervezett az atomleszerelésért. Ezért két havi börtönre ítélték, de betegsége miatt csak hét napot ült le. Utolsó éveiben az Egyesült Államok vietnami háborús politikáját bírálta, Jean-Paul Sartre-ral és másokkal összehívta a Háborús Bűnök Nemzetközi Bíróságát a vietnami atrocitások ügyében.

Forrás: Bocsmagazin

Korunk egyik jellegzetes személyisége, Bertrand Russell. Nehéz eldönteni, vajon mint tudós, matematikus, filozófus, politikus, megfélemlíthetetlen békeharcos vagy író volt-e jelentősebb. Mindenesetre a tudósoknak és a filozófusoknak ahhoz a kis csoportjához tartozott, akiknek nevét a tömegek is ismerték szerte a világon. Hazájában és sok más nyugati országban az uralkodó körök forradalmárnak tartották, és úgy vélték, számukra a világ biztonságosabb lenne, ha valamiképpen rá tudnák venni, hogy mondjon le közéleti tevékenységéről.

A második világháború kitörése előtti évben Russell Oxfordban tartott előadásain. A közönség zsúfolásig megtöltötte a termet: volt, aki a padlón ülve hallgatta a sovány, élénk szemű, mindig az értelemre apelláló előadót. Cáfolhatatlan logikával beszélt a nagyhatalmak politikai manővereiről, a háborús készülődésekről, az angol birodalom elavult voltáról; egy olyan új társadalmi rend szükségességét hangsúlyozta, melyben az igazságosság érvényesülhet. A hallgatóság csendben figyelt minden szóra, közben gondolatban talán vitába szállt az előadóval.

Két kérdés egészen világossá vált: a fasizmus a béke legnagyobb ellensége, lángba boríthatja a világot; a fennálló társadalmi és politikai rendszer elavult, és nemcsak a népek fölé- meg alárendeltségét kell felszámolni, hanem azokat a megkövesedett erkölcsi felfogásokat, eszméket, tradíciókat is, amelyek még mindig rabságukban tartják az embereket. Russell egész tevékenységére ráillik:

Lehet, hogy amit mond, az nem mind helytálló, talán könnyen meg is cáfolható, de feltétlenül rábírja az embert arra, hogy elgondolkozzék arról a társadalomról és világról, amelyben él, mert jelen formájában túl sok benne az elavult holmi, és a dolgok a fejük tetején állanak.

53 éves korában, 1925-ben megjelent könyvének eredeti címe What I Believe. Nem tévedtek, ha — formailag talán nem egészen pontosan, tartalmilag azonban helyesen — e címet így fordították: Ahogy én látom a világot.

A mindössze öt fejezetből álló mű azóta több kiadást ért meg. A szerző társadalmi és politikai nézeteit tárja fel, úgy, ahogyan azok az első világháború alatti és utáni belső vívódásaiban, élményeiben, szellemi csatározásaiban kicsapódtak.

Bertrand Russell: A tisztelet szerepe a tanár-diák viszonyban

részlet a Principles of Social Reconstruction c. Könyv Education fejezetéből (1916, 146-147.old)

Ahol a tekintélyre szükség van, ott e mellett feltétlenül jelen kell lennie a tiszteletnek is. Az aki jól tanít és nevel, aki képes a fiatalokat segíteni, hogy kiteljesedjenek, annak tele kell lennie a tisztelet szellemével. A mások iránti tisztelet az ami hiányzik mindazokból akik mechanikus merev rendszereket támogatnak, mint a militarizmus, a kapitalizmus, a fabiánusok tudományos szervezetei és a mindenféle más börtönszerű intézmények, amelyekbe a reformerek és a reakciósok megpróbálják belekényszeríteni az emberi szellemet. Az oktatásban amelynek szabályait a kormány hivatalok terjesztik szét, a nagy osztályokkal és rögzített tantervvel és túldolgoztatott tanárokkal, az ezek által meghatározott felszínes középszerűséggel, a tisztelet hiánya szinte kivétel nélkül általános. A tisztelet képzelőerőt és melegséget jelent. Azokkal szemben kívánatos a legnagyobb képzelőerő, akik a legkevésbé képesek az előrehaladásra, vagy a legerőtlenebbek. A gyerek gyenge és felszínesen tekintve bolondos, a tanár erős és a mindennapi szóhasználat szerint bölcsebb, mint egy gyerek. A tanár, vagy a bürokrata tisztelet nélkül könnyedén nézi le a gyereket, a külsőleg tapasztalható alacsonyabbrendűségéért. Azt gondolja, hogy az ö feladata a gyerek „formálása“. Képzeletében ö a fazekas, és a gyerek az agyag. Így ad a gyereknek természetellenes alakot, amely az évek alatt megkeményedik, feszültségeket ad neki és szellemi elégedetlenséget, amelyből kinő a kegyetlenség, a hit, hogy mások is keresztül kell menjenek ezeken a torzulásokon.

Az ember, akiben van tisztelet nem gondolja azt, hogy neki „formálnia“ kell az ifjúságot. Azt érzi, hogy minden ami él, különösen az emberi lények, és ezen belül is a gyerekek valamiképpen szentek, meghatározhatatlanok, határtalanok, egyszeriek és különösen értékesek, különlegesek, megtestesítései a világ lehetőségeinek. A gyerekek közelében kiszámíthatatlan szerénységet érez, olyasmit, amit nem lehet racionálisan megmagyarázni, és ami mégis nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot, mint sok magabiztos és önelégült tanár vagy szülő gondol. A gyerek látható elesettsége, az, hogy a gyereknek szüksége van rá, emlékezteti arra, hogy felelőssége van bizalommal lenni hozzá. Képzelőereje megmutatja neki, hogy mi minden lehet a gyerekből, jó vagy rossz, annak megfelelően, hogy annak impulzusai támogatást, vagy gáncsolást kap, hogy ha reményeit megcsalják, mennyire csökken majd életereje, ugyanúgy mint a bizalmatlanság megsebzi, és kívánságai elbizonytalanodnak. Mindez arra ösztönzi, hogy segítsen a gyereknek a csatában, amit vív, igyekszik öt felszerelni és erősíteni, de mindezt nem az állam, vagy valami más tekintély érdekei szerint, hanem azoknak a dolgoknak az érdekében, amire a gyereki szellem tör. Az ember, aki ezt érzi, megkaphatja a nevelő, tanító szerepét, az azzal járó tisztelettel, mert ö nem fogja a gyerek szabadságát veszélyeztetni.

Fordította: Fóti Péter