El kell-e fojtani az ökobűntudatot? Ha igen, miért nem?

Erich Fromm, a 20. század egyik legjelentősebb szociálpszichológusa, már 1955-ben úgy vélte, hogy a modern kor elidegenedése a bűntudat túlhangsúlyozásához vezet. Már akkor azt írta, hogy az ember mindig talál valamit, ami miatt bűntudatot érezhet. A helyzet az óta csak romlott. Felvetődik hát sokszor a kérdés, hogy szabad-e még a környezetvédelem területén is bűntudatkeltéssel nyomasztani a túlterhelt fogyasztót?

De mi is a bűntudat?

A bűntudat az emberre jellemző, tanult, morális érzelem, amelynek számos megjelenési formája és szintje lehet, attól függően, hogy mi váltja ki, milyen a megítélése, látják-e, érzik-e mások is stb. Egy azonban biztos, hogy a bűntudat alapvetően pozitív érzelem. Nagyban hozzájárul ugyanis a társas kapcsolatok fenntartásához azzal, hogy a bűntudatot érző személy erőfeszítéseket tesz az okozott kár helyreállítására. Bocsánatkérésre, jóvátételre ösztönöz. Nem keverendő össze a szégyennel, mikor az ember leginkább a saját magáról kialakított képben csalódik. Bűntudat esetén a személy a közösség normáit sérti meg. Bűntudatot, ezért csak egy lelkiismeretes, morális, az értelmi fejlettség egy magasabb szintjén lévő ember tud érezni. Evolúciós haszna, hogy megakadályozza a csalókat abban, hogy hosszútávon mindig a csalást válasszák megsemmisítve ezzel a kölcsönösség számukra is létfontosságú előnyeit. Olyan pszichológiai jelenség ez, amely kiemeli az embert az állati létből, segítségével meghaladhatja önmagát.

A bűntudat azonban káros is lehet. Leginkább akkor, amikor az érzelem intenzitása nem áll összhangban az elkövetett bűn súlyosságával, olyanért érzünk bűntudatot, amelyet nem követtünk el, vagy olyan elvárás miatt, aminek képtelenek vagyunk megfelelni.

Mi az ökobűntudat?

A bűntudat egy speciális formája az ökobűntudat. Ez akkor kínozza az egyént, amikor úgy érzi, hogy cselekedeteivel, vagy épp tétlenségével, a környezeti normák ellen vét. Szennyezte a környezetet és/vagy mindennapi fogyasztásával olyan kárt okozott, aminek tudatában volt, el is kerülhette volna, de mégsem tette. Nagyon fontos, hogy az ökobűntudat érzése csak akkor fog fellépni, ha az ember ismeri a környezetvédelmi szabályokat, tudja, hogy vétett ellenük és ezt erkölcsi iránytűje szerint is bűnnek érzi. Sokan vétenek úgy a természet ellen, hogy amúgy tudnak róla, de mélyen leszarják, mert nem része az erkölcsi normáiknak.

Az ökobűntudatot általában az egyén érezi, de létezik kollektív ökobűntudat is. Kollektív bűntudatról akkor beszélünk, ha az egyén egy olyan csoport tagjaként azonosítja magát, amely a káros tevékenységet, a normaszegést elkövette. Ez sokszor akkor is fennállhat, ha konkrétan az egyén nem vett részt a károkozásban, de a közösséggel együtt a bűnt is magáénak érzi. Például mikor az utódoknak is bűntudata van az ősök által elkövetett háborús bűnök miatt vagy egy környezetvédő amerikainak mikor hazája globális felmelegedésben betöltött szerepével szembesül.

A bűntudat feloldása

A bűntudat nem egy kellemes érzés, ezért az emberek igyekeznek is minél előbb szabadulni tőle. Ennek több féle módja ismert. A legkézenfekvőbb, ha az ember elismeri, majd jóváteszi bűneit. A posztmodern világban azonban egyre jobban teret nyernek a „megúszós” technikák. Például amikor a kiváltó tényezőket vagy azok jelentőségét igyekszünk megváltoztatni. Ennek legismertebb formái a döntési szabadság korlátozottságának hiedelme és a körülményekre való hivatkozás. „Sajnos nem engedhetem meg magamnak a környezetbarát termékeket”, vagy a „Nincs időm a szelektív hulladékgyűjtésre”, stb. De nagyon jól ismert módszer a bűnbakképzés is. Például mikor szatyorszámra veszem az akciós trappistát, de egyébként a multik meg az ipaszerű mezőgazdaság tehet a klímaváltozásról.Horváth-Szabó Katalin, klinikai szakpszichológus szerint

a legsúlyosabb és leginkább romboló hatású feszültségoldási mód a lelkiismeret hangjának elnémítása, a törvény tagadása, a törvény sajátos, a törvényszegést megengedő értelmezése.

Utóbbira napestig lehetne sorolni a példákat, de elég, ha csak az illegális szemétlerakókra, a folyókba eresztett szennyvízre, vagy a kreatívan értelmezett tarlóégetési szabályokra gondolunk.

Az ökobűntudat haszna

A környezettudatosság pszichológiájában régóta kutatott kérdés, hogy miért olyan nagy a különbség a szándék és a tényleges cselekvés között. Hogyan lehetne elérni, hogy az emberek ne csak beszéljenek a környezettudatosságról, hanem cselekedjenek is? A legbiztatóbb eredményeket az ökobűntudat keltésével érték el. Úgy találták, hogy a környezetszennyező viselkedés nyomán érzett bűntudat vagy a kollektív ökobűntutdat szignifikánsan növelte a konkrét környezetvédő cselekvések számát (ellentétben a szégyennel vagy a szorongással). A hatáshoz azonban két nagyon fontos feltételnek kellett teljesülnie. Az egyik, hogy az alanyoknak hinniük kellett, hogy ők vagy a csoportjuk (nemzet, az emberiség) felelős mondjuk a globális felmelegedésért, a másik pedig, hogy az embereknek azt is el kellett hinnünk, hogy a károk helyrehozása lehetséges. Amikor úgy gondolták, hogy a klímaváltozás természetes folyamat és/vagy a globális katasztrófa elkerülhetetlen, már a megelőzésben sem hittek igazán. Ezért sem mindegy, hogy mit hiszünk arról ki okozta a klímaváltozást és, hogy mivel riogatjuk az embereket. Erről részletesebben itt írtunk.

Mit kellene csinálni?

Az ökobűntudat kialakulásának alapvetően két akadálya van. Az egyik, hogy a termelés és a hulladéklerakás harmadik világba való kihelyezésével a nyugati ember már nem látja, hogy melyek a fogyasztásának következményei. Sokszor mondják, hogy a mai gyerekek azt hiszik, hogy a disznóhús a boltban terem. De ezt ugyanúgy el lehetne mondani a felnőttek és a használati tárgyaink jó részéről is. Az iPhone meg a tornacipő sem a boltban terem. Egy olyan országban készítik el, ahol olcsóbb a munkaerő, lazábbak a munkavédelmi és környezetvédelmi szabályok. A fogyasztó nem látja, hogy az olcsó termékeknek mi a valódi ára. Hogyan is tudna így bárki bűntudatot érezni? Az első teendő tehát megmutatni, hogy melyek a fogyasztás valódi következményei. Daniel Goleman az érzelmi intelligencia kutatója szerit radikális transzparenciára van szükség a termékek piacán az előállítástól a szállításig (no meg a hulladékképződésig).

Amíg egy-egy termékkel kapcsolatban csak az árakról és néhány összetevőről érhető el információ a fogyasztók még racionális döntést sem igen tudnak hozni a föld jövője szempontjából, nemhogy bűntudatot érezni.

Tudatosítani kell, hogy attól még, hogy Kínába helyezték a gyártást és nem látjuk a Huang He folyóba ömlő szennyvizet, az még létezik. És ez a fagyi egyszer visszanyal, mint ahogy történt ez a műanyagok esetében is. Addig, amíg a média nem kezdte el a műanyagszennyezéstől elpusztult állatok képeit mutogatni, a hulladék probléma sem ütötte át a közöny falát. 2018-ban viszont már az év szava lett az „egyszer használatos”. (Mondjuk egy másik gyűjtés szerint meg a „félretájékoztatás” lett az).

A másik akadály a sokszor és joggal hibáztatott reklámipar, amibe a média és a szórakoztatóipar ugyanúgy bele tartozik. Az elmúlt 50-60 évben a marketingesek mindent elkövettek, hogy felszabadítsák az embert a túlfogyasztás okozta bűntudat alól. Ernest Dichter, az Indítékkutató Intézet egykori elnöke szerint a reklám szakembernek igazából nincs is más feladata. Elég csak egy olyan szlogenre gondolni, mint a „Mert megérdemelem!”. Vagy arra a sörreklámra, ami azt sugallta, hogy ne törődj mások elvárásaival és igyál sört, amikor neked tetszik. A reklámipar aztán persze még tovább ment és, visszájára fordítva, maga kezdte használni a bűntudatot vásárlásösztönzésre. Ma már azért kell bűntudatot érezni, ha nem veszünk meg egy terméket. A Hohes-C reklámok például tökélyre fejlesztették ezt a technikát. Tizenöt éve még „csak” annyit sugalltak, hogy akkor vagy jó anya, ha mindennap narancslevet adsz a gyereknek. Ma már társadalmi célú hirdetésnek álcázott reklámban nyomasztanak, hogy jógáz együtt anyukáddal. A tudatunk gyarmatosítása közben a reklám, sok egyéb mellett, a bűntudatot is kisajátította. És ez sokszor igaz a zöld termékek reklámjaira is. Teljesen felesleges azzal hergelni valakit, hogy nyolc ezres üvegkulaccsal rohangáljon, vagy vegyen bio-t, ha még a fizetését se tudja beosztani. Helyette szerintem a megoldás az lehet, ha a bűntudatkeltés többé nem megengedett egy bizonyos termék megvásárlásának fokozására. Illetve a hiteles, környezettudatos alternatívák olyan repertoárját kellene kínálni a fogyasztónak, amiből mindenki el tudja dönteni, hogy mi fér bele (itt egy tavaly indult kezdeményezés). Legyen szó bármilyen termékről.

