Egyház és szex ‘68-ban. Ezzel a címmel közöl értékelést az enciklikáról Gernot Facius a német Die Welt című napilap internetes kiadásában (www.welt.de, 2008. július 25.).

„1968, a nyugtalanság éve. A nyár megtévesztő csöndjét égzengésként töri meg a Rómából érkező hír. Július 25-én VI. Pál pápa kihirdeti Humanae vitae kezdetű enciklikáját, olyan válságba taszítva ezzel a katolikus egyházat, melyet azóta sem hevert ki. A körlevél megtiltja, hogy a hívek „művi” fogamzásgátló eszközöket használjanak, és elítél minden olyan cselekedetet, amely a nemi aktus előtt, közben és után kimondottan az utódnemzés megakadályozására szolgál. Soha, a legsúlyosabb okból sem szabad valamely jó érdekében rosszat tenni, még akkor sem, ha a szándék egyének, családok vagy társadalmak általában vett javának védelme vagy előmozdítása. „Prófétai szó – mondják még ma is a pápa védelmezői –, amely a házasság szentségét óvja és a nő méltóságának tiszteletére szólít fel”.

Mintha hurrikán söpört volna végig az egyházon. A pápától nem csak a mindig is gyanús kritikus teológusok távolodnak el, hanem hangot adnak ellenérzéseiknek eladdig rómahű papok és püspökök is, Európában éppúgy, mint Amerikában és Afrikában. Nem csak az „erkölcsi fegyelem általános fellazulására” való – önmagában még helytálló – figyelmeztetés miatt, hanem azért, mert a körlevél túlhangsúlyozza a házastársi kapcsolatok biológiai vonatkozásait, amelyeket etikai szempontból normatívnak tekint. És, miként egy amerikai tiltakozó levélben olvasható, „úgyszólván semmibe veszi olyan emberek millióinak méltóságát, akik a megfelelő táplálkozás és neveltetés legcsekélyebb esélye nélkül jönnek világra”.

A katolikusok felzúdulása érthetetlen volna a „tabletta-enciklika” előtörténete nélkül. A II. Vatikáni Zsinat záró szakaszában három neves zsinati atya, a kanadai Léger és a belgiumi Suenens bíboros, valamint az agg Maximosz pátriárka 1964-ben energikusan szólal fel amellett, hogy az új tudományos felismerések fényében „gondolják újra” a „mesterséges” fogamzásgátlás bűnös voltát kimondó katolikus tanítást. Mindhárman szembefordulnak azzal a szemlélettel, amely különbséget tesz a házasság „fő célja” (az utódnemzés) és „járulékos céljai” (a házasfelek szeretete és közössége) között. A legélesebben a nyolcvanhét éves pátriárka fogalmaz: „Nem jogos-e vajon az aggodalom, hogy bizonyos nézetek elavult gondolkodásmódból fakadnak, és talán olyan emberek agglegény-pszichózisának termékei, akik nem mozognak otthonosan az életnek ezen a részterületén?” A pátriárka óva int attól, hogy megtagadjunk egy sarkalatos erényt, az okosságot, hiszen ez minden erkölcs mércéje. Úgy látja, szakadék tátong az egyház hivatalos tanítása és a keresztény házaspárok túlnyomó többségének azzal ellentétes gyakorlata között. Léger-vel és Suenensszel együtt sajnálja, hogy a hívők konfliktusra kényszerülnek az egyház törvényével és nem élhetnek a szentségekkel. „A hallgatóság megtapsolja Maximoszt, de a vita befejeztével a pápa magához ragadja a döntést. A javaslatot előkészítő bizottság nem hoz egyhangú döntést, de a többség szerint a házasságot »egyetlen egészként« kellene felfogni, a felekre hagyva a döntést arról, hogy hány gyermeket szeretnének. A fogamzásgátló szerek ellen nincsenek meggyőző erkölcsi érvek. Elítélésükhöz csak egy kisebbség ragaszkodik, nehéz döntés elé állítva VI. Pált: ha az egyház megváltoztatja véleményét, akkor a oda pápai tekintély. A pápa a kisebbséghez csatlakozik, és ezzel, az eseményekre 1993-ban visszatekintő Lehmann bíboros szerint, nem csak a bizottsági többség tekintélyét tépázza meg, hanem az igazság megtalálásának a zsinaton begyakorolt kollegiális formájával is szakít.”

