Emelkedik a vízszint Miamiban. Mint ahogy emelkedik az ára azoknak a közvetlenül hurrikánrezisztensnek tervezett luxusöröklakásoknak vagy azoknak a magasabban fekvő egyszerű házaknak is, ahová özönleni kezdtek a jómódúak.

Sima dzsentrifikáció lenne, vagy már a felmelegedés felismerése? Mindegy is. Egy ingatlanberuházó szerint „száz év múlva az egész város víz alatt lesz”.

Miami Beach ajándékboltjaiban a polcokon olyan bögrék sorakoznak, amelyeken egy világtérkép látható: mihelyst forró vizet öntenek a bögrébe, Florida eltűnik a térképről. Itt a klímaválság tagadása már a múlté. „A klímaváltozás valós tény” – olvasható a Miamiban cirkáló buszok oldalán. A témát bőségesen taglalják a helyi újságok, a The Miami Heraldban két éve a cikkeknek külön rovatot is indítottak. Bár régebben klímaszkeptikus volt, Ron DeSantis úr, Florida republikánus kormányzója tavaly óta szakembereket és „reziliencia”^[1]-ügyben járatos tanácsosokat foglalkoztat, hogy felkészíthessék a félszigetet „a klímaváltozás hatásaira”. 1992 óta 7 cm-rel nőtt a tengerszint magassága, de az utóbbi 15 évben a folyamat felgyorsult. 2060-ra a vízszint akár 86 cm-el is emelkedhet. És most az egyszer Miami Beachre vagy a közeli Fisher Islandra, Star Islandre vagy Indian Creekre települt milliomosok azok, akik nincsenek biztonságban. A potenciális klímamenekültek közé sorolhatjuk magát az Egyesült Államok elnökét is,^[2] akinek a Mar-a-Lago privát klubja 2050-re 30 cm mélyen állhat majd vízben évi 210 napon keresztül.^[3]

Miamiban tehát már nem csak mint majdani fenyegetettségnek tekintik a klímaváltozást: a következményei már ma is jelen vannak. Florida, amely egykor mocsár volt, és alig emelkedik ki az Atlanti óceánból, a legvédtelenebb amerikai állam az egyre sűrűbb áradásokkal szemben. Gyorsabban emelkedik a tenger, mint máshol, és a dagályok különösen pusztítóak a „king tides”, azaz az őszi szuperdagályok idején. Ilyenkor a szennyvízkivezetők víz alá kerülnek, a sós víz bejut a rendszerbe, és a szennyvízzel együtt visszaáramlik a csatornahálózaton keresztül, elárasztva napokig az utakat és a terepszint alatti parkolókat. Különösen nyomot hagyott az emberekben az a 2016-ban készült fénykép, amelyen egy parkolóban rekedt polip látható. Az új jelenséget „sunny day floodingnak” (napfényes árvíznek) keresztelték, mivel eső sem kell hozzá. Florida Keys, a Miamitól délre található félsziget egyes szigetein rekordhosszúságú, 90 napos áradás volt 2019-ben.

„Előbb-utóbb vissza kell vonulni”

Geológiai hátrány a térség porózus mészkőtalaja, amely valóságos szivacs – ez nagy különbség olyan más tengerparti városokkal szemben, mint New Orleans vagy New York. Az óceán terjeszkedése eléri az édesvízlelőhelyeket és a város derítőit is. Ez ellen nem védenek a város által egyre magasabbra emelt gátak sem. Hallandale Beachben már öt édesvizű kút vizéhez keveredett a sós víz. Máshol meg a sót nem tűrő növényzet került veszélybe, legfőképpen a nagybecsű árnyékot adó pálmafák. Ez azt jelenti, hogy előbb fog szomjazni, mint vízben állni a lakosság. A trópusi térséget rendszeresen végigseprő hurrikánok pedig már most sokkal hevesebbek és hosszantartóbbak az óceán felületi hőmérsékletének emelkedése miatt. Erre bizonyság a 2017-es Irma hurrikán, amely hatalmas anyagi kárt okozott.

Tényleg a klímaváltozás fújja a szuperhurrikánokat?

