1966-ban ezen a napon egy napsütéses reggelen az amerikai légierő két repülőgépe összeütközött és négy atombombát dobott le a dél-spanyolországi Palomares falu közelében. Nem történt nukleáris robbanás, de a plutónium nagy területen szétszóródott – és Spanyolország most arra kéri az Egyesült Államokat, hogy fejezze be az eltakarítást. (Az eredeti forrás 2012. október 22-i. – a szerk.)
Az amerikai kormány az eltévedt atombombákat “törött nyilaknak” nevezi, és 1966. január 17-én Palomares négyet is kapott belőlük.
A magasban, 31 000 láb magasságban egy amerikai B-52G bombázó rutinszerű légi utántöltés közben összeütközött egy KC-135 tanker repülőgéppel, és darabokra tört. A bombázó három H-bombája Palomaresben vagy annak környékén landolt, a negyedik pedig a Földközi-tengeren, mintegy öt mérföldre a parttól.
Manolo Gonzalez elmondása szerint kint állt, amikor hatalmas robbanást hallott.
“Felnéztem, és láttam ezt a hatalmas tűzgömböt, amely az égen keresztül zuhant” – mondja. “A két repülőgép darabokra tört.”
Gonzalez látta, ahogy a lángoló bombázó egyik fele a földre zuhant a helyi általános iskola közelében – ahol a felesége tanított.
“Átrepültem a városon a robogón” – mondja. “A gép éppen csak elkerülte magát az iskolát”.
Valójában senki sem halt meg a földön azon a reggelen. A helyiek ezt nevezik a történet egyetlen pozitívumának.
Az amerikai repülők nem voltak ilyen szerencsések. A tankoló repülőgép mind a négy embere meghalt, és a B-52-es repülőgép hét embere közül hárman meghaltak (a másik négynek sikerült biztonságban katapultálnia).
Palomaresben 1966-ban csak egy telefon volt, és nem volt folyóvíz. De a világ legmodernebb harci gépei naponta szelték át az eget Dél-Spanyolország e szegényes régiója felett.
Ez volt a hidegháború csúcspontja. A Chrome Dome kódnevű művelet keretében az Egyesült Államok 12-24 nukleáris fegyverzettel felszerelt B-52-es bombázógépet vetett be a levegőben a nap 24 órájában, hogy megpróbáljon elrettenteni egy szovjet első csapástól.
A B-52-esek a világ különböző részein különböző repülési útvonalakat jártak be. A Palomares-i balesetben érintett B-52-es a déli útvonalon repült, az észak-karolinai bázisáról a Földközi-tenger körüli hurokban. A tanker repülőgép egy közeli dél-spanyolországi bázisról szállt fel, hogy az USA-ba való visszatérés előtt feltöltse a gépet. Ekkor következett be a katasztrófa.
A végkifejlet mérhetetlenül rosszabb lett volna, ha a bombák élesítve vannak. Szerencsére nem voltak, így nem történt nukleáris robbanás.
Elméletileg a bombákhoz erősített ejtőernyőknek finoman le kellett volna vinniük őket a földre, megakadályozva a szennyeződést – de két ejtőernyő nem nyílt ki.
A balesetet követő napokban a palomares-i strand egy nagyszabású katonai művelet bázisává vált, amelyben mintegy 700 amerikai repülő és tudós vett részt.
A céljuk – megtalálni és biztosítani az atombombákat.
A két ejtőernyő nélkül a földre zuhant atombomba a becsapódáskor szétrobbant, és erősen mérgező, radioaktív plutóniumport szórt szét – ami komoly veszélyt jelentett bárki számára, aki belélegezte.
“Úgy döntöttek, hogy a leginkább szennyezett területekről eltávolítják a szennyezett szennyeződést” – mondja Barbara Moran tudományos író, a The Day We Lost the H-Bomb című könyv szerzője.
Szó szerint lekaparták az első három centiméternyi felső talajréteget, hordókba zárták, és elszállították egy amerikai raktárba.
“Volt egy tervük” – mondja Moran. “De ennek egy szép, sík földdarabon kellett volna történnie az Egyesült Államokban, nem pedig idegen földön, ahol senki sem beszélt angolul, és ahol farmerek és kecskék sétálgattak”.
Ahogy a takarítás megkezdődött, az amerikai és a spanyol kormányok igyekeztek meggyőzni a világot arról, hogy nincs veszély. Biddle Duke, az Egyesült Államok nagykövete még Madridból is lejött úszni, a tévékamerák előtt.
Amikor egy riporter a helyszínen megkérdezte, hogy észlelt-e radioaktivitást a vízben, Duke nevetve válaszolt: “Ha ez radioaktivitás, akkor imádom!”
Míg két bomba a becsapódáskor felrobbant, egy másik biztonságosan landolt. Ezt a hármat 24 órán belül megtalálták.
Hatalmas volt azonban a megdöbbenés a negyedik miatt, amely leereszkedés közben a tengerbe sodródott, és az “elveszett” H-bombaként vált ismertté.
Az amerikai haditengerészet több mint 20 hajót, köztük aknaszedőket és tengeralattjárókat vetett be, hogy megpróbálja megtalálni.
“Ezeknek a bombáknak a tervezése szigorúan titkos volt” – mondja Barbara Moran. “Amikor keresték, szovjet kémhajók köröztek körülöttük – és a szovjeteknek volt tengeralattjáró-technológiájuk”.
Négy hónappal később, amikor a szárazföldi takarítás már a végéhez közeledett, az eltűnt bombát végül egy amerikai hadihajó fedélzetére emelték 2850 láb (869 m) mélységből. Barbara Moran szerint az amerikai haditengerészet a tengeri kutatás teljes költségét több mint 10 millió dollárra becsülte – ez volt az amerikai haditengerészet történetének addigi legdrágább mentési művelete.
