A városi gazdálkodásból származó élelmiszerek karbonlábnyoma

Tanulmány vizsgálja a városi gazdálkodásból származó élelmiszerek karbonlábnyomát.

A Michigani Egyetem vezetésével készült új nemzetközi tanulmány szerint a városi gazdaságokban és kertekben termesztett gyümölcsök és zöldségek karbonlábnyoma átlagosan hatszor nagyobb, mint a hagyományos módon termesztett termékeké.

Néhány városi termesztésű növény azonban bizonyos feltételek mellett elérte vagy felülmúlta a hagyományos mezőgazdaságot.

A szabadtéri városi parcellák talajában termesztett paradicsom szén-dioxid-intenzitása alacsonyabb volt, mint a hagyományos üvegházakban termesztett paradicsomé, míg a hagyományos és a városi mezőgazdaság közötti kibocsátási különbség eltűnt a repülőn szállított növények, például a spárga esetében.

“A tanulmányunk által feltárt kivételek azt sugallják, hogy a városi mezőgazdaságban dolgozók csökkenthetik az éghajlatra gyakorolt hatásukat a jellemzően üvegházban termesztett vagy légi úton szállított növények termesztésével, valamint a helyszín kialakításában és kezelésében végrehajtott változtatásokkal” – mondta a tanulmány társszerzője, Jason Hawes, a School for Environment and Sustainability doktorandusza.

“A városi mezőgazdaság számos társadalmi, táplálkozási és helyhez kötött környezeti előnnyel jár, ami vonzóvá teszi a jövő fenntartható városainak vonzerejét. Ez a munka rávilágít arra, hogyan biztosítható, hogy a városi mezőgazdaság az éghajlat, valamint az általa kiszolgált emberek és helyek számára is előnyös legyen.”

A Michigani Egyetem kutatói egy detroiti városi kertet értékelnek. (Fotó: Dave Brenner, Környezetvédelmi és Fenntarthatósági Iskola)

A városi mezőgazdaság, azaz a városon belüli gazdálkodás világszerte egyre népszerűbbé válik, és a városok és a városi élelmiszerrendszerek fenntarthatóbbá tételének egyik módjaként emlegetik. Egyes becslések szerint a globális városi lakosság 20-30%-a foglalkozik a városi mezőgazdaság valamilyen formájával.

Annak ellenére, hogy a városi mezőgazdaság társadalmi és táplálkozási előnyei szilárdan bizonyítottak, karbonlábnyomát továbbra is kevéssé tanulmányozzák. A legtöbb korábban közzétett tanulmány a városi mezőgazdaság csúcstechnológiás, energiaigényes formáira – például a vertikális gazdaságokra és a tetőtéri üvegházakra – összpontosított, holott a városi gazdaságok túlnyomó többsége kifejezetten alacsony technológiájú: a szabadföldi parcellákon a talajban termesztett növények.

Az U-M által vezetett és a Nature Cities című folyóiratban január 22-én közzétett új tanulmány (.PDF) célja az volt, hogy betöltse az ismerethiányt, és összehasonlítsa az alacsony technológiájú városi mezőgazdaságban termelt élelmiszerek szénlábnyomát a hagyományos terményekkel. A tanulmány öt ország 73 városi gazdaságának és kertjének adatait használta fel, és ez a legnagyobb közzétett tanulmány, amely összehasonlította a városi és a hagyományos mezőgazdaság szénlábnyomát.

Háromféle városi mezőgazdasági helyszínt elemeztek:

Szakszerűen vezetett és élelmiszertermelésre összpontosító városi gazdaságok.
Egyéni kertek, amelyek kis parcellákból állnak, és amelyeket egyetlen kertész kezel.
Kollektív kertek, amelyek kertészek csoportjai által kezelt közösségi terek.

A kutatók minden egyes helyszín esetében kiszámították a gazdaságban található anyagokhoz és tevékenységekhez kapcsolódó, éghajlatváltozást okozó üvegházhatású gázkibocsátást a gazdaság élettartama alatt. A kibocsátást, amelyet az élelmiszeradagonként kilogramm szén-dioxid-egyenértékben fejeztek ki, ezután összehasonlították a hagyományos módszerekkel termesztett élelmiszerekkel.

A városi mezőgazdaságban termelt élelmiszerek átlagosan 0,42 kilogramm szén-dioxid-egyenértéket bocsátottak ki adagonként, ami hatszor magasabb, mint a hagyományos módon termesztett termékek 0,07 kg/adagja.

“A városi mezőgazdaság helyszínein a tényleges inputok és outputok felmérésével minden egyes adag termékhez hozzá tudtuk rendelni az éghajlatváltozásra gyakorolt hatást” – mondta Benjamin Goldstein, a tanulmány társszerzője, a SEAS környezetvédelem és fenntarthatóság tanszékének adjunktusa. “Ez az adatsor azt mutatja, hogy a városi mezőgazdaságban – néhány kivételtől eltekintve – magasabb a szén-dioxid-kibocsátás egy adag gyümölcs vagy zöldség után, mint a hagyományos mezőgazdaságban.”

