A kór neve: ember

Magyar tudósé a század eddigi legfontosabb munkája: megértjük belőle, mit rontott el az ember, és hogyan hozhatná helyre.

„Ha egy űrből érkező pártatlan élőlény megvizsgálná az utóbbi tízezer évben véghezvitt tetteinket, fajunknak valószínűleg nem a sapiens nevet adná. Sokkal inkább illenek ránk a fejlődés alacsony szintjén álló, a primitív és a csekély intelligenciájú jelzők” – vázolja föl a kötet történelem- és emberszemléletét a Széchenyi István Egyetemen oktató Horváth Balázs. A szerző célja ugyanakkor nem az ember trónfosztása, hanem annak tudatosítása, hogy „a teremtés koronája” valójában egy szinte végtelen elemből álló élő rendszer egyetlen alkatrésze, amely hosszú távon életképtelen a többi rendszeralkotó elem nélkül, mégis tízezer éve az energiái nagy részét arra fordítja, hogy a környezetében a változatos (diverz) élővilágot „gyér, instabil és bioszféra-szinten valószínűleg működésképtelen monokultúrákká változtassa”. Az életünket és a civilizációnkat fenyegető legnagyobb, legközvetlenebb veszély nem valami bolygóközi katasztrófa, hanem a környező élővilág változatosságának csökkenése, ami az ezredfordulóra ijesztően felgyorsult: minden 1000 eltűnő fajból 999 az ember miatt szűnt meg létezni – vagyis az ezerszeresére növeltük a kihalás tempóját a természeteshez képest –, de még ebben a században elérhetjük a tízezerszeres szintet is. Amit pedig ma elrontunk, az szinte helyrehozhatatlannak tűnik: egyrészt egyetlