Ennek a világmentésnek működnie kell. Nincs és nem is lesz B terv.

Civilizációnknak jelen formájában befellegzett, melyet tudósok tízezrei egyre elszántabban jeleznek a világ, a társadalmak és az egyes polgárok felé. Valahogy még sincs áttörés és általános tudati ébredés, pedig a fenntarthatósági problémák egyre hangosabban kopogtatnak az ajtóinkon. Mindezek ellenére továbbra sem teszünk átfogó világmentő intézkedéseket a folyamatban lévő, az emberiség egészére veszélyes, – mi több – végzetes változások ellen. Az átlagemberek és átlagvállalatok számára még mindig könnyebb megoldás homokba dugni a fejüket, fizikailag elrejteni a szemetet a föld alatt, vagy a tengerben, mint szembesülni ezekkel a konkrét, a civilizációnk végét előrevetítő válságjelenségekkel.

A folyamatban 7,9 milliárd érdekelt fél azonosítható, vagyis ténylegesen mindenki érintett. A legégetőbb, a legsürgetőbb és egyben a legtrükkösebb fenntarthatósági kérdéssé a globális felmelegedés válik, szinte naponta változnak a hivatalos felmelegedési adatok. Az éghajlatváltozás persze egy sor egyéb problémát is okoz és drámai szinergiában építi le a teljes bioszféra rendszert, amelyben mi emberek is élünk.

Ez a könyv – a szerző szándékai szerint – az emberiség számára készült figyelemfelhívás, vészjelzés. Elmagyarázza, mi a baj a Földünkkel, az azzal együttélni nem képes társadalmakkal. Mi a baj az élő ökológiai rendszerrel, amely az alapja az általunk ismert világunknak, amit emberi kultúrának hívunk és ami nyilvánvalóan VÉGVESZÉLYBE került…

Szabó István

A könyvvel való ismerkedés kezdetén az olvasó számára úgy tűnhet, a szerző a bizonytalanság és a magabiztosság között ingadozik, amikor a fenntarthatósági kihívásokat vizsgálja. Bizonytalanságot sugall a segélykiáltásként is felfogható cím (megjegyzés: az angol verzió címe „S.O.S.tainability” – a szerk.), magabiztosságot,  amikor úgy fogalmaz „ajánlásokat teszünk konkrét világmentő megoldásokra”.

Aztán tovább haladva ráébredhetünk, hogy se az egyik, se a másik nem áll fenn, hanem inkább mindkettő. Ötvözve ezt egy tépelődő, tenni akaró ember sürgetésével, akit igencsak irritál, hogy az emberiség öngyilkos lemmingek módjára masírozik a szakadék felé. Eközben pedig nincs hiány szépen hangzó kommunikációs panelekből, de annál inkább az érdemi lépésekre irányuló hathatós akaratból. És mindezt olyan sűrű információs ködfelhő övezi, hogy az emberek többsége a probléma lényegét nem is láthatja tőle…
… Minden eszközzel tudatosítani kell, hogy a Titanicon utazunk, és értelmetlen jobb kabinokat keresgélni, pláne egymás kezéből kapkodni a kormánykereket – mert nincs jobb kabin és a jéghegy vészesen közeledik. Együtt süllyedünk el, vagy együtt leszünk túlélők.
És ez csak átfogó megközelítése a többszáz, egymást kölcsönösen stimuláló, exponenciálisan gyorsuló változásnak. De arra is lehetőséget nyújt, hogy a fenntarthatóság, meg az ahhoz hasonló komplexitású kihívások kapcsán egyre közelebb kerüljünk a racionális válaszokhoz.
Ebben az értelemben is egyet lehet érteni a könyv azon törekvésével, hogy a túlélésünkhöz mindenképpen időt kell nyernünk, amíg egyre jobban meg nem értjük, pontosan mi is lenne a kívánatos jövőkép, meg a hozzávezető út. Mint a Hippokratész-i orvosi elv: „Ne árts!” (Primum no nocere). Amíg nem tudod a gyógymódot, legalább ne árts.
Visszatérve tehát a kiinduló gondolathoz, és a könyv alapgondolatához: fontosnak tartom minden szempontból a leírtakat és ha magam részéről itt-ott máshol helyezem el a hangsúlyt, abban nincs semmi probléma. Az általam igen tisztelt Csoóri Sándort idézem: „Ha két ember mindig mindenben egytért, akkor az egyik fölösleges.” Sőt tovább sarkítva: „Az egyneműek szerelme sosem volt termékeny.”
Ebben a szellemben ajánlom a könyvet mindenkinek, akit legalább egy picit is izgat gyermekeink, unokáink jövője. És időnként még lelkiismeretfurdalása is támad emiatt…

Részlet Dr. habil. Dinya László professzor emeritus könyvajánlójából.