Ezzel az ironikus-drámai címmel közölt megemlékező interjút a Deutschlandradio 2008. július 25-én (vö. internetes kiadás: www.dradio.de). A kérdező, Stephan Karkowsky a „Remény csillaga” (Stern der Hoffnung) nevű AIDS-segélyszervezet alapítóját, Peter Eicher svájci katolikus teológust, egykori paderborni professzort faggatja a HV hatásairól.

Karkowsky szerint a diáklázadások évében kibocsátott körlevél a szexuális forradalom megfékezését tűzte ki céljául. Miért nem oldotta fel az egyház azóta sem az óvszer tilalmát? S hogyan egyezteti össze katolikus hitét Eicher professzor azzal, hogy brazíliai szegénynegyedek lakói közt óvszert oszt szét? Válaszában a teológus kifejti: kötelessége, hogy védelmezze azokat, akiknek elmondhatatlan szenvedésben van része a HIV-betegség és következményei miatt. „Az ősi, hagyományos tanítás szerint minden katolikus köteles tiszteletben tartani embertársai életét mint legfőbb értéket. Ha ennek az egyházi tanítóhivatal erkölcsi normái ellentmondanak, akkor katolikus felfogás szerint is kötelességünk, hogy saját lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk, itt tehát semmilyen nehézséget nem látok”. Érdemes persze megfontolnunk: a kereszténység már az ókortól kezdve annak köszönhette rendkívüli ütemű terjedését, hogy merőben másképpen viszonyult az emberi testhez, mint az ókor vagy a reneszánsz embere. „A párkapcsolatra összpontosított, és minden játékos lehetőséget a művészetre és a szublimációra bízott –nem pedig a szexualitásra. A gyermekszerelem és a homoszexualitás a keresztények szemében nem tartozott többé az emberi létezés lehetőségei közé. Sikert arattak, mivel az ókor emberét megbűvölte az új vallás totális világnézete, amely az életet a teremtés kezdetétől az idők végezetéig szolgálatra fogta: a szabadság szolgálatára, de éppígy a szociális felelősség szolgálatára is.” A szexualitás új felfogásának számos előnye volt: a nő bizonyos mértékű emancipációja – a férfinak éppoly kevéssé van joga a nő puszta „használatához”, mint fordítva –, és részleges egyenjogúsága. Az újkorban, a tabletta megjelenésével új helyzet állt elő: az embernek most lehetősége van arra, és felelős is azért, hogy maga tervezze meg családját, és úgy bánjon testével, hogy tudja, mikor akarja a termékenységet és mikor nem. Ettől megriadt az egyház egy része, a kisebbség. 1968-ra már elterjedt a tabletta. „Létezett katolikus ‘68 is, a szabadság jegyében. Ezért kezdtem teológiát tanulni a II. Vatikáni Zsinat után – hiszen átélhettem a testvériséget. Az új szituáció sokakat megrémített, többek közt egy Wojtiła nevű urat is, aki tagja volt a tabletta sorsáról tárgyaló, VI. Pál-féle bizottságnak.”

A pápa a kisebbségnek engedett, ami már akkoriban megrémítette az egyházközségek jelentős részét. Emlékszem, hogy amikor megjelent az enciklika, épp autóban ültem, s a híreket hallgatva rögtön azt mondtam: vége a pápa hatalmának a nemi erkölcs fölött. Így is lett. Ez Németországban örvendetes következményekkel járt: a püspökök felelősen cselekedtek, Döpfner bíboros Karl Rahnerrel együtt nyilatkozatot fogalmazott meg, melyet a püspökök aláírtak. A „Königsteini nyilatkozat” szerint egy katolikus akkor is üdvözülhet, ha lelkiismerete szerint más utat jár, mint amelyet a tanítóhivatal előírt.

Az UNAIDS, az ENSZ AIDS-ért felelős, kiváló munkát végző szervezete ma a szerencsétlenség egyik forrásának tekinti a katolikus egyházat. Ennek oka az, hogy a favellákban, a világ nyomornegyedeiben, a katolikus városokban vonakodnak az óvszertől – nem szeretik, noha az AIDS szempontjából döntően fontos volna, tablettára pedig nincs pénzük –, s közben az egyházra hivatkoznak. „A statisztikák persze nem szólnak arról, hogy hány millió ember halt meg rettenetes körülmények között e miatt az erkölcsi nyomás miatt. Csak tapasztalatból mondhatom, hogy kedves Saõ Paolo-i ügyfeleink a város alvilágában mindig azzal vágtak vissza, amikor mondtuk nekik, hogy ne öldököljenek össze-vissza: nem, nem, a pápa tiltja az óvszert. Világos persze, hogy az ilyen körökben nem szívesen használnak óvszert.

Benedek pápa, az egykori Ratzinger bíboros mérsékeltebb volt, mint Wojtiła úr. Volt fogalma az engedékenységről. Főként azt szorgalmazta, hogy ne küldjék pokolra az embereket. Szép cikkeket írt a pokoltól való félelem enyhítésére. A későbbiekben viszont, amikor 1998-ban és utána nagy viták folytak a német parlamentben, már egyértelműen a keményvonalasok közé sorolt, szembefordulva a Német Püspöki Kar vezetőségével. A szigornak ennyiben nagy hagyománya van nála, s ma már elmondhatjuk, a világidegenségnek is. Húsz éve dolgozom együtt HIV-pozitív és AIDS-ben szenvedő emberekkel. Azt hiszem, jól ismerem világukat. Arns bíborossal együtt megpróbáltuk rábírni a Vatikánt, hogy becsülje többre az élethez való jogot, mint a védekezés mechanikus eszközeitől való félelmet. 1998 óta, amikor az AIDS ismertté vált és kiderült, hogy egy vírusra vezethető vissza, az óvszerhelyzet gyökeresen megváltozott. Katolikusokként ma teljes felelősséggel kell védelmeznünk embertársainkat. Nem én vagyok a Jóisten, nem vezetek listát a bűnök fajtáiról. De biztos vagyok benne, hogy az óvszer tilalma az élet védelme ellen szól, és ez tragikus, rettenetes.”

Mi volna – kérdi Karkowsky –, ha a Vatikán hirtelen megváltoztatná véleményét és engedélyezné az óvszert, netán a tablettát is. Mennyi idő kellene ahhoz, hogy a védekezési tilalom kimenjen az emberek fejéből? Eicher válasza: „A katolikus egyház sajnos nem mindenható. A kényszert sem szabad túlbecsülnünk, hiszen, mint említettem, az emberek nem szívesen használnak óvszert, a szegény rétegek pedig egyáltalán nem – hiszen megvenni sem tudják. Az AIDS leküzdése, ami csak óvszerrel és gyógyszerekkel lehetséges, nagyon hosszan tartó munka lesz. Csak azt mondhatom, hogy ahol mi dolgozunk, és ahol az óvszert az iskolában tanítják – Brazíliában kötelezően, (…) – ott az AIDS jelentős mértékben visszaszorul. Ha ezért a katolikus egyház megdorgálja az államot, ő felel érte. S nem tudom, hogyan vállalhatja ezt a felelősséget Isten és az emberek előtt.”