A 28 ágyas félintenzív osztályon a délelőtti műszakban is csak két agyonhajszolt, fásult, alig beszélő nővér, egy alkoholista segédápoló (senki nem szól rá amiért részeg, mert legalább bejött dolgozni) és egy nem tudom milyen szakvizsgájú orvos. A nővérek szinte nem gondolkodnak. Minden “halálosan” le van egyszerűsítve, rutinná téve, hogy legalább minimálisan a létfenntartás szintjén el lehessen végezni a munkát a rendelkezésre álló idő alatt. De milyen munkát? A legegyszerűbbet, többre nincs idő. Se mosolyra, se sírásra vagy egy részvétet sugárzó tekintetre se jut energia. Mint robot a gyárban. Így nem lehet embert gyógyítani. De talán már nem is akar, mert lehetetlen. Nincs rá se energia, se idő. A gyógyítás élménye/öröme rég elveszett. Fásultan várja a nővér, mi lesz a beteggel, mit mond a műszer, az orvos, a labor. És ha megkapja az utasítást, tolja az ágyat beteggel együtt tovább az intenzívre. Ugye forgatni kellene a fekvőbeteget? Kellene, de hiszen etetni sincs idő. Gyógyszer van, de nem olyan és nem annyi és nem akkor amennyi és amikor kellene. Minden el van csúszva a zsúfoltság, létszámhiány és képzetlenség miatt, vagyis a beteg később és rosszabb állapotban kerül hozzájuk, mint ahogy még megmenthető lenne és ugyanígy később adják tovább, mert várni kell, hogy üresedés legyen az intenzív osztályon, ahol már invazív lélegeztetés és altatás is van. Ott óránként arat a halál, de néha itt is feladja egy-egy lélek a küzdelmet és akkor sivít, sípol a műszer és rohan az újraélesztő csapat az alig remélhető siker tudatában.
A halálfélelmet kézzel meg lehetett fogni. Műszerzajok, nyögések, köhögés, hörgés, szuszogás és sziszeg a rosszul felszerelt oxigénvezeték. Minden betegen oxigénpótlás, mind benyugtatózva, hogy ne vergődjön és ne panaszkodjon hangosan állandóan. Reményvesztett monotónia. Mind bepelenkázva, katéter lóg ki belőlük és infúzió megy beléjük. Aki fel tud ülni, segíti a nővért, eteti, itatja a szomszédját. Azt nem láttam, hogy lett volna közöttük járóképes.
Ilyen körülmények között isteni csoda, ha valaki meggyógyul. És vannak még rosszabb helyzetű covid osztályok is, ahol 40-50 betegágyra jut két nővér és az orvost most helyezték oda és a héten lát először covidos beteget.
És nemrég átéltem azt is, hogy mi zajlik a háziorvosnál. A telefon szinte rágyógyul az asszisztens és orvos fülére. A maradék időben űrlapok táblázatok kitöltése, ajánlások, utasítások értelmezése, mert érthetetlenek vagy értelmetlenek.Továbbképzésre, szaklapok olvasására nincs idő. Gyógyítás, tanácsadás? Nyomokban. Csak a legszűkebb rutinra van idő. Covidra gyógyszer (favipiravir) háziorvos kezében csak egy hónapja van, előtte nem tehetett többet betegeiért, mint a hírhedt távgyógyító Gyurcsók József. Ehhez az egyféle gyógyszerhez se kaptak rendes képzést. Ráadásul ez sem adható minden betegnek és nincs alternatíva megengedve, holott a fluvoxaminera és az ivermectinre is van bőséges pozitív nemzetközi tapasztalat és a miniszternek éppen úgy joga lenne a szükséghelyzetre hivatkozva kiadni a vészhelyzeti engedélyt ezen gyógyszerek alkalmazására, ahogy azt a cseh és szlovák egészségügyi miniszter megtehette. A háziorvosnak illene házhoz menni, ami ugye természetes dolga lenne. Felejtsük el! Csak a halál megállapítására mehet házhoz.
Szóval arra a kérdésre, hogy miért van nálunk 27000 halott, és miért van Ausztriában csak 7000, a válasz nagyon egyszerű. Az egészségügyi rendszerünk összeomlott az elkésett és rossz/buta/önző járványügyi intézkedések miatt. Ez a végső véleményem. Indokolatlannak tűnik a következtetésem, mert nem fejtettem ki a kormányzati intézkedések mely pontokon voltak rosszak/buták/önzők. Ezt nézzétek most el nekem, mert az élményeim súlya alatt nincs többre erőm. Nem a Kormányunk győzte le a vírust, hanem a vírus és rossz döntéseink győztek le minket és okozták 20 000 ember értelmetlen halálát.
Csuja László | biológus
