Az élelmiszertermelés felelős a világ ÜHG kibocsátásának egynegyedéért

Ez a cikk a globális fejlődéssel kapcsolatos empirikus bizonyítékokat mutatja be az élelmiszertermeléssel kapcsolatban. Az alábbi megállapítások a CO₂ és az üvegházhatású gázok kibocsátásáról, valamint az élelmiszertermelés környezeti hatásairól szóló adatokra és kutatásokra támaszkodik.

Amikor az éghajlatváltozás kezeléséről van szó, a hangsúly általában a „tiszta-energia” megoldásokon van – a megújuló vagy nukleáris energiák bevezetésén; az energiahatékonyság javításán; vagy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású közlekedésre való áttérésen. Az üvegházhatású gázok (ÜHG-k) kibocsátásának nagy része – 76%-a – valóban az energiára vezethető vissza, legyen szó akár villamos energiáról, hőtermelésről, közlekedésről vagy ipari folyamatokról[1] .

De a globális élelmiszerrendszer, amely magában foglalja a termelést, a mezőgazdasági termelés utáni folyamatokat, például a feldolgozást és az elosztást, szintén jelentős mértékben hozzájárul a kibocsátásokhoz. És ez egy olyan probléma, amelyre még nem rendelkezünk életképes technológiai megoldásokkal.

Az itt látható vizualizáció – amely Joseph Poore és Thomas Nemecek (2018) Science-ben megjelent metaanalízisének adatain alapul – összefoglalja az élelmiszereknek az összes kibocsátásból való részesedését, és forrásonkénti bontásban mutatja be.[2]

Az élelmiszerek a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás mintegy 26%-áért felelősek.

Négy kulcsfontosságú elemet kell figyelembe venni, amikor az élelmiszerekből származó üvegházhatásúgáz-kibocsátást próbáljuk számszerűsíteni. Ezeket kategóriánként mutatja be a vizualizáció:

Az élelmiszer-kibocsátás 31%-át az állattenyésztés és a halászat teszi ki.

Az állattenyésztés – a hús-, tej-, tojás- és tenger gyümölcseinek előállítására tartott állatok – többféle módon járul hozzá a kibocsátáshoz. A kérődző állatok – főként a szarvasmarhák – például emésztési folyamataik során metánt termelnek (az úgynevezett “bélfermentáció” során). A trágyakezelés, a legelőgazdálkodás és a halászhajók üzemanyag-fogyasztása szintén ebbe a kategóriába tartozik. A kibocsátásoknak ez a 31%-a csak a mezőgazdasági üzemek “termelési” kibocsátásaira vonatkozik: nem tartalmazza a földhasználat változását vagy a takarmányozásra szánt növények termeléséből származó ellátási láncból származó kibocsátásokat: ezek a számadatok külön szerepelnek a többi kategóriában.

A növénytermesztés az élelmiszer-kibocsátás 27%-át teszi ki.

Az élelmiszerek kibocsátásának 21%-a a közvetlen emberi fogyasztásra szánt növénytermesztésből származik, 6%-a pedig az állati takarmány előállításából. Ezek azok a közvetlen kibocsátások, amelyek a mezőgazdasági termelésből származnak – ide tartoznak olyan elemek, mint a műtrágyák és trágya kijuttatásából származó dinitrogén-oxid-kibocsátás; a rizstermelésből származó metánkibocsátás; és a mezőgazdasági gépekből származó szén-dioxid.

A földhasználat az élelmiszeripari kibocsátások 24%-át teszi ki.

Kétszer annyi kibocsátás származik az állattartás (16%), mint az emberi fogyasztásra szánt növények (8%) földhasználatából.[3] A mezőgazdaság terjeszkedése az erdők, legelők és más szén-dioxid-“nyelők” átalakítását eredményezi szántófölddé vagy legelővé, ami szén-dioxid-kibocsátást eredményez. A „földhasználat” itt a földhasználat megváltoztatásának, a szavannák égetésének és a szerves talajművelésnek (szántás és a talajok felforgatása) az összege.

Az ellátási láncok az élelmiszer-kibocsátás 18%-át teszik ki.

