– Én szeretném magam programozni, vagy bocs, oktatni a gyerekemet.

– Robot?
– Nem, eltévesztettem, húsvér.
– Miért?
– Mert még nem akarom megterhelni, gyerek még. Szóval jobb, ha én oktatom egy ideig.
– Mire akarja oktatni?
– Amire jónak látom.
– Rendben. Ha közben jár az iskolába, akkor bátran.
– De nem akarom, hogy iskolába járjon!
– Hát ezt nem maga dönti el.
– Miért?
– Mert csak, és mert nem képes rá.
– Mert hülye vagyok?
– Ezt nem mondtam.
– De mondta!
– Nem mondtam.
– De, hiszen nem tart képesnek arra, hogy megtanítsam neki a szorzótáblát, hogy kikeressek neki és megértessek vele olyan ismereteket, amik szerintem szükségesek ahhoz, hogy értelmes felnőtt legyen belőle.
– Azt nem maga dönti el.
– Mit?
– Hogy mitől lesz értelmes felnőtt a gyerekből.
– Hanem ki? Ön?
– Nem. A társadalom.
– A társadalom ilyen okos?
– Igen.
– Akkor írjunk neki e-mailt.
– Kinek?
– A társadalomnak. Ha képes dönteni a gyerekem élete fölött, akkor csak van egy e-mail címe.
– Nincs neki.
– Akkor hogy dönt?
– Nem tudom. Kialakul benne.
– Aha. Mint a világháborúk?
– Miről beszél?
– Az is csak úgy kialakult benne, és tessék: lettek jó kis vérengzések és koncentrációs táborok, meg atomrobbanások. Kész szerencse, hogy a társadalom ilyen bölcs!
– Azért az nem ugyanaz. Itt a társadalom azt akarja, hogy mindenki okos legyen.
– Értem. És a társadalom nem veszi észre, hogy valahogy ez nem sikerül neki?
– De sikerül.
– De nem sikerül.
– De hát kötelezően járnak iskolába azok is, akik egyébként nem járnának. Ezért aztán kötelezően tudnak majd összeadni és kivonni meg olvasni és ilyesmi.
– De akik nem akarják megtanulni azok vagy meg sem tanulják, vagy elfelejtik.
– De nem felejtik el. Az iskola megvédi a társadalmat az elhülyüléstől.
– A tudás védi meg a társadalmat az elhülyüléstől.
– Ezért kell tanulni az iskolában.
– Mert máshol nem lehet?
– Nem.
– Miért is?
– Mert akkor nem tanul meg mindent, amit kell.
– Kell. A társadalom szerint.
– A társadalom szerint.
– Mégiscsak kéne egy email-cím. De azt ugye tudja, hogy annak nagy részét, amit megtanul, soha nem fogja használni?
– Nem baj.
– Magának. De én szeretném, ha a gyerekem már a kezdet kezdetétől azzal foglalkozna, ami érdekli, és nem törődne olyasmivel, amit nem használ majd soha az életben.
– Foglalkozzon azzal!
– De az erejét, az idejét, a kedvét elveszik olyasmik, amikre nincs szüksége.
– Hát el, most mit csináljak?
– Hagyja, hogy én oktassam!
– Nem szabad.
– Akkor sem, ha egy zsenit nevelek?
– Nem.
– Akkor sem, ha egy kiegyensúlyozott, nyugodt embert nevelek?
– Nem.
– Akkor sem, ha a társadalom számára olyan embert nevelek, aki a társadalom számára nagyobb hasznot hajt majd?
– Nem.
– Miért?
– Mert lehet, hogy nem hajt majd hasznot.
– De ha iskolába jár, akkor biztos hajt?
– …
– Figyeljen, azt hiszem, összekeveri a dolgokat. Én nem butítani akarom a gyerekem, hanem úgy nevelni, ahogy szerintem jó. És a nevelésbe benne van az oktatás is, szerintem.
– Szerintem is.
– Akkor maga szerint a társadalom jobban neveli a gyerekem, mint én?
– Nem jobban, de biztosabban. Kötelezően megkapja az információt, amit nem garantálható, ha mindenki saját maga oktatgatja a gyerekét. Maga tönkre akarja tenni az iskola intézményét, amit a társadalom olyan nehezen vívott ki magának.
– Dehogy akarom. Én csupán nem akarom, hogy a gyerekem oda járjon. Az nem zavar, ha másé oda jár. Sőt!
– Akkor, mit akar?
– Azt, hogy az én gyerekemnek ne kelljen, mert ott nem úgy nő fel, ahogy szerintem fel kéne nőnie. Átlagember lesz belőle.
– Az.
– Mert a társadalom szereti az átlagot.
– A társadalom maga az átlag.
– És ezért legyen egy kicsit hülyébb a gyerekem?
– Maga hiszi azt, hogy aki iskolába jár, az eleve hülyébb lesz. Pedig ez nem igaz.
– Én azt hiszem, hogy az enyém otthon jobban tanulhat, mint a padban.
– A maga gyereke talán.
– Én soha nem beszéltem más gyerekéről.