Joshua Newell, a környezetvédelem és fenntarthatóság professzora és a SEAS Fenntartható Rendszerek Központjának társigazgatója vezette a projekt U-M-i részét. Az U-M kutatói nemzetközi csapatot alkottak a különböző élelmiszertermelő helyekhez közeli egyetemek munkatársaiból. Az együttműködők közül tízen a Nature Cities tanulmány társszerzői.

A Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban található városi mezőgazdasági helyszíneken gazdálkodókat és kertészeket toboroztak civil tudósokként, akik napi naplóbejegyzésekkel rögzítették a 2019-es szezon során az élelmiszertermelő helyekről származó inputokat és termést.

A városi mezőgazdasági helyszíneken történő beviteleket három fő kategóriába sorolták:

Infrastruktúra, például a magaságyások, amelyekben az élelmiszereket termesztik, vagy a parcellák közötti utak.
Készletek, beleértve a komposztot, műtrágyát, gyomirtó anyagot és benzint a gépekhez.
Öntözővíz.

“A városi gazdaságok éghajlati hatásainak nagy részét az építésükhöz használt anyagok – az infrastruktúra – okozzák” – mondta Goldstein. “Ezek a gazdaságok általában csak néhány évig vagy egy évtizedig működnek, így az anyagok előállításához felhasznált üvegházhatású gázok nem hasznosulnak hatékonyan. A hagyományos mezőgazdaság viszont nagyon hatékony, és nehéz vele versenyezni”.

A hagyományos gazdaságok például gyakran egyetlen növényt termesztenek növényvédő szerek és műtrágyák segítségével, ami a városi gazdaságokhoz képest nagyobb termést és kisebb szénlábnyomot eredményez – mondta.

Városi kollektív kert egy New York-i lakásügyi hatóság telephelyén. A kert a friss termények mellett oktatási és szabadidős lehetőségeket is biztosít a lakók számára. (Nevin Cohen fotója)

A kutatók három legjobb gyakorlatot azonosítottak, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az alacsony technológiai színvonalú városi mezőgazdaság szén-dioxid-kompatibilisebbé váljon a hagyományos mezőgazdasággal szemben:

Az infrastruktúra élettartamának meghosszabbítása. Az anyagok és szerkezetek, például a magaságyások, a komposztáló infrastruktúra és a fészerek élettartamának meghosszabbítása. Egy öt évig használt magaságyás egy adag élelmiszerre vetítve körülbelül négyszer akkora környezeti hatást gyakorol, mint egy 20 évig használt magaságyás.
A városi hulladékok mezőgazdasági inputanyagként való felhasználása. A “városi szimbiózis” révén megőrizhetjük a szén-dioxid-kibocsátást, ami magában foglalja az új építkezésekhez alkalmatlan, de a városi mezőgazdaság számára potenciálisan hasznos használt anyagok, például az építési törmelék és a bontási hulladék második életre keltését. A városok és a városi mezőgazdaság közötti legismertebb szimbiózis a komposztálás. Ebbe a kategóriába tartozik az esővíz és az újrahasznosított “szürkevíz” – például a zuhanyzóból, fürdőkádból vagy mosógépekből származó víz – öntözésre való felhasználása is.
Magas szintű társadalmi hasznot termel. A tanulmányhoz készített felmérés során a városi gazdálkodók és kertészek túlnyomó többségükben a mentális egészség, a táplálkozás és a szociális hálózatok javulásáról számoltak be. Bár ezeknek a “nem élelmiszer jellegű kibocsátásoknak” a növelése nem csökkenti a szénlábnyomát, a tanulmány szerzői szerint “a társadalmi előnyöket maximalizáló termesztőterületek a hagyományos mezőgazdaságot felülmúlhatják, ha az UA előnyeit holisztikusan tekintjük”.

A Nature Cities című tanulmány társszerzői a kanadai McGill Egyetem, a franciaországi Párizsi-Saclay Egyetem és az Agroökológiai és Környezetvédelmi Kutatócsoport, az Egyesült Királyságban a Kenti Egyetem, Németországban az ILS Research, a New York-i City University of New York és a lengyelországi Adam Mickiewicz Egyetem munkatársai.

A projektet az Egyesült Királyság Gazdasági és Szociális Kutatási Tanácsa, a német Szövetségi Oktatási és Kutatási Minisztérium, a francia Nemzeti Kutatási Ügynökség, az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Alapítványa, a lengyel Nemzeti Tudományos Központ, valamint az Európai Unió Horizon 202 kutatási és innovációs programja támogatta.

Forrás: Jim Erickson | Michigan News