A szándékos tudatlanság a civilizáció összeomlásához vezet

1971 májusában egy egész oldalas levelet tettem közzé a The Australian című lapban “Azoknak, akik Ausztrália sorsát alakítják” címmel. A levelet 730 ausztrál tudós írta alá, köztük Sir Mark Oliphant és Sir Macfarlane Burnett.

A levél a következő szavakkal zárult:

“Biológiai és ökológiai okokból a jelenlegi nyugati technológián alapuló civilizáció nem maradhat fenn sokáig. Gondos előrelátásra és az alapvető változások elfogadására való hajlandóságra van szükség, ha a civilizáció egyáltalán fenn akar maradni. Ausztrália lehetősége, hogy megvizsgálja és végrehajtsa ezeket az alapvető változásokat, mielőtt túl késő lenne, egyedülálló lehet. A felelősség nagy, a feladat pedig sürgős.”

1972-ben a Római Klub közzétette a “The Limits to Growth” (A növekedés határai) című tanulmányt, amely kibővítette “a gazdasági és ökológiai egyensúlyi állapotban lévő társadalom koncepcióját”, amelyet Herman Daly, egy amerikai alternatív közgazdász dolgozott ki. Az “LTG” azt is kimondta:

…az átmenet mindenesetre valószínűleg fájdalmas lesz, és rendkívüli követelményeket támaszt az emberi leleményességgel és elszántsággal szemben. …. Csak az a meggyőződés, hogy nincs más út a túléléshez, szabadíthatja fel azokat az erkölcsi, szellemi és kreatív erőket, amelyek szükségesek e példátlan vállalkozás elindításához.

A hagyományos közgazdászok által az LTG-nek adott félreértelmezéssel ellentétben nem a fennálló társadalmi/gazdasági rend elkerülhetetlen összeomlását jósolta meg, hanem a folyamatos növekedés erőire mutatott rá, és azt mondta, hogy ha az emberiség a “szokásos üzletmenet (business as usual)” (BAU) növekedési pályáján marad, az összeomláshoz vezet. Dr. Graham Turner, a CSIRO korábbi munkatársa összehasonlította az 1972-es LTG elemzést a 2002-ig eltelt 30 év alatt felhalmozott valós adatokkal. Megállapította, hogy az 1972-es BAU előrejelzés szerint haladunk, azaz ebben az évszázadban összeomlunk. Azóta végzett egy 40 éves nyomon követési kutatást, és továbbra is az összeomlás felé tartunk. Hasonló tanulmányokat végeztek az 1972-es LTG-jelentés szerzői és sokan mások is, és mindegyik ugyanazokat a nyugtalanító következtetéseket mutatta ki.

A civilizáció összeomlásának előrejelzését alátámasztandó, az évtizedek során több ezer felhívás született, amelyeket tudósok százezrei írtak alá, némelyik a közelgő összeomlás egyre súlyosbodó tüneteire irányult, de sokan a fenntarthatatlan pálya mögöttes mozgatórugóira: a népesség növekedésére és az egy főre jutó anyagi fogyasztás növekedésére. Mégis ezek azok a mozgatórugók, amelyekre a legutóbbi ausztrál szövetségi költségvetés és a nemzedékek közötti jelentés épül. A P&I számos rendkívül jól megírt tanulmányt tett közzé a közelmúltban erről és a kapcsolódó tényezőkről, amit a mainstream média nem tesz meg.

Nem élünk fenntartható módon, 1,7 Földre van szükségünk ahhoz, hogy kielégítsük jelenlegi környezeti igényeinket. Ha az egész világ úgy élne, mint az ausztrálok, az emberiségnek négy Földre lenne szüksége ahhoz, hogy kielégítse az emberiség igényeit. Albanese úrnak, Dutton úrnak és az összes ausztrál politikusnak: “Mivel indokolják, hogy még nagyobb részesedést követelnek a Föld fogyatkozó erőforrásaiból?” “Tényleg azt hiszik, hogy az ausztráloknak istenadta joguk van egy igazságtalan és fenntarthatatlan részesedésre?” “Vezet-e egy ilyen irányvonal egy biztonságosabb, fenntarthatóbb és méltányosabb világhoz?”