Indiszkréció folytán Németországban 1967-ben nyilvánosságra kerül a Vatikán által titokban tartott kisebbségi szakvélemény. „Hályog esett le a szememről” –vallja később a zsinati teológus, Hans Küng. – Kiderült ugyanis, hogy a tét nem a »tabletta«, hanem a pápa presztízse, „a folytonosság, a tekintély és a tévedhetetlenség”, saját tanítóhivatalának csalatkozhatatlansága, melyet római tanítás szerint a Szentlélek szavatol. A végső bizottsági szavazásról egyébként hiányzik egy neves tag: a krakkói Karol Wojtiła, aki azonban buzgón küldözgetett leveleivel a konzervatív álláspontot támogatja. Ugyanő II. János Pál pápaként, megválasztása után három héttel, 1978 októberében az Osservatore Romano hasábjain kiáll „a Humanae vitae enciklika igazsága” mellett. Ugyanígy tesz utódja, XVI. Benedek is.

Közvetlenül az enciklika megjelenése után még vannak engedetlen püspökök. A belga püspöki kar kijelenti, hogy a katolikusokat nem kötelezi a nem tévedhetetlen dokumentum: „El kell ismernünk – írják –, hogy az új élet továbbadásának megfelelő időpontjáról a szülők döntenek, s hogy e döntésüket Isten színe előtt kell meghozniuk”. Kivált kényes a helyzet Németországban, ahol évek óta folyik a vita arról, hogy milyen mértékben kötelezőek a tanítóhivatal „hiteles” megnyilatkozásai, ha azok nem „tévedhetetlen” döntésekként igényelnek feltétlen elfogadást. A Német Püspöki Kar elnöke, Döpfner bíboros, a pápai bizottság egyik vezetője, aki előzőleg a felelős szülői magatartásról szóló – a bizottsági többség felfogását képviselő – szöveget átnyújtotta a pápának, hamar felismeri, mekkora bizonytalanságot kelt majd Németországban a „tabletta”-tilalom. Az NPK általa kezdeményezett ún. „Königsteini nyilatkozata”, az egyházi diplomácia mesterműve, egyrészt a VI. Pál definiálta tanítás elfogadása mellett foglal állást. Másrészt azonban óvatosan megemlíti sok katolikus aggodalmát: „Felmerül körükben a kérdés, hogy a tanbeli hagyomány e kérdésben kényszerítően indokolja-e az enciklikában meghozott döntést, s hogy a házasságnak és megvalósításának bizonyos, újabban különösen hangsúlyos szempontjai nem tüntetik-e föl problematikusnak a születésszabályozás módszereinek vonatkozásában meghozott döntést.” Ezután következik a legfontosabb mondat: „Aki úgy véli, így kell gondolnia, annak lelkiismeretesen meg kell vizsgálnia, hogy vajon –szubjektív gőgtől és elsietett tudálékosságtól mentesen – képes-e felelősen képviselni álláspontját Isten ítélőszéke előtt”. Noha az elővigyázatosság és az árnyalt fogalmazás dacára a nyilatkozat 1968. augusztusa 30-a óta az engedetlenség aktusaként terheli meg a német püspökök Rómához fűződő viszonyát, Döpfner büszke „Königsteinre”. Pedig 1976-ban bekövetkező haláláig megaláztatásokat kell elviselnie: „Döpfner tűnjön el, hogy katolikusok maradhassunk” – mázolják házára.

„Már a hetvenes évek második felére láthatóvá vált, hogy – a katolikus összeesküvés-elmélet kiötlőinek állításával szemben – nem a II. Vatikáni Zsinat reformjai okozták az egyháztól való elvándorlást” – szögezi le a cikkíró. – „Egy, az amerikai Andrew Greeley vezetésével alakult kutatócsoport tényekkel igazolta, hogy a fogyatkozás oka az egyházi szexuáletika elutasítása és a pápai vezetés hitelességének eróziója”. Az európai kutatások hasonló irányba mutatnak. „1968, a nyugtalanság éve, amikor diákok vonultak ki az utcára és szovjet páncélosok tiporták el a prágai tavaszt, a katolikus egyházban is fordulópont” – zárja elemzését a Die Welt publicistája.