Vörösiszap után, koronavírus és klímaválság közben – tanulunk-e a katasztrófákból?

10 évvel a vörösiszap-katasztrófa után kutatók kvalitatív módszerekkel megvizsgálták, hogyan élik meg ma a településen élők az egykori katasztrófát, elemezték a médiában megjelent híreket, és az eredményeket egy kommunikációs kríziselméletbe illesztve, felvázolták a felelősség szintjeit is, ezt követően pedig a klímaválság és a Covid-járvány kormányzati kommunikációs technikáira is vonatkoztatták őket. Az eredményeket a kommunikáció-elemzési munkacsoport vezetője, Sarlós Gábor kommunikációkutató fogalmazta meg vendégcikkében.

10 év telt el Magyarország egyik legdrámaibb természeti-ipari katasztrófája, a vörösiszap-ömlés óta. Sokak számára a mai napig emlékezetes, ahogy 2010. október 4-én 700.000 köbméter, alumínium termelésből visszamaradt zagy öntötte el a devecseri kistérség három települését és a környező területet. A katasztrófa következtében tízen életüket vesztették, több mint 1000 hektár mezőgazdasági terület lett hosszú időre művelhetetlen, és rengetegen váltak a katasztrófa anyagi és lelki károsultjaivá. A Devecserből, Kolontárból és Somlóvásárhelyről érkező képek sokunk retinájába örökké beégtek, akárcsak az azt követő események – az első rögtönzött reakcióktól („elég egy slaggal lemosni”) a társadalmi összefogás, a katasztrófa-elhárítás és helyreállítás sikereiig és ellentmondásaiig.

A 10. évfordulóra időzítve, kutatók összefogásával és az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának támogatásával készült kutatás mérte fel, hogyan élik meg ma a településen élők az egykori katasztrófát. A 340 ott élő, a katasztrófát 10 éve átélt ember személyes meginterjúvolása, valamint a kistérségben élő 100 fiatal online megkérdezése nyomán rajzolható fel az a kép, amelyet az ott élők a katasztrófáról a mai napig magukban hordoznak.

A kutatás eredményeiről bővebb információt a kutatócsoport honlapján lehet találni. A kutatás eredményeit novemberben szakmai konferencián, illetve a Kutatók Éjszakáján mutatták be.

A településeken élők többsége számára az egykori katasztrófa ma már nem jelent mindennapos beszédtémát. Sokuk számára az akkor történtek a felejtés – részben tudatos – homályába vesznek. Ugyanakkor az is látszik, minél közvetlenebbül és súlyosabban érintett valakit a vörösiszap-ömlés, annál jobban bevésődött az emlékezetébe, viselte meg a pszichéjét és jelent a számára egy mai napig tartó igazodási pontot és szűrőt. A katasztrófa által legsúlyosabban érintettek ma is a legélesebben reagálnak, félnek és érzékenyek mindarra, amit életüket fenyegetné. Pszichés tüneteik között a félelem és a fokozott éberség a mai napig szignifikáns módon jelen van.

Az információhiány generálja a félelmeket

A 2020 nyarán végzett megkérdezés eredményéből látszik, hogy a katasztrófa megszenvedői a koronavírus-járvány, a vírustól történő fertőzés és különösen a klímaváltozás fenyegetését a lehető legélesebben látják. Miközben a megkérdezettek zömét alkotó időseknek a koronavírus megbetegedéstől való félelme könnyen érthető, a klímaváltozástól való félelem okai azonban elgondolkodtatóak. Felmerül, hogy a félelmet alapvetően az információ hiánya generálja, hiszen a klímaváltozás témájában kevés a számukra könnyen elérhető, közérthető magyarázat és megoldási terv. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is magyarázat lehet, miszerint az idősek saját életükben tapasztalták meg a változó éghajlat hatásait, látják annak következményeit, és éppen ezért, a saját megtapasztalás következtében tudják, hogy nagyon is kell tőle tartani.

Akármelyik változat is a valós ok, a kutatás egyértelműen igazolja a 10 évvel ezelőtti katasztrófának a veszélyek megítélésére vonatkozó, máig tartó hatását.

A felelősség szintjei kommunikációs szempontból

A katasztrófa mai megélésének értelmezésében sokat segít, ha segítségül hívjuk Timothy Coombsnak a szituációs kríziskommunikációról szóló elméletét. Az SCCT (Situation Crisis Communication Theory) értelmében egy katasztrófa tudati birtoklását és megítélésének keretezését azzal érjük el, ha az egyes érintett szereplőket az általuk betöltött szerep szerint három kategória valamelyikébe soroljuk. Ez a keretezés alapvetően a felelősség kérdésének a meghatározására szolgál.