Bűntelen ember nincs és a környezetvédelem területén ez fokozottan igaz. Legyen bármekkora zero waste fenegyerek valaki, mindig van olyan, amit nem tud csökkenteni vagy kiváltani. Erre válaszul jött létre nyugatabbra a szén-dioxid kompenzációk fogyasztói piaca, amely szintén az emberek bűntudatára épít. A konstrukció lényege, hogy az egyébként környezetszennyező termékekre, szolgáltatásokra önkéntes alapon pluszpénzt fizethet a fogyasztó, amit aztán a cég olyan kezdeményezésekbe fektet, amelyek ugyanannyi széndioxid kivonásával járnak. Például, ha valaki repülőjegyet vesz, fizethet egy „zöld felárat”, amit a cég olyan vállalkozásnak ad, amely annyi fát ültet, amennyi a repülő út szén-dioxid kibocsátásának megfelelő szén-dioxidot köt meg.

Azzal a jelszóval oldották fel a bűntudat kérdését, hogy „Csökkentsd, amit tudsz, kompenzáld, amit nem!”

Az elképzelés elvben jónak tűnik, ugyanakkor komoly problémák is felmerültek a gyakorlati megvalósítás során. Vitatott volt néhány kezdeményezés esetében, hogy mennyire szolgálják a klímaváltozás elleni harcot, a pénzek tényleg eljutnak-e a szervezetekhez és a legfontosabb, hogy ez nem e altatja el túlságosan a gazdagabb fogyasztók bűntudatát, mint a középkori búcsúcédulák. Az utóbbi félelmet a kutatások is alátámasztották. Bebizonyosodott, hogy a bűnösség enyhítéséért fizetett felárak megduplázták a kedvezőtlen viselkedés előfordulását. Ugyanakkor kétségtelen, hogy sikerült egy csomó környezetbarát projektbe több befektetést csatornázni.

Összességében a bűntudatra szükség van! Az emberiség olyan érzése ez, amellyel élni kell a környezettudatos cselekvések elősegítése érdekében és nem szabadna kiszolgáltatni a cégek kénye-kedvének. Legyen az bármilyen vállalkozás. Ez alól kivétel lehetne a civil szféra. Véleményem szerint a különböző szervezetek, alapítványok, fogyasztói közösségek lehetnek azok, akik képesek visszaszorítani a reklámok nyílt bűntudattal operáló technikáit. Láthatóvá tehetik a fogyasztás következményeit. Megteremthetik a kompenzációk piacát. Továbbá büntetés és jutalmazás révén újra alkothatják, a környezeti normákat, amelyek között az ökobűntudat kifejtheti hatását. Tudom, hogy az önzetlenség sincs teljesen ingyen, de inkább ez, mint a GMO-mentes só és társai. Persze arra nekik is figyelniük kell, hogy ha a reménytelen jövővel riogatnak, akkor a dolog a visszájára is elsülhet.

Eredeti képek forrása:

Pexel
Boredpanda
Shutterstock

Felhasznált irodalom:

Bányai Éva – Varga Katalin: Affektív pszichológia
Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia
Csertő István – Szabó Zsolt Péter –Mészáros Noémi Zsuzsanna – Ben R. Slugoski – Pólya Tibor: A kollektív bűntudat skála magyar nyelvű adaptációja
Daniel Goleman: Zöld út a jövőbe
Eliot R. Smith, Diane Mackie: Szociálpszichológia
Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé
Horváth-Szabó Katalin: Bűntudat – bűnbánat
Jakabházi Béla-Botond: A bűntudat, mint egyetemes emberi érzés
Mark A. Ferguson , Nyla R. Branscombe: Collective guilt mediates the effect of beliefs about global warming on willingness to engage in mitigation behavior
Matthew J. Kotchen: Off setting Green Guilt
Médiavadász.bolg.hu
Robyn K. Mallett: Eco-Guilt Motivates Eco-Friendly Behavior

Írta: Felméri Kázmér – Zöld Pszichológia Blog