Ez felveti a nagyobb kérdést: “Hogyan jutottunk ilyen rossz és fenntarthatatlan útra”?

A növekedési közgazdaságtan a 19. század végén és a 20. század elején alakult ki. Ezt megelőzően a termeléshez szükséges inputokat földnek, munkaerőnek és tőkének tekintették. A föld nagyrészt egy gazdag osztály tulajdonában volt, amely a bérleti díjakból (meg nem szerzett jövedelem) származott. Henry George amerikai közgazdász felismerte, hogy ez súlyosan igazságtalan, és azzal érvelt, hogy a föld minden amerikai tulajdonában van. Bárki, aki kizárólagos tulajdonjogot vagy használatot követelt a föld egy darabjára, adók formájában kártalanítania kellett volna amerikai polgártársait. A “Progress and Poverty” című, bestsellerré vált művében egy földalapú adórendszer mellett érvelt. Nem meglepő, hogy a gazdag, bérbeadó földtulajdonosok elkeseredetten harcoltak e javaslat ellen. Közgazdasági karokat hoztak létre a tekintélyes egyetemeken, és olyan professzorokat neveztek ki ezeken az új karokon, akik azt tanították, hogy a termelés alapanyagai a tőke és a munka. A földet, vagy tágabb értelemben véve a földet/erőforrásokat kizárták inputként.

Az évek során ezek a közgazdaságtudományi karok e beágyazott meggyőződéssel rendelkező diplomásokat hoztak létre, akik elterjedtek és olyan diplomásokat hoztak létre, akik ma az ausztrál államkincstár és más befolyásos szervek, köztük a mainstream média élén állnak. A földterület/erőforrások kizárása a gazdasági megfontolásokból annyira átható volt, és annyira általános volt az ebből következő meggyőződés, hogy az erőforrások kínálata végtelen (egy véges bolygón), hogy az anyagi erőforrásoknak kevés figyelmet szentelnek a mai gazdasági diskurzusban, sem a tudományos életben, sem a mainstream médiában.

Robert Solow, 1923-ban született amerikai közgazdász, a “közgazdasági Nobel-díj” téves elnevezésének nyertese (Nobel-díjat nem adományozott a közgazdaságtannak), a termelékenység inputjait tőkeként, munkaként és technológiaként határozta meg. Az erőforrások nem játszottak szerepet. 1974-ben azt írta: “A világ tulajdonképpen természeti erőforrások nélkül is boldogulhat”. Mindössze tíz szóban benne van a civilizációs összeomlás eredete, amelyben most találjuk magunkat.

Már túlléptük a határokat. Az összeomlás nem valami távoli dolog. Már éljük, és ez még súlyosbodni fog.

1971-2-ben, amikor a fent említett figyelmeztetések elhangzottak, a világ népessége 3,8 milliárd fő volt, Ausztrália lakossága pedig 13,2 millió fő. Ma a világ népessége több mint kétszeresére nőtt, Ausztrália népessége pedig megduplázódott. Az egy főre jutó globális erőforrásigény az egy főre jutó GDP-ben kifejezve ötszörösére nőtt, míg Ausztráliában 15-szörösére. Így a globális környezeti igény 10-szeresére, míg Ausztrália környezeti igénye 30-szorosára nőtt. (Csak az egyenlőtlenségek növekedésének egyik fokmérője). Kormányaink, más társadalmi vezetőink, gazdasági tanácsadóink és a mainstream médiánk hallgatólagosan úgy gondolják, hogy ez a tendencia folytatódhat. Sőt, a fő törekvésük az, hogy még jobban hajtsák, még akkor is, amikor mindenütt az a bizonyíték, hogy civilizációnk összeomlóban van. Az összeomlás nem az éghajlatváltozásról szól, amely csak egy a jelenlegi fenntarthatatlan visszafejlődésünk számtalan mutatója közül.

Jem Bendell “Breaking Together – a szabadságszerető válasz az összeomlásra” (.PDF) című könyvével együtt osztozom abban a reményben, hogy talán lesz “több olyan intellektuális társ, aki elutasítja a saját halandóságával alkudozni próbáló kultúra önhittségét és baromságait”.

Forrás: Pearls and Irritations | John Coulter