– Figyeljen, felőlem arra oktatja a gyerekét, amire akarja, ha az közben bejár az iskolába.
– Értem. De nem kell tanulnia?
– Ja, nem. Csak az számít, hogy ott üljön. Amint tizenhat éves, mehet nyugodtan.
– És ha közben a tőlem kapott anyagokat olvasgatja, vagy játszik a padban?
– Hát a tanerő majd ideges lesz, aztán egyest ad és a végén megbuktatja.
– De azt szabad? Mármint nem figyelni?
– Persze. A lényeg, hogy ott üljön.
– Nem kell tanulnia.
– Nem kötelező.
– Akkor elmondom a tervem. Mi lenne akkor, ha beküldenék helyette egy robotot?
– Ülni?
– Persze. Ülni. Egy kis felárért pont olyan lesz, mint a gyerekem. Egy tanárnő sem mondja majd meg róla, hogy robot.
– Hát nem tudom. Szabályellenes.
– De nem fog tudni róla senki! Nem felel majd, ha kérdezik, nem ír dolgozatot, megbukik tizenhat éven át és kész, le van tudva az iskolakötelezettség. Az számít, hogy darabra meglegyen a létszám, nem?
– De. És közben a gyereke? Mármint a húsvér?
– Ja, az úgy tanul, ahogy szerintem neki jó.
– Ahogy maga szerint?
– Hát végül is az én gyerekem. Csak jót akarok neki.
– Az nem lehet tudni.
– Nem, de feltételezhető.
– A társadalom nem tételezi fel.
– Most már tényleg írok neki egy e-mailt. Hülyének néz.
– Nem nézi hülyének.
– De igen.
– De nem.
– Ez már volt az előbb.
– Nem nézi hülyének, de nem nézhet minden szülőt értelmesnek.
– Ezért aztán engem is hülyének néz. Gratulálok! A társadalom azt hiszi, hogy rosszat akarok a gyerekemnek, és még csak nem is beszélhetek vele. Fel akarom hívni! E-mail címet követelek!
– Nincs.
– Akkor a gyerekemnek jobb lesz otthon.
– Gondolja?
– Szerintem, igen. Azt tanulja majd, ami érdekli. Higgye el, a gyermeki agy áhítozik az információra, nem lesz tétlen, azt megígérem. És nyugodt lesz, és érdeklődő, és nem fog félni a nem tudástól, mert tudni fogja, hogy az normális dolog, és nem fog félni a számonkéréstől, mert tudni fogja, hogy nem a számonkérés számít, hanem az, hogy mennyi ismerete van valamiről. És kíváncsi lesz a világra, és nem félni fog tőle. És nem alulfizetett, agyonhajszolt, frusztrált tanárok oktatják majd, és nem erőn felül dolgozó, de lassan már kiégő tanárok oktatják majd, és nem oktatásra alkalmatlan tanárok oktatják majd.
– Hanem ki?
– Én. És azok az anyagok, amik rendelkezésre állnak.
– Hol?
– Mindenhol. A XXI. században élünk. Információban mossuk a fogunkat, abban áztatunk lábat!
– De a vizsgák! Az érettségi? Ott kiszúrják a robotot.
– Ott majd bemegy a húsvér és leteszi a vizsgákat.
– És ha nem sikerül neki?
– Mert minden húsvérnek sikerül, ugye?
– Nem.
– Mert akkor sikerül, ha csak a padban ül és nézelődik tizenhat évig?
– Nem.
– Hát akkor? Leteszi a vizsgákat és felvételizik majd az egyetemre.
– De nem fogják felvenni.
– Miért nem?
– Mert nem lesz okos.
– Most már a gyerekem is hülye?
– Nem. De ha nem tanul meg bizonyos dolgokat…
– De honnan veszi, hogy nem tanul meg bizonyos dolgokat?
– Otthon?
– Otthon. Miért maga szerint egy barlangban élünk és fosszíliákat rágicsálunk?
– Nem tudom. Az finom?
– Ugye maga járt iskolába?
– Igen.
– Na jó! Akkor holnaptól a robot jár a kölyök helyett. Csak ne mondja el senkinek!

———-
Utószó

Kedves Olvasó, ha elgondolkodtatott (hiszen ez volt a feladata) ez az írás, és/vagy a többi eddig közölt novella, akkor „kövesd” vagy “kedveld” az oldalt. Így van esély arra, hogy újra a szemed elé kerüljön egy újabb olvasnivaló.
Ha tetszett, kérlek, “oszd meg”. Ami számodra egy kattintás, az számomra a jövő egy fontos pillanata lehet.

Varga Lóránt

Korábban:
Megvilágosodás türelmetleneknek
Boldogság program
Ti, börtönőrök
A beiktatás
A farm
Az engedély 2043
A szerep
Föld-játék 2020
Szülőgyógyszer 2030
Világ kórház 2019
Klímajáték-felnőtteknek
Jó tanács nyárra
Zöld-program 2051
A tanár 2089
Nyugdíj 2048
Házassági tanácsadó 2066
Családtervezés 2080
Kvóta 2053
Az a helyzet, hogy esett a hó… (csökkentsük a föld lakosságát… )