Az éghajlati válságról szóló tavalyi glasgow-i COP26 találkozón az amerikai küldött és korábbi amerikai külügyminiszter, John Kerry kijelentette, hogy az éghajlati válság megoldásához “olyan technológiákra lesz szükség, amelyekkel még nem rendelkezünk“, de állítólag már úton vannak. Kerry optimizmusa közvetlenül a tudósoktól származik. Ezekről a meggyőződésekről a kutatók által készített, befolyásos Kormányközi Éghajlatváltozási Testület (IPCC) integrált értékelő modelljeiben olvashat. Ezek a modellek olyan széndioxid-csökkentési utakat mutatnak be, amelyek lehetővé tehetik, hogy az éghajlatváltozást két Celsius-fok alatt tartsuk. Ezek nagymértékben támaszkodnak olyan technológiákra, amelyek még nem léteznek, például a szén-dioxid biztonságos, tartós és megfizethető módon történő földi tárolására.
Álljunk meg és gondolkodjunk el ezen egy pillanatra. A tudományt – vagyis az euro-amerikai tudományt – régóta a racionalitás modelljének tartják. A tudósok gyakran vádolják irracionalitással azokat, akik elutasítják eredményeiket. Pedig a még nem létező technológiákra való hagyatkozás irracionális, egyfajta mágikus gondolkodás. Ez egy olyan fejlődési szakasz, amelyből a gyerekeknek ki kell nőniük. Képzeljék el, ha azt mondanám, hogy olyan anyagokból tervezek otthont építeni, amelyeket még nem találtak fel, vagy civilizációt építeni a Marson anélkül, hogy előbb kitalálnám, hogyan juttassak oda akár egyetlen embert is. Valószínűleg irracionálisnak, talán téveszmésnek tartanának. Pedig ez a fajta gondolkodásmód áthatja a jövőbeli szén-dioxid-mentesítésre vonatkozó terveket.
Az IPCC modelljei például nagymértékben támaszkodnak a széndioxid-leválasztásra és -tárolásra, más néven széndioxid-leválasztásra és -megkötésre (mindkét esetben CCS). Néhány szószóló, köztük olyan vállalatok, mint az ExxonMobil, azt állítják, hogy a CCS bevált, kiforrott technológia, mivel az ipar évek óta szén-dioxidot vagy más anyagokat pumpál az olajmezőkbe, hogy több fosszilis tüzelőanyagot húzzon ki a földből. A szén-dioxid azonban nem feltétlenül marad a kőzetekben és a talajban. Repedések, törések és repedések mentén elvándorolhat, mielőtt visszakerülne a légkörbe. A kiszivattyúzott szén-dioxidot a földben tartani – más szóval nettó negatív kibocsátást elérni – sokkal nehezebb. Világviszonylatban csak néhány helyen sikerül ezt megvalósítani. Egyik sem életképes kereskedelmi szempontból.
Az egyik helyszín az izlandi Orca-erőmű, amelyet a világ legnagyobb széndioxid-leválasztó üzemeként emlegetnek. A levegőből leválasztott szén-dioxidot vízzel keverik és a talajba szivattyúzzák, ahol a bazaltkőzetekkel reakcióba lépve stabil karbonátásványokat képez. Ez nagyszerű. De a költségek csillagászatiak – tonnánként 600-1000 dollár -, és a méret is kicsi: körülbelül 4000 tonna évente. Összehasonlításképpen, csak egyetlen vállalat, a technológiai óriás Microsoft (amely vállalta, hogy minden kibocsátását kompenzálja) 2021-ben közel 14 millió tonna szén-dioxidot termel. Vagy nézzük meg az Illinois állambeli Archer Daniels Midland etanolüzem széndioxid-leválasztását, amely 2017 óta 281 millió dollárba kerül az amerikai adófizetőknek (a projekt teljes költségének több mint a fele); ugyanakkor az üzem teljes kibocsátása nőtt. És a projektben foglalkoztatottak száma? Tizenegy. Eközben számos CCS-erőmű megbukott. 2016-ban a Massachusetts Institute of Technology (MIT) bezárta a széndioxid-leválasztási és -megkötési technológiák programját, mivel a 43 projektet, amelyben részt vett, mind törölték, felfüggesztették vagy másra alakították át.
Nyilvánvaló, hogy az ExxonMobil és az Archer Daniels Midland miért erőlteti a CCS-t. Jól néznek ki tőle, és az adófizetőkkel fizettetik meg a számlát. A tavaly elfogadott infrastrukturális beruházási és foglalkoztatási törvény több mint 10 milliárd dollárt tartalmazott a széndioxid-leválasztó technológiák fejlesztésére irányuló erőfeszítésekre. Ezzel szemben a törvény mindössze 420 millió dollárt tartalmazott a megújuló energiára – vízre, szélre, geotermikus és napenergiára -.
A nap- és szélerőművek elterjesztése pénzbe kerül, és hatékony állami politikával kell támogatni. A nagy kérdés az, hogy miért nem kapjuk meg ezeket a programokat? Ennek egyik oka a fosszilis tüzelőanyag-ipar folyamatos akadályozó tevékenysége. De miért fogadják el a tudósok ezt a kézlegyintést? Az a gyanúm, hogy a választott tisztségviselők politikai akadályok leküzdésére való képtelensége miatt frusztrált kutatók úgy gondolják, hogy a technológiai akadályok leküzdése kevésbé lesz nehéz. Lehet, hogy igazuk van. De mire megtudjuk, hogy igazuk van-e, már túl késő lesz.
Ez a cikk eredetileg “Wishful Thinking in Climate Science” címmel a
Scientific American 327, 2, 90 (August 2022) című folyóiratban található.
doi:10.1038/scientificamerican0822-90
A bankok csaknem 7 milliárd dollárt adtak a fosszilis tüzelőanyaggal foglalkozó cégeknek a párizsi megállapodás…
Olyan nagyvárosok, mint Bengaluru, Chennai, Coimbatore, Hyderabad és több tucat kisebb város súlyos ivóvízhiánnyal küzd.…
„Nincsen ingyen ebéd.” – így szól a közgazdaságtan klasszikus tétele: egy, a jelenben meg nem…
Hogyan hat a jövőbeni felmelegedés és CO2-kibocsátás az oxigénkoncentrációra? Az oxigénszint csökken a fosszilis tüzelőanyagok…
A “fenntartható” szó exponenciális sebességgel szaporodik, hamarosan már minden mondatban szerepelni fog, akár többször is. Viszont…
Vörös riasztás: A bolygó veszélyben ! A jelentésből kiderül, hogy 2023 volt az eddigi legmelegebb…