Magában Palomaresben az USA és Spanyolország megállapodott abban, hogy a lakosok éves egészségügyi ellenőrzését, valamint a talaj, a víz, a levegő és a helyi növények ellenőrzését finanszírozzák.
Az azóta eltelt évek során nem volt bizonyíték arra, hogy bárki is megbetegedett volna a baleset következtében. Az élelmiszer és a víz továbbra is tiszta.
Tehát Palomaresről már szinte mindenki megfeledkezett. Kivéve a palomaresiek. Ez azért van, mert az amerikai tisztítási művelet során a szennyezett területek egy része kimaradt. Jose Maria Herrera helyi újságíró, aki az 1980-as évek óta vizsgálja a balesetet. Nemrégiben egy hegygerincen állt, ahonnan kilátás nyílik a három elkerített terület egyikére, amelyek még mindig szennyezettek, összesen mintegy 100 hold (40 hektár) területre.
“Az a kráter ott van, ahol az egyik bomba leesett” – mondja. “Ma legalább fél kiló plutóniumot lehetne kinyerni a talajból.”
Valójában nehéz meghatározni, hogy mennyi plutónium van még ott, mert az USA soha nem mondta meg, hogy a bombák mennyi plutóniumot tartalmaztak. De Carlos Sancho spanyol kutató becslése szerint 15 és 25 font (7 és 11 kg) közötti anyag került a talajba. Sancho, aki a spanyol energiaügyi minisztérium Palomares-i részlegét vezeti, ragaszkodik ahhoz, hogy ez nem jelent egészségügyi kockázatot.
“A földet ott nem lehet megmozdítani, mert a plutónium látens állapotban van a talajban” – mondja. “Ha megzavarnánk a talajt, a plutónium szétszóródhatna”.
Palomares tehát olyan, mint egy alvó sárkány. A bekerített területen nem lehet sétálni, nem lehet megművelni, és nem lehet rá építkezni. Az Energiaügyi Minisztérium üzenete a következő: “Hagyjuk a plutóniumot nyugodni, és nem lesz gond.” A helyiek szerint azonban ez már önmagában is probléma.
A helyi kocsmáros, Andres Portillo szerint a város imázsának ártanak. “Minden alkalommal, amikor a történet megjelenik a médiában, az árt a turizmusnak” – mondja. “Sokan nem akarnak idejönni, mert azt gondolják, hogy az életminőség biztosan alacsony, hogy magasabb a rákos megbetegedések aránya, holott ez egyáltalán nem így van.”
Néhányan azt mondják, hogy a negatív hírverés nélkül Palomares ugyanolyan népszerű lehetne, mint híresebb szomszédja, Marbella.
A közösség tehát csapdába esett. Amikor a lakosok panaszkodnak, a baleset ismét címlapra kerül, és csökken a látogatók száma, valamint a gazdák által a piacon a terményeikért kapott árak.
Most azonban, 46 évvel a baleset után, vannak arra utaló jelek, hogy Spanyolország és az USA talán közeledik a végleges megoldáshoz. Az év elején Jose Garcia-Margallo spanyol külügyminiszter találkozott Hillary Clinton amerikai külügyminiszterrel, majd újságírókkal.
“Clinton miniszter asszony azt mondta, hogy ez a kérdés még mandátuma lejárta előtt megoldódik” – mondta Margallo. “Személyesen elkötelezett vagyok” – mondta.“
Bár az amerikai külügyminisztérium gyorsan kiadott egy közleményt, amelyben azt állította, hogy nem történt ilyen kötelezettségvállalás, a madridi amerikai nagykövetség szóvivője szerint komoly tárgyalások folynak. Az, hogy mikor születhet megállapodás – arról, hogy ki fizeti a második tisztítást, hogyan fogják elvégezni, és hol fogják tárolni a szennyezett talajt – még a levegőben lóg.
Palomares lakói tehát várnak. Ahogy már közel fél évszázada. És időről időre megengedik maguknak, hogy álmodozzanak.
Juan Jose Perez, Palomares alpolgármestere azt mondja, reméli, hogy a tragédiából valami pozitívumot tudnak kihozni. Szeretne egy múzeumot építeni, amely elmagyarázza, hogyan történt mindez.
“Talán még egy B-52-es bombázó formájában is” – mondja. “Tárlatvezetéseket szervezhetnénk az érintett területeken.”
De szerinte ahhoz, hogy mindez megtörténhessen, a történetnek előbb véget kell vetni.
Számára az lenne a méltó befejezés, ha az USA visszatérne és befejezné a munkát.
Forrás: BBC News – Gerry Hadden
A stockholmi központú békekutató intézet (SIPRI) becslése szerint az Egyesült Államoknak 5550, Oroszországnak 6255, Kínának pedig 350 atomfegyvere van.
A “fenntartható” szó exponenciális sebességgel szaporodik, hamarosan már minden mondatban szerepelni fog, akár többször is. Viszont…
Vörös riasztás: A bolygó veszélyben ! A jelentésből kiderül, hogy 2023 volt az eddigi legmelegebb…
Az éghajlatváltozás a világgazdaság iparosodásának nem szándékolt következménye. Az emberi tevékenység nagy mennyiségű CO2-t és…
A túlnépesedés még mindig óriási probléma: interjú Jane O'Sullivannal. Februárban interjút készítettem Chris Bystroff biokémikussal,…
Tizedik egymást követő havi melegrekord riasztja és zavarba hozza az éghajlatkutatókat. Ha az anomália augusztusig…
Ebben az energikus előadásban, a Nobel-díjjal kitüntetett Al Gore a klímaválság megoldásának útjában álló két…