„Amitől rövid távon a legjobban félünk az az, amikor a hurrikán és a dagály együtt jelentkezik, mint ahogy a Sandy hurrikán esetében történt 2012-ben” – magyarázza nekünk David Letson, aki evakuálási viselkedéstannal foglalkozó közgazdász, és aki maga is a Miami Beachtől délre fekvő Key Biscane-ben lakik. „25 éve lakunk a házunkban a feleségemmel, és kezdünk aggódni a ház értéke miatt, meg hát hogy egyáltalán mennyi ideig maradhatunk még itt. És mi még nem is vagyunk olyan gazdagok, hogy közvetlenül a tengerparton lenne a házunk! A szomszédom meg akarja emelni a házát, de ez nagyon drága, legalább 100 000 dollár (30M Ft). Innen a dilemma: ha befektetünk, hogy megvédjük, értékesebb házat veszélyeztetünk az elkerülhetetlenül egyre pusztítóbb időjárással szemben. Előbb-utóbb vissza kell vonulnunk.”

Philip Stoddard úr, aki Miami 32 megyéje közül az egyik önkormányzatának, South Miaminak volt a polgármestere, az egyike azoknak a ritka képviselőknek, akik ki merik ejteni azt a szót, hogy „önkéntes elköltözés” Nem sok politikai vezető áll készen arra, hogy elmondja az igazságot az embereknek. „Miamiban a mediánkereset 50 000 dollár. A pénzügyi helyzetünk nem engedi meg, hogy kiépítsünk egy olyan infrastruktúrát, amely a következő évtizedekben meg tudná védeni a térséget a vízszintemelkedéstől. A Federal Emergency Management Agency (FEMA [Szövetségi Katasztrófavédelmi Ügynökség]) 125 millió dolláros szövetségi költségvetéssel rendelkezik. Csupán az én kis 13 ezer fős községemnek 75 millió dollárjába kerülne, hogy a derítőket egységes csatornarendszerrel helyettesítsük! Meg kell mondanunk az embereknek, hogy már most foglalkozniuk kell a vidék elhagyásával, most, amikor ezt még nyugodtan meg lehet szervezni.”

Vannak, akiknek nem volt arra idejük, hogy felkészülhessenek. A Keys-szigetcsoportban az Irma hurrikán pusztítása után többszáz embernek kellett véglegesen elhagynia a lakóhelyét. Elvileg a FEMA felvásárolna házakat a veszélyeztetett helyeken, hogy ezeket a területeket aztán nem beépíthető övezetté sorolhassák át, és akkor ezzel véget tudnának vetni a folytonos pusztítás-újjáépítés ördögi körének. De az eljárás hosszadalmas, átlagosan 5 év. És hát, főleg, „a FEMA-nak nincs annyi pénze, hogy valamennyi elköltözni szándékozó házát felvásárolja” – hangsúlyozza Philip Stoddard úr.

Nem csak South Miami volt polgármester szorgalmazza az elköltözést. Finomabban és szakszerűen fogalmazva Marc Singers befektetési tanácsadó is a „kitettségcsökkentést” ajánlja az ügyfeleinek. Azelőtt, részletezi, – „a saját tulajdonú ház maga volt a legbiztosabb befektetés. De ennek vége. A klímaváltozás nem ciklikus, mint a tőzsde, hacsak nem várjuk meg a következő jégkorszakot”. Nagyon is emlékszik arra a pillanatra amikor legelőször meglátta, hogy a csatornából víz folyt ki pedig nem is esett. „Azok az ingatlanberuházók, akik a vízpartra építenek, három-négy évre tekintenek előre, de nekem hosszútávú kapcsolatom van az ügyfeleimmel, ők pedig kezdenek aggódni a vízszintemelkedés miatt. Előbb utóbb a biztosítók emelni fogják a díjakat, a bankok nem fognak harminc évre hitelezni, és a tulajdonosok nem fogják tudni eladni a házaikat.”