Az élelmiszer-feldolgozás (a gazdaságból származó termékek végtermékké történő átalakítása), a szállítás, a csomagolás és a kiskereskedelem mind energia- és erőforrás-ráfordítást igényel. Sokan azt feltételezik, hogy a helyi fogyasztás a kulcsa az alacsony szén-dioxid-kibocsátású étrendnek, azonban a közlekedési kibocsátások gyakran nagyon kis százalékát teszik ki az élelmiszerek teljes kibocsátásának – globálisan mindössze 6%-át. Bár az ellátási lánc kibocsátása magasnak tűnhet, de 18%-os arányával alapvető fontosságú a kibocsátás csökkentése szempontjából az élelmiszerpazarlás megelőzése révén. Az élelmiszer-pazarlás kibocsátása nagy: az élelmiszertermelésből származó kibocsátások egynegyede (3,3 milliárd tonna CO₂-egyenérték) az ellátási láncban keletkező veszteségek vagy a fogyasztók miatt pazarlásként végzi. A tartós csomagolás, a hűtés és az élelmiszer-feldolgozás mind hozzájárulhat az élelmiszer-pazarlás megelőzéséhez. Például a feldolgozott gyümölcsök és zöldségek pazarlása ~14%-kal alacsonyabb, mint a frisseké, és 8%-kal alacsonyabb a tenger gyümölcsei esetében.[4]

Az élelmiszertermelésből származó kibocsátások csökkentése az elkövetkező évtizedek egyik legnagyobb kihívása lesz. Az energiatermelés számos olyan területétől eltérően, ahol az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energia – megújuló vagy nukleáris energia – elterjesztésére életképes lehetőségek állnak rendelkezésre, a mezőgazdaság szén-dioxid-mentesítésének módjai kevésbé egyértelműek. A növekvő élelmiszerigények kielégítéséhez olyan inputokra van szükségünk, mint a műtrágya, és nem tudjuk megakadályozni, hogy a szarvasmarhák metánt termeljenek. (Viszont csökkenteni lehet méghozzá jelentősen. a szerk)  Megoldások egész sorára lesz szükségünk: az étrend megváltoztatására, az élelmiszerhulladék csökkentésére, a mezőgazdasági hatékonyság javítására, valamint olyan technológiákra, amelyek az alacsony szén-dioxid-kibocsátású élelmiszeripari alternatívákat skálázhatóvá és megfizethetővé teszik.

Szerző: Hannah Ritchie
Szerkesztő: Rampasek, László A.

[1] IPCC, 2014: Climate Change 2014: Összefoglaló jelentés. Contribution of Working Groups I, II and III to the Fifth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change [Core Writing Team, R.K. Pachauri és L.A. Meyer (szerk.)]. IPCC, Genf, Svájc, 151 oldal.
[2] Poore, J., & Nemecek, T. (2018). Az élelmiszerek környezeti hatásainak csökkentése a termelők és a fogyasztók révén. Science, 360(6392), 987-992.
[3] A földhasználat változásának 6%-a az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekből való átalakításból, 12%-a pedig takarmánytermelésből származik. A szavannaégetés (az élelmiszer-kibocsátás 2%-a) nagyrészt a bozótosok égetése Afrikában, hogy lehetővé tegye az állatok legeltetését. A megművelt szerves talajokból származó kibocsátás (4%) megoszlik az emberi táplálkozás és az állati takarmány között. Itt a nagyon magas széntartalmú talajokat használják szántóföldként, és ez szén-dioxidot szabadít fel. Ez a pálmaültetvényeken és az északi félteke egyes országaiban is jelentős probléma.
Ez azt jelenti, hogy a közvetlen emberi fogyasztásra szánt élelmiszer 6% (földhasználat változása) + 2% megművelt talaj = 8%.
Az állattenyésztés 12% (földhasználat változása) + 2% szavannaégetés + 2% művelt talaj = 16%.
[4] Gustavsson, G., Cederberg, C., Sonesson, U., Emanuelsson, A. (2013). A FAO tanulmány módszertana: “Global food losses and food waste-extent, causes and prevention” – FAO, 2011. Svéd Élelmiszer- és Biotechnológiai Intézet (SIK) 857. számú jelentése, SIK.