Az egyik csoportot azok alkotják, akik elszenvedői, áldozatai az eseménynek, kicsi a felelősségük és az eseménynek a reputációt érintő vonatkozásai sem fenyegetik őket. A következő kategóriába azok a szereplők kerülnek, akiknek a tevékenységéhez kapcsolódóan, de véletlen módon, például baleset következtében történt meg az esemény. Ebben az esetben minimális a szervezet felelőssége, és hasonlóképpen a hírnevüket sem fenyegeti veszély. Ha azonban a keretezés szerint megelőzhető lett volna a katasztrófa, sőt netán szándékos cselekvés eredményeként következett be, akkor a szervezet felelőssége és a hírnevének a kitettsége is magas szintű. Az ilyen esetek következményei a szervezet számára is katasztrofálisak lehetnek.

A vörösiszap-ömlésre is igaz, hogy sokan sokféleképpen láthatnak egy eseményt, és plurális média esetén ez sokszínűen is jelenik meg. Ezt azonban jó eséllyel befolyásolja, ha a legerősebb közszereplő, a médiára legnagyobb hatást gyakorolni képes személy vagy szervezet keretezése válik dominánssá és a közvélekedést is alapvetően tudja befolyásolni.

Mivel ebben az esetben a kormányzat és a kormányhoz kötődő érintettek tudták a legmarkánsabban megjeleníteni a véleményüket, ezért az áldozat, a véletlen baleset és a szándékosság kategóriái körül a vörösiszap katasztrófa esetében a kommunikációban a megelőzhető eseményt okozó MAL Zrt. vált egyértelműen felelőssé és a településen élők az áldozattá. Pedig a felelősség esetében – kommunikációs szempontból – árnyaltabb kommunikációs keretezés is elképzelhető lett volna, ahol például a felelősség kérdése kiterjed az ellenőrzésre hivatott hatóság, vagy a tározót eredetileg felépítő állam szerepére is.

Az erre irányuló keretezés, a felelősség megosztására irányuló kezdeményezések azonban nem kaptak akkortájt (és azóta sem) érdemi szerepet a médiában. A kistérségben élők viszont a kutatás szerint lényegesen árnyaltabban látják a felelősség kérdését. Miközben az ő körükben is a MAL Zrt.-é az elsődleges felelősség, markáns módon jelenik meg válaszaikban „az emberi tévedés és hanyagság”, a védőgát állapota és a környezetvédelmi hatóság szerepe is, sőt még az információ hiánya is említésre kerül.  A fiatalok megítélése szerint pedig az emberi tévedés és hanyagság volt az egykori katasztrófa elsődleges kiváltó oka.

A mai napig áldozatnak tekinthető, legsúlyosabban érintett megkérdezettek elsősorban a felelősségre vonás és a bírósági, jogi ügyek témáit figyelik. Ez persze visszatükrözi azt is, mi az, amivel a tágabban vett média foglalkozik.

Hosszútávú hatásokról nem volt szó a médiában

A 10. évforduló kapcsán végzett tartalomelemzés szerint a médiában – a felelősség kérdését és a jogi ügyeket követően – a kártérítések témái, a helyreállítás fejleményei és az emlékezés eseményei jelennek meg. A katasztrófa hosszútávú társadalmi, egészségi, pszichológiai és kommunikációs vonatkozásairól viszont csak elvétve esik szó.

Végül a kutatás kapcsán érdemes kitérni arra, honnan tájékozódnak az érintettek.  Az évek során, a médiaérdeklődés és híradások számának csökkenése ellenére a TV maradt az elsődleges információ forrás, megelőzve a perszonális csatornákat, így a családtól, rokonoktól, ismerősöktől kapott híreket. A leghitelesebb hírforrásnak viszont a megkérdezettek 10 éve változatlanul a családot tekintik, és csak ezt követi a televízióban látottak – hallottak elfogadása. Összességében a személyes kommunikációs csatornák, valamint a helyi önkormányzat híreinek a hitelessége lényegesen meghaladja a formális médiában látottakét.

Mindez abból a szempontból érdekes, hogy a keretezést milyen módon alkalmazza a kormány a két legjelentősebb globális katasztrófája, a koronavírus járvány és a klímaváltozás kapcsán.

Kormánykommunikáció Covid és klímaválság idején

A kormány kommunikációs tevékenységét nézve a koronavírus kezelése és a klímaváltozás távolról sem esik hasonló elbírálás alá: jelenleg, érthető módon, minden kommunikáció középpontjában a koronavírus válság és annak kezelése van.