Ilyen adottságok mellett a szemfüleseknek természetesen feltűnt, hogy pár kilométerre a tengertől néhány negyed kicsit magasabban helyezkedik el. Miami Beach csili-vili turisztikai őrületétől távol található a West Coconut Grove. Ez egy régi lakónegyed, ahol eredetileg bahamai bevándorlók laktak, és a tengerszint feletti háromméteres magasságával tűnik ki. Nagyon sokat számít ez a három méter, főleg, ha összevetjük Miami Beach-csel, ahol az épületek padlószintje a tengerszinttől 60-80 cm-es magasságban van. Nem látni ugyan a tengert a shotgunnak nevezett kis keskeny négyszögletes faházakból, amelyek az Antillák jellegzetes építési módját idézik, viszont soha nem árasztja el őket a víz. Nathaniel Robinson tiszteletes, aki a körzet afrikai metodista egyházát vezeti, dicsekszik is, hogy az erős, régi földszintes házak képesek ellenállni a hurrikánnak. „Elég, ha kinyitjuk az összes ajtót, ablakot, és a ház lélegzik, a szél keresztülfúj a házon és nem dönti fel” – magyarázza. „Ez például az 1992-es Andrew (hurrikánt) is túlélte” – mutat büszkén egy ósdi, szerény kis fehér házra.

De vajon túlélik-e az ingatlanfejlesztőket is? „Ingatlanos ügynökök írnak nekem hetente, hogy adjam el a házam” – mérgelődik Thaddeus Scott úr, egy 63 éves „félig nyugdíjas” kertész, aki ebben a negyedben él gyerekkora óta. Tíz évvel ezelőtt vette a házat 130 000 dollárért, harmincéves hiteltörlesztéssel. Még nem adja be a derekát, de egyre magányosabban érzi ott magát, ahogy a beruházók egyre csak felvásárolják és lebontják a körülötte lévő házakat, hogy aztán a helyükbe impozáns, letisztult stílusú fehér kocka-lakóépületeket emeljenek. Már vagy száz „kockacukor” magasodik a hagyományos kisházak fölé, és ő ezt fenyegetésként éli meg: „Az új lakások 2 millió dollárba kerülnek. Nem olyanoknak épülnek, mint mi.”

A gazdagok hátat fordítanának az áradásos tengerpartnak, hogy a magaslatokról telepedjenek rá a jelenlegi lakosokra? Hogy körülírja ezt a jelenséget, Thaddeus Scott úr minden teketóriázás nélkül a „klimatikus dzsentrifikáció” fogalmat használja. A kifejezést már egy éve egyre gyakrabban használják a helyi sajtóban és a különböző tanulmányokban. Jesse Keenan szerint, aki a Harvard professzora,^[4] és Miamiból származik, a családi házak értéke 1971 és 2017 között sokkal gyorsabban emelkedett a magasabban fekvő negyedekben, mint az alacsonyabban fekvőkben.^[5] A McKinsey tanácsadócég egy jelentése szerint egyébként 2050-re a Florida árterületén belül elhelyezkedő házak az értéküknek 15-35%-át veszíthetik el.^[6]

A városrész „felemelkedésével” dicsekszenek az építők

Little Haitiben pár aktivistát nagyon foglalkoztat az ügy. A közkedvelt negyed, ahol az 1970-es évektől a Jean-Claude Duvalier diktatúrája elől menekülő haitiak telepedtek le, és amely jól ismert karibi piacáról, valamint a „botanicas” (vudu) kereskedéseiről, a tengerszint felett kettő-négy méter magasan fekszik. „Miamiban ez maga a Sziklás-hegység!” – mondja viccesen Caroline Lewis asszony, egy a klímakérdésekkel kapcsolatos felvilágosításra szakosodott szervezet alapítója. Itt a klimatikus dzsentrifikációt a Magic City Innovation District [Varázsváros Innovációs Kerület] testesíti meg. Az egymillió dolláros megaprojekt keretében a hét hektáros „gyalogos kampuszon” 15 év alatt terveznek megépíteni vagy húsz épületet, amelyben vegyesen irodák, boltok, lakások, galériák, kávézók és vendéglők lesznek. A beruházók „revitalizációs beépítésként” (sic!) írnak róla a honlapjukon, és kiemelik „a magasan fekvő” negyed védettségét a „klímaváltozás következményeivel” és a „viharhullámokkal” szemben. Hiába tiltakoztak az itteni haiti lakosok három éven keresztül, a beruházók tavaly szabad kezet kaptak az önkormányzattól. Még vissza is akarták nevezni a területet „Little Rivernek” – így hívták a haitiak érkezése előtt –, de végül beleegyeztek, hogy „Little Haiti” maradjon a negyed neve. Sovány vígasz.

