Ha a rendszer emberellenes, akkor az ember legyen rendszerellenes

„Csak egy globális sztrájkkal kerülhetjük el a civilizációnk összeomlását – a rendszer keretein belül nincs megoldás”

Az erőszakmentes, tömeges civil engedetlenség az egyetlen esélyünk a klímakatasztrófával szemben – mondja Kiss László, aki underground zenészként dalt is írt arról, hogyan élhetnénk túl az egyre sötétebbnek tűnő jövőt.

Kiss László az URH, majd az Európa Kiadó zenekarok basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, mostanában pedig a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként, illetve a saját új dalait játszó Kiss-Barabás duóval lép színpadra. Már amikor itthon van, ugyanis egy ideje kétlaki életet él: az év egyik felét Magyarországon, a másikat Ausztráliában tölti.

Szerinte az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még tehetünk valamit az emberi civilizáció megmentéséért. Arról is mesélt, hogy az ausztráloknál se sokkal jobb a helyzet: ott épp egy soha nem látott méretű lakossági tiltakozással szembemenve próbálják megnyitni a világ egyik legnagyobb szénbányáját.

– Rockzenész szemmel nézve miért érzed, hogy fontos megszólalnod és állást foglalnod klímaügyben?

– Ha ég a ház, épelméjű ember nem cseveg ölbe tett kézzel az időjárásról. Aki pedig bármiféle felelősséget érez, a nyilvánosság előtt egyszerűen nem hagyhatja szó nélkül a helyzetet. Az utolsó pillanatokat éljük, amikor még (ha szerencsénk van) elkerülhető az általunk ismert emberi civilizáció teljes megsemmisülése. Azt már mindenki tudja, hogy gáz van, de azt kevesen látszanak érteni, mennyire világos és jelenlévő a veszély, és hogy mennyire sürgős az akció. A sínek között arról vitatkozni, hogy jön-e a vonat, nevetséges ostobaság, ilyesmire már nincs idő.

Ebből is nyilván látszik, meg vagyok győződve arról, hogy a fennálló társadalmi rendszer (amely a helyzet kialakulásáért is felelős) keretein belül megoldást keresni illúzió, a drága idő pazarlása. Erről három évvel ezelőtt írtam egy mai szemmel nézve meglehetősen optimista helyzetjelentést.

A zenészségre visszatérve, a helyzetről írt új dalomnak (I’m Out) annyira van propaganda-olvasata, mint mondjuk egy 1975-ös punk számnak: „No future – for me”. Igazából az egyre növekvő kilátástalanságot és pánikot próbálja szavakba önteni.



– Mi változott az elmúlt három évben?

– Akkor még azt gondoltam, a kérdés az, hogy a kapitalizmus omlik-e össze először, vagy a klíma. Azóta látom, hogy a kapitalizmus, mint a rák, addig él, amíg a gazdaszervezet. Magától nem fog eltűnni. Mindeközben pedig volna alternatíva: létezik már az a technológia, amivel élhető, sőt mindenkinek jól élhető világot lehetne teremteni.

Megismétlem: a fennálló rendszer a status quo megőrzésére optimalizálódott, a rendszeren belülről érdemi változást várni a drága idő pazarlása. Marad a politizálás, de semmiféleképpen nem a rendszer keretein belül, mivel épp annak az eltörlése a cél. Ha a rendszer emberellenes, akkor az ember legyen rendszerellenes.

– Benned először mikor merült fel, hogy plusz áldozatokat is kell vállalnod?

– A probléma 2006-ban, az Al Gore filmmel (Kényelmetlen Igazság) került a köztudatba. Ebből már kiderült, hogy hamarosan komoly gondok következhetnek. Azóta a helyzet nemhogy javul, de rohamosan romlik. Három éve azt mondtam, derékig vagyunk a szarban, most viszont már úgy gondolom, hogy nyakig.

2030-ig van időnk arra, hogy kezelhető szinten tartsuk a dolgot, de ezt is már csak nagy szerencsével, és akkor, ha nem történik addig semmi váratlan, láncreakcióra épülő eseménysorozat, amitől összeomlik az egész rendszer. De ez sem azt jelenti, hogy 2030-ig még ráérünk, hanem azt, hogy addigra radikálisan csökkentenünk kell a fogyasztást, a termelést, az erdőirtást, a kibocsátást, stb., és meg kell állítanunk a fajok tömeges kipusztulását. Hatalmas feladat, és már csak tíz évünk maradt minderre.