A társadalom és a gazdaság működésének minden szeletét érinti a járvány, sokak számára egyre inkább a pandémia kezelése válik a kormányzati munka megítélésének elsődleges szempontjává. A koronavírus gyorsan áttörte azt a küszöböt, amit kommunikációs szempontból is kezelni kell.

A kezdeti bizonytalankodást követően a Covid-járvány kommunikációs kezelése és pozicionálása központosított, elsősorban egyirányú kommunikációval gyorsan elindult. A politikai keretezést a gyorsan cselekvő magyar kormány kontra késlekedő brüsszeli bürokraták képével alkotta meg – azzal a felhanggal, hogy lám az angolok milyen gyorsan tudták megadni a szükséges engedélyeket és elkezdeni az átfogó oltást, nemhiába, nem köti már őket az EU béklyója.

A cselekvési bizonytalanság mellé sokáig a kommunikációs magabiztosság társult, Győrfi Pállal, Müller Ceciliával, az operatív törzs rendszeres tájékoztatóival. A kormányzati kommunikáció nyomán, az SCCT-tipológiát alkalmazva, Magyarországra a vétlen, de azóta intenzíven cselekvő áldozat keretezését rajzoltál fel, amit ha csak utalgatások szintjén is, de kiegészít a lehetséges vétkesek képe is.

A klímaválság kapcsán teljesen más a helyzet: a kormányzat ehhez tessék-lássék módon viszonyul, szemmel láthatóan nem tekinti sem a gazdaság egésze, sem pedig a kormány megítélése szempontjából lényegesnek. Paks népszerűsítésének vagy a napelem parkok elterjesztésének persze lehet kellően indokolt támogatása a kormányzat részéről és a kommunikációs keretezésben ez rendre meg is történik.

Ugyanakkor azokról a vonatkozásokról, amelyek ezt a képet lényegesen árnyaltabbá tennék, mint például a szélenergia hasznosításának teljes blokkolása, az atomenergiának a környezetet károsító, közgazdaságilag nehezen értelmezhető, és annak terhét számos jövőbeli generációra áttoló terhei, vagy éppen a lakásszigetelések támogatásának mindenki számára előnyöket hordozó ügye szó sem esik a kormányzati keretezésben.

Miközben a kormány legutóbbi, a „klíma- és természetvédelem hazafias kötelességünk” c. filmjének záróképsora hangsúlyozza, hogy kiemelt célunk a környezet védelme és a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás, addig a téma a hétköznapi kommunikációban soha nem jelenik meg.

Mindez azt is tükrözi, hogy a klímaváltozás ügyére érezhetően nincs kidolgozott kormányzati cselekvési és kommunikációs elképzelés, gondosan kialakított keretezés. Ezt persze nem is könnyű megtenni, mert miközben minden kutatás megerősíti, hogy a klímaváltozás és annak felgyorsulása elsősorban az emberi tevékenység következménye, a tényleges felelősség megragadása már sokkal nehezebb ügy.

Lehetne külföldre mutatni, például Kínára, bár ezt a mostani politikai szempontrendszer ismeretében nem valószínű, lehetne a multinacionális cégekre, de ebben számos globális termelővállalat magyarországi termelése révén Magyarország is jócskán érintett lenne, vagy lehetne mindezt a pazarló, felelőtlen egyéni fogyasztásra építeni, ez viszont politikailag hordozna kockázatokat.

Félreértés ne essék: a mostani járvány megfékezése minden felelős kormány elsődleges feladata. De az is látszik, hogy a járvány remélhetőleg a belátható jövőben történő leküzdése újra a klímaváltozás felé fogja terelni az érdeklődést és fel fogja erősíteni a klímaváltozásról szóló hangokat.

Abban, hogy ez még esetleg visszafordíthatóvá váljon és ne következzen be a klímakatasztrófa, óriási szerepe lesz annak, ki és hogyan képes azt a keretezést kialakítani, amely mentén a folyamatok értelmezővé válnak, és cselekvésre lehet bírni minden szereplőt.

És itt jön be a képbe a keretezés uralásának kérdése: ki fogja meggyőző módon felállítani és képviselni, hogy a klímaváltozás mindenkit sújt, és adott esetben mindenki, kormányok, vállalatok, civil szervezetek és a lakosság, közös felelőssége is ellene tenni?

Sarlós Gábor, kommunikációkutató
Forrás: Kreatív Online