Marlaine Bastien asszony, a Family Action Network Movement [Családi Akcióhálózati Mozgalom], egy, a haiti családok önvédelmi csoportjának az igazgatója kitartóan próbálja meggyőzni a tulajdonosokat, hogy ne adják el a házukat. „A vevők 150 000 vagy 200 000 dollárt ajánlanak azokért a házakért, amelyeket ők a 2000-es években 40 000 dollárért vettek. Azt hiszik, hogy szuperüzletet kötnek, de amint eladják, rájönnek, hogy ennyi pénzért semmit se találnak Miamiban”. Egyesek messzebbre költöznek a megyében, North Miami Beachbe, Homesteadbe vagy Miami Gardensbe, mások még messzebbre, Fort Lauderdale-ba, Broward megye határába vagy akár a szomszédos Georgia államba.

A vízszintemelkedés miatt a városvezetés természetesen azokat a zónákat szándékszik fejleszteni, amelyek nemcsak hogy magasabban vannak, de valamelyik ritkaságszámba menő vasútvonal mentén helyezkednek el. „Miami eredetileg téli üdülőhelyként épült, mígnem, hála nagyrészt a légkondicionáló elterjedésének az 1960-as években,^[7] már állandó lakosok városává fejlődött – magyarázza nekünk Francisco Garcia úr, az önkormányzat városfejlesztési igazgatója. – De a kezdeti családiházas beépítés már nem folytatható, mindenképpen sűríteni kell.”

A 2,6 méteres „magaslaton” elhelyezkedő Liberty City lakói meg vannak győződve arról, hogy a klimatikus dzsentrifikáció bevásárlólistáján ők a következő tétel. A feketék lakta negyedben, ahol a lakók kevesebbet keresnek évi 20 000 dollárnál, az átlagos négyzetméterár 26%-kal nőtt 2018-ban. Közösségi és magánegyüttműködésben a város 2017-ben elkezdte felújtani az 1930-as években épült szociális lakásokat abban a kilenc házcsoportban, amelyek a Liberty Square-t alkotják. A beruházók azonnal el is kezdték felvásárolni a környék családi házait. „Ide egy állatorvosi klinika települt – gúnyolódik Samantha Quaterman asszony, egy közeli iskola igazgatója. – Amikor azt látjuk majd, ahogy fehérek sétáltatják itt a kutyáikat, akkor már tudni fogjuk, hogy nekünk annyi. Én senkit se ismerek a környéken, akinek kutyi-mutyija lenne…” Liberty Cityt, amelynek sajnálatos ismertséget hozott az 1979-es rasszista felkelés, a bandák meg a crack [kokainféleség], egyelőre nem a tehetősek lakják: a környéken a Dunkin’ Donuts az egyetlen étterem, és az is olyan, hogy a pénztárosokat golyóálló üveg védi. A friss fánkra szakosodott étteremlánc nem ugyanazt a közönséget vonzza, mint például egy Starbucks Coffee. Samantha Quaterman asszony szerint már ez is az elkerülhetetlen elburzsujosodás jele: „Régebben egy KFC ([Kentucky Fried Chicken] rántottcsirkére specializálódott gyorséttermi lánc) volt itt. Úgyhogy nekünk már befellegzett!”

Legyen az West Coconut Grove, Liberty City vagy Little Haiti, mind keserűséggel érzékeltetik a helyzet történelmi iróniáját: „A szegregáció alatt, majd amikor egészen az 1960-as évek közepéig államszinten tilos volt a feketéknek, néhány zóna kivételével, építési kölcsönt felvenni, nem is telepedhettek le a partokon. Most, hogy emelkedik a víz, ezek ide akarnak jönni, ahol mi lakunk, és el akarnak minket üldözni” – foglalja össze Caroline Lewis asszony. Ebben különbözik Miami az olyan városoktól, mint New Orleans, ahol a fekete közösségek laknak az alsó árterületeken.