– A magyar kormány ezzel szemben még a klímavészhelyzetet sem hirdette ki nyár elején. Kétlaki életet élőként hogy látod, Ausztráliában mennyivel veszik komolyabban ezt a kérdést?

– Ott is polarizálódik a helyzet, akárcsak az egész világon. Az aktivisták és a környezetvédők egyre radikálisabbak, gyerekek sztrájkolnak és kihagyják az iskolát. A másik oldalon viszont a kormány is radikalizálódik: a soha nem látott méretű lakossági tiltakozással szembemenve is megpróbálják megnyitni a világ egyik legnagyobb szénbányáját (talán érdemes megjegyezni a cég nevét: Adani) a Nagy Korallzátony közvetlen közelében, utóbbin keresztül folyna a szállítás.

A kormányok pedig hihetetlen cinizmussal az adófizetők pénzén támogatják a bányát. Mindezt annak teljes tudatában, hogy Ausztrália a szinte korlátlan megújuló források birtokában könnyen akár a térség legnagyobb tisztaenergia-exportőrévé is válhatna.

– A már említett dalod azzal a sorral fejeződik be, „the revolution is a global strike”, vagyis a forradalom ma egy globális sztrájk. Ez alatt mit értesz?

– Nincs mese, a fennálló hatalom nem fogja megoldani a helyzetet, sőt, a maga védelmében minden eszközzel a megoldás ellen lép fel. Ez egy fékét vesztett mozdony, ami a szakadék fele rohan, saját logikája szerint egyre gyorsabban. Hiába cibáljuk már a vészféket, ki kell szállnunk valahogyan. Erről szól az “I’m Out”.

Egyre többen ismerik fel, hogy már nincs más megoldás, egy példa az alig egy éves, de már több földrészen működő Extinction Rebellion mozgalom, ami egyrészt disztraktív akciókkal próbálja a probléma súlyára felhívni a figyelmet, másrészt a szerveződő közösséggel egyfajta demokratikus forgatókönyvet is próbál kidolgozni a váltásra, és az azután következőkre. Mert az legalább olyan fontos, hogy fel tudjunk mutatni egy működőképes alternatívát, de legalábbis annak a körvonalait.

– És mint magánember mit teszel meg, illetve mit tehetnél még?

– Gyakorlatilag vegetáriánus vagyok, nem használok eldobható műanyagot, nem veszek új ruhákat. Odafigyelek, részt veszek, véleményt nyilvánítok, aktív vagyok, függetleníteni próbálom magam a marketinggépezet befolyása alól. Önmagában ez még nem segít semmin, de hozzá kell tennem a magamét, a kulcs a kritikus tömeg elérése. Egyedül így van esély arra, hogy csökkentsük a várható károkat.

Ha a tengerparton sétálva összeszedem a műanyagokat, az klassz, csakhogy ha olyan a szél, másnapra ugyanannyi szemét lesz ott, mint volt. Ettől függetlenül nem tudok elsétálni úgy mellette, hogy ne vegyem fel. A tüntetések sem a hatalomnak szólnak, hanem a tüntetők közösségének. Az emberek nagy része nem azért megy tüntetni, mert olyan illúziói lennének, hogy a hatalom majd megijed tőlük és meghátrál, hanem azért, hogy a hovatartozását demonstrálja. Hangot adni a véleményének, és megélni azt, hogy nincs egyedül. Hogy közösséget teremtsen, hogy megtegye a magáét a kritikus tömeg eléréséért.

– Van ok bizakodni?

– Egyre nehezebb, de muszáj. Hogy mást ne mondjak, a lányom a fentiek miatt döntött úgy, hogy nem akar gyereket, amit én személyes tragédiaként élek meg. Egyelőre azonban hajthatatlan. És ha így folytatódnak a dolgok, valószínűleg egyre többen jutnak majd hasonló elhatározásra, ami igazán elkeserítő. Mégis, ha elengedjük a dolgot és beletörődünk, elkerülhetetlenül a legrosszabb forgatókönyv válik valósággá.

Mindent meg kell próbálni, amit csak lehet, annak ellenére, hogy – legyünk realisták – most már inkább a kármentés a valós alternatíva, mint a katasztrófa elkerülése.

Forrás: szmo.hu