Egy valóság sincs kőbe vésve, meg lehet változtatni. Costa Rica az otthonom, egy ország, amelyik ismert a béke melletti elkötelezettségéről, az oktatás magas színvonaláról, és a természet előrelátó gondozásáról. De nem volt mindig ilyen.

Az 1940-es években apám, José Figueres Ferrer fiatal farmer volt, aki az itteni hegyek talaját művelte, és társadalmi igazságosságon és jogállamiságon alapuló országot képzelt el. A látomását gyakorlatba ültették, amikor 1948-ban a kormány nem fogadta el a demokratikus választások eredményét, és kivezényelte a hadsereget.

Az apám lehetett volna közömbös, de inkább azt választotta, ami szükséges volt a demokrácia visszaállításához, túlélte az otthona és farmja leégetését. Innen forradalmi hadsereget toborzott pár bátor férfiből és nőből, amelyik mindenek ellenére kiállt, és legyőzte a kormány erőit. Ezután feloszlatta a hadseregét, megszüntette a nemzeti hadsereget, és átirányította a katonai költségvetést, hogy létrehozza a mai egységes Costa Rica államot. Apámtól tanultam a makacs optimizmust, a gondolkodásmódot, amely szükséges, hogy átformáljuk az adott valóságot azzá, amivé mi szeretnénk.

Manapság, globális szinten sürgető klímavészhelyzettel nézünk szembe. Ijesztő, mert túl sokáig halogattuk. Most van egy utolsó esélyünk igazából változtatni az irányon. Ez az emberiség történelmének döntő évtizede. Ez túlzásnak tűnhet, de nem az. Ha folytatjuk a mostani utat, akkor a gyermekeinkre és leszármazottaikra egyre lakhatatlanabb világot hagyunk, exponenciálisan növekvő betegségekkel, éhínséggel és konfliktussal, és visszafordíthatatlanul károsodott ökoszisztémával.

Ellenben, ha felére csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását a kövekező tíz évben, akkor izgalmas új világra találunk, ahol a városok zöldek, a levegő tiszta, az energia és a szállítás hatékony, lehet találni munkát a tisztességes gazdaságban, és az erdők, a talaj és a vizek megújíthatók. A világunk biztonságosabb, egészségesebb, sokkal stabilabb és jobb lesz, mint most.

Döntő évtized lesz, teljesen más, mint eddig. Mindenki felelőssége és lehetősége részt venni. Sok változtatást kell tenni az elkövetkezendő 10 évben, és mindannyian különböző lépéseket teszünk majd az út során. De mindenki ugyanott kezdi az átalakulást: a gondolkodásmódjában. A mai tényekkel szembenézve lehetünk közömbösek, maradhatunk tétlenek, és reménykedhetünk, hogy a probléma eltűnik. Kétségbeeshetünk és belemerülhetünk a mozdulatlanságba, vagy lehetünk makacs optimisták, heves meggyőződéssel, hogy bármennyire is nehéz, fel kell és fel tudunk emelkedni a kihíváshoz.

A optimizmus nem a valóság vakon, figyelmen kívül hagyását jelenti, az ostobaság. Ugyanakkor nem naiv hit, hogy minden megoldódik magától, még ha nem is teszünk érte semmit. Ez felelőtlenség. Az optimizmus, amiről beszélek, nem teljesítmény eredménye, hanem a szükséges ráfordítás a feladat kivitelezéséhez. Ez tényleg az egyetlen módja, hogy növeljük a siker lehetőségét. Gondolj a pozitív gondolkodás hatására egy saját célodnál. Maratont lefutni, új nyelvet megtanulni, egy új országot alapítani, mint az apám, vagy mint én, globális együttműködést elérni a klímaváltozásról.

A 2015-ös párizsi egyezmény történelmi áttörésnek számít. Teljes komorságban kezdtünk, mikor vállaltam a vezetést a 2010-es klímaváltozást érintő nemzetközi tárgyalásokban, hat hónappal a kudarcba fulladt koppenhágai találkozó után, kilátástalan volt a klímaváltoztatás helyzete. Senki sem hitte, hogy valaha megegyezünk a globális dekarbonizációban. Még én sem gondoltam, hogy lehetséges. De azután rájöttem, hogy egy közös vízió és ennek közösen kidolgozott megvalósítási terve elengedhetetlen. Először tudatosan megváltoztattam gondolkozásmódomat, majd minden részvevőét, akik fokozatosan, de bátran kétségbeesésből elszántságba, és konfrontációról együttműködésre váltottak, amíg közösen meg nem alkottuk a globális együttműködést. De nem léptünk elég hamar.

Most sokan azt hiszik, hogy lehetetlen, hogy felére szorítsuk tíz év alatt a globális kibocsájtást. Én mondom, hogy nincs jogunk feladni vagy engedni. Az optimizmus a vágyott jövőt jelenti, és tettekkel kerülünk közel hozzá. Az optimizmus nyitás a lehetőségek felé, ösztönöz a hozzájárulásra, ösztönöz a változtatásra, késztet, hogy reggel kiugorj az ágyadból, mert egyszerre kihívást és reményt érzel magadban.

De ez nem lesz egyszerű. Botladozni fogunk az úton. Más fontos globális kérdések gátolják majd a gyors fejlődés reménytét, és a mostani geopolitikai valóság könnyen letörheti az optimizmusunkat. És itt jön képbe a makacsság. Az optimizmusunk nem lehet hangulatfüggő. Határozottnak, eltökéltnek, hajthatatlannak kell lennie. Mindennap ezt kell választani. Minden akadály egy jelzés, hogy más módon kell próbálkozni. Radikális együttműködésben egymással meg tudjuk tenni.

Évekig volt egy visszatérő rémálmom, amiben hét pár gyermekszemet láttam, hét generáció szemét, melyek kérdőn rám néztek: “Mit csináltál?” Most gyermekek milliói vannak az utakon, és tőlünk, felnőttektől kérdik ugyanezt: “Mit csinálsz?” És válaszolnunk kell.

Mint előttünk apáink és anyáink, mi vagyunk a jövő földművesei. Meghívom mindannyiótokat, hogy megkérdezzétek magatoktól: Milyen jövőt szeretnél és mit csinálsz, hogy valósággá váljon? Mindenkinek más lesz a válasza, de kezdheted azzal, hogy csatlakozol a világ makacs optimistáinak növekvő családjához. Üdvözöllek a családban!

Az éghajlatot érintő makacs optimizmus esete