Amúgy nem teljes az egyetértés abban a feltételezésben, hogy a dzsentrifikációnak kizárólag klimatikus oka lenne, mivel az ingatlanspekuláció már 2005-ben beindult, jóval azelőtt, hogy a klímaváltozásról annyit beszéltek volna. Ez mindenütt végbement, nem csak a magasan fekvő területeken, egy óriás demográfiai robbanás keretében. Tizenöt év alatt megváltozott Miami státusza: már nem egy tengerparti üdülőváros vagy a golfkedvelő nyugdíjasok adóparadicsoma, hanem az új technológiák és a pénzügyek olyan fiatal felsővezetőinek globális, kulturális, divatos világvárosa, akik kedvelik a kortárs művészetet is. 2010 óta Miami megye lakossága 300 000 fővel nőtt, és elérte 2,8 milliót. Az ingatlanárak elszabadultak, amire ráerősített az erős külföldi kereslet is. Úgy nőttek ki a luxusfelhőkarcolók a földből, mint eső után a gombák. Ezáltal több negyed gyorsan a felsőbb társadalmi osztálybelieké lett, ugyanúgy Downtown mint Wynwood és a Design District. 2011 és 2017 között 24%-kal emelkedett a lakbér a megyében. Viszont nem nőttek a fizetések, és újabb szociális lakásokat sem építettek az önkormányzatok.

Malory Kauderer úr, aki ingatlanfejlesztő, és 25 éve fektet be Little Haitibe, nem fogja vissza ingerültségét, amikor elővesszük a klíma kérdést: „Azért fektetünk be itt, mert ez az egyik ritka negyed, amelyik még olcsó. Nevetséges a három méter szintkülönbség, száz év múlva ennek semmi jelentősége sem lesz, akkorra már az egész várost ellepi majd a víz.” Jesse Keenan professzor, aki tanulmányában kimutatja a szintmagasság és az ingatlanárak emelkedése közti összefüggést, elismeri, hogy „egy olyan negyedben, mint Little Haiti, valószínűleg klasszikus dzsentrifikációval van dolgunk”. „Akik az időjárási viszonyok elől hagyják el Miami Beachet, gyakran nem is maradnak Miamiban, hanem más városokba költöznek, mint például Orlandóba vagy Atlantába. A legjobb barátom éppen most adta el Miami Beach-beli házát, és Denverbe költözik” – teszi hozzá.

Nem elég tehát a jelenséget csupán ebben a térségben tanulmányozni. Mathew Hauer, a Georgiai Egyetem demográfusa szerint^[8] a század végéig hatmillió floridai lesz kénytelen beljebb költözni a szárazföldre, ha a vízszint 1,8 méterrel megemelkedik. Azzal együtt, hogy tudjuk, hogy Dallas és Huston vonzáskerülete jó részüket be tudja majd fogadni, országos szinten jelenik majd meg a klimatikus dzsentrifikáció hatása. Országos szinten 13 millió ember kényszerülhet elhagyni a partvidéki városokat, nevezetesen a New York-i Long Islandet, a lousianai New Orleanst, a dél-karolinai Charlestont és a kaliforniai San Mateót. Ahogy az ENSZ rendszeresen félreveri a harangot a kis szigetországok – mint Polinézia, a Maldív-szigetek és a Fülöp-szigetek hétezernyi szigetének néhány szigete – miatt, ugyanolyan kiélezett ez a probléma az Egyesült Államokban, ahol ugyanakkora népvándorlás indulhat meg, mint amilyen átívelő migráció jellemezte a teljes XX. századot, amikor az afroamerikaiak elindultak a déli területekről észak felé.

„Érdekli is őket az árvíz”

Jesse Keenan készséggel elismeri, hogy nem a milliárdosok hagyják el a Miami Beach-beli villáikat, hogy Little Haitiba vagy Liberty Citybe költözzenek. „Mit érdekli őket, ha valamelyik 15 millió dolláros lakásukat elárasztja a víz.” Hurrikán esetén ezek a vagyonos tulajdonosok jó messze lesznek Miamitól, éppen valamelyik másik rezidenciájukban. „Viszont a középosztály egyre nehezebben birkózik meg az egyre gyakoribb áradásokkal, amelyek tönkreteszik az autóikat, járhatatlanná a munkahelyük megközelítéséhez nélkülözhetetlen utakat, és a biztosítási díjuk is egyre csak emelkedik.”

Így történhet meg, hogy nemcsak hogy nincs szándékukban elmenni, hanem egyesek éppen hogy továbbra is a partra akarnak költözni menő építészek által tervezett „luxuskéglikbe”, amelyeket méregdrágán építtetnek vagy cserélnek. Már csak azért is írják könnyű szívvel alá a csekkeket, mert a kockázat csak részben az övék. Az Egyesült Államokban ugyanis az árvíz elleni biztosítás a közellátási rendszer része: a National Flood Insurance Program (NFIP [Országos Árvízbiztosítási Program]), amelyet 1968-ban hoztak létre, díjszabása nem arányos a valós kockázattal. „Baloldali vagyok, nem vagyok oda a piacokért, de biztosításügyben nem bánnám, ha Adam Smith láthatatlan keze megemelné a biztosítási díjakat!” – viccelődik Mario Ariza, a Sun Sentinel újságírója, akinek hamarosan megjelenő könyve „Miami klímakatasztrófájáról” szól. „Jelenleg az árvízkockázat össztársadalmi ügy, pedig az e szociális biztosító által biztosított házak kétharmada nem is az állandó lakása a gazdag ügyfeleknek.”

Növekvő árvízi kockázatok

Emelkedik a tengerszint? Ezen ne múljon, az új építmények majd ellenállnak. Mint például a Monad Terrace: a francia Jean Nouvel építész 59 lakásos épületét úgy tervezte, hogy az egy 5-ös (legerősebb fokozatú) hurrikánnak is ellenáll. A Biscayne-öbölre néz a 3,5 méterre megemelt épület, ahol a parkoló inkább a földszintre, mintsem a terep alá kerül. Árvíz esetén a felgyülemlett víz a komplexum közepén kialakított lagúnába áramlik a lakók nagy gyönyörűségére. A beruházók dicshimnuszokat zengenek a leendő épület „rezilienciájáról”, amely az év végére készül el. Persze elfelejtik megemlíteni, hogy előbb még meg kellett vásárolniuk a meglévő épületet, és elűzniük annak lakóit, akik, hacsak nincs rá a lakásuktól függően 1,7-14 millió dollárjuk, nem fogják e „reziliencia” csodáját élvezni.

Reziliencia, íme a bűvös szó. „Azelőtt a beruházók, éppúgy mint a város, tagadták a klímaváltozás tényét” – elemzi Stephanie Wakefield, a Florida International University geográfusa. „A »rezilienciával« immár bátran beszélhetnek a klímaváltozásról, mivel állíthatják, hogy meg is találták ellene a megoldást.” Az eredetileg a fizikában használatos kifejezés, amely egy anyag ütésellenállóképességét jellemzi, szép karriert futott be: az 1970-es években az ökológiai tudományokban az ökoszisztémák fejlődésének és alkalmazkodóképességének elemzéséhez importálták, majd 1980-ban a pszichológiában arra, hogy mennyire képesek az egyes személyek a traumákat feldolgozni. Majd közgazdászok, urbanisták és a fejlődéstudomány szakemberei is adoptálták a kifejezést, amely 15 éve az a kulcsszó, amellyel tele lehet hinteni minden köztémát, legyen az klímadereguláció, természeti katasztrófa, terrorizmus, pénzügyi válság vagy járvány. Emmanuel Macron még a Covid–19 elleni harcra bevetett katonai műveletnek, amelyet március 25-én indított be a vírus elleni harc támogatására, annak is a „Reziliencia” nevet adta. „Vészterhes szó ez a reziliencia, hiszen odavezet, hogy nem tudjuk a meglévő rendszereket megváltoztatni, sem pedig kivédeni az általuk okozott csapásokat – folytatja Stephanie Wakefield. – Adva van hogy mindannyian eleve védtelenek vagyunk, és hogy ezzel együtt kell tudnunk élni. A klímaváltozásra kifejlesztett rezlilienciatechnológiák tökéletesen együtt tudnak élni azokkal a technológiákkal, amelyek a klímaváltozást okozzák. Az a legaggasztóbb, hogy a baloldal egy része és több aktivista is átvette a szóhasználatot és a szemléletet.”

A „reziliencia” gondolatának elterjedésében nagy szerepet játszott a Rockefeller Alapítványnak a klímaváltozás kihívásaira adott válasza. Judit Rodin asszony, az alapítvány előző elnöke könyvet jelentetett meg ezzel a sokatmondó címmel: „A rezilienciaosztalék. Erősnek lenni egy rosszra forduló világban”.^[9] 2013-ban kezdték, és azóta vagy száz nagyvárosban foglalkoztatnak „chief resilience officers-eket [reziliencia főosztályvezetőket]” szerte a világon.

Jane Gilbert asszony az első, aki ezt a pozíciót betölti Miamiban. Részletesen kifejti nekünk, hogyan kötelezi (vagy gyakrabban inkább ösztönzi) a város a tulajdonosokat és építtetőket arra, hogy magasítsák meg a földszintet, emeljék meg a gátakat, vagy telepítsenek napelemeket. De eszükbe ne jusson elköltözni. „Az emberek a tenger szépsége miatt jönnek ide, nem fogunk eltávolodni” – érvel. Tehát „áttelepülés” helyett legyen alkalmazkodás. 2017-ben sikerült a városnak a lakóival megszavaztatni egy 400 millió dolláros, igencsak derűlátó elnevezésű tervet, ez a „Miami Forever [Miami mindörökké]”, amely infrastruktúra kiépítésébe és a jövő lakásainak megvalósításába fektetne bele. De honnan ennyi pénz? Floridát több szempontból is adóparadicsomnak tartják, mivel az állam nem szed be jövedelmi adót. „Miami bevételeinek óriási része, körülbelül 40%-a, ingatlanadóból származik” – magyarázza Frances Colón asszony, aki régóta tagja a Klimatikus Rezilienciabizottságnak tanácsadói minőségben. És ez mutatja a helyzet abszurditását: mivel a város teljes mértékben függ az ingatlanpiactól és a turizmustól, ösztönzi luxuslakások és -szállodák építését, hogy aztán legyen miből finanszírozni azt az infrastruktúrát, amellyel megvédheti ugyanezeket az építményeket.” A turizmustól való függés magyarázza azt is, részben, hogy miért késlekedett DeSantis kormányzó a karantént elrendelni a koronavírus megjelenésekor, nyugodtan hagyva inkább április elejéig, hogy több tízezer nyaraló diák lepje el a floridai strandokat, akik aztán hazatérve szétterjesztették a vírust az egész országban.^[10]

„Vannak, akik úszó szigetekben gondolkodnak”

Még inkább, mint Miami város, Miami Beach a szomszédságában található legkisebb és leggazdagabb önkormányzat az, amely a legeltökéltebb a „városi reziliencia” ügyében. 2015-ben jelentettek be egy 400 millió dolláros programot, amelynek már az epikus elnevezése, „Rising Above [Felemelkedve]” is az akkori polgármester ambícióját mutatja, hogy ténylegesen „felemelje” a várost a megemelkedett tengerszint fölé. Elrendelve a klímavészhelyzetet, Philip Levine úr könnyedén kihagyta a kötelező építési engedélyezési eljárást, hogy anélkül kezdjen gigantikus építkezésbe, megemeljen vagy tíz utat, óriás szivattyúkat telepítsen (például az Alton Roadon, ahol ingatlanjai vannak), és megemelje a gátakat.

Az eredmény azonban elmaradt a várttól. A sietősen és engedély nélkül megépített gátak megszegték a vadnövényekkel és vadvirágokkal kapcsolatos természetvédelmi előírásokat, így le kellett állítani az építkezést. Az utak felemelése fokozta az épületek árvíznek való kitettségét, amelyek így alájuk szorultak. A Sardinia Enoteca vendéglő üzletvezetője meséli, hogyan jártak a legutóbbi viharkor: „Áramszünet miatt nem működtek a víz elvezetéséhez telepített óriásszivattyúk. A biztosító nem térített semmit. Merthogy a vendéglő, mivel a megemelt út alatt van, tulajdonképpen már pincének számít.” Végülis generátorokat telepített az önkormányzat a közelben, hogy át tudják hidalni az áramkimaradásokat, és a biztosítókkal is sikerült megegyezni. „Szóval nagyjából rendeződött minden, kivéve azt a poshadt bűzt, amely a csatornából azóta is folyamatosan árad.” A szivattyúkat meg úgy tervezték, hogy onnan szűrés nélkül ömlik a víz a Biscayne-öbölbe. Amely így olyannyira szennyezett a fekáliás baktériumoktól, hogy több strandon már a fürdésről határozottan lebeszélő plakátokat függesztettek ki.

„Amúgy mindez arra jó, hogy megnyugtassa a biztosítótársaságokat és az ingatlanfejlesztőket, de gyakorlatilag nem nyertünk csak körülbelül harminc évet” – véli Stephanie Wakefield geográfus. Hosszabb távon néhány mérnök úgy tervezi, hogy lesz majd ott öt felhőkarcoló, amelyek hidakról lesznek megközelíthetőek, és úgy hívják majd, hogy a „Dél-Floridai-szigetek”. Mások meg úszó szigetekben gondolkodnak.

Ebben a szellemben kínálja az Arkup 2018 óta a 400 négyzetméteres úszó házait, amelyek félúton vannak a ház és a yacht között. „Zöld alternatíva, felelősségtudatos, reziliens” – olvasható a francia start-up honlapján. Az energiát napelem biztosítja, és az Arkup vízellátása is autonóm, mert az esővizet gyűjti és tisztítja. 4-es fokozatú hurrikánnak áll ellen, az egészet négy hidraulikus cölöp tartja. Minek is harcolni az emelkedő vízzel, miért is ne élhetnénk vele együtt szimbiózisban? A reziliencia megvalósítható, de ára van: 5,5 millió dollár, pontosan.

A szerző újságíró.

Forrás: © LeMonde diplomatique | Írta: Laura Raim
Fordította: Drechsler Ágnes

^[1] Reziliencia = rugalmas ellenállási képesség – az olvasószerk.
^[2] A cikk megjelenésekor még Trumpról volt szó – a ford.
^[3] Adam Gabbatt: How hurricanes and sea-level rise threaten Trump’s Florida resorts [Hogyan fenyegetik a hurrikánok és a tengerszint-emelkedés Trump floridai üdülőit], The Guardian, London, 2017. szeptember 9.
^[4] Azóta a New Orleansi Tulane-ban is
^[5] Jesse Keenan, Thomas Hill és Anurag Gumber: Climate gentrification: From theory to empiricism in Miami-Dade County, Florida [Klimatikus dzsentrifikáció: Az elmélettől az empirizmusig a floridai Miami-Dade megyében], Environmental Research Letters, vol. 13, n° 5, IOP Publishing, Bristol, 2018. április 23.
^[6] Climate risk and response: Physical hazards and socioeconomic impacts [Éghajlati kockázat és reagálás: Fizikai veszélyek és társadalmi-gazdasági hatások], McKinsey Global Institute, New York, 2020. január.
^[7] L. Benoît Bréville: L’air conditionné à l’assaut de la planète [A légkondicionáló meghódítja a világot], Le Monde diplomatique, 2017. augusztus.
^[8] Jason Evans, Mathew Hauer és Deepak Mishra: Millions projected to be at risk from sea-level rise in the continental United States [Az előrejelzések szerint milliókat fenyeget a tengerszint emelkedése az Egyesült Államok szárazulati részén], Nature Climate Change, vol. 6, n° 7, London, 2016.
^[9] Judith Rodin: The Resilience Dividend. Being Strong in a World Where Things Go Wrong [A rezilienciaosztalék. Erősnek lenni egy rosszra forduló világban], PublicAffairs, New York, 2014.
^[10] A shadow over the Sunshine State [Árnyék a Napfényes Állam felett], The Economist, London, 2020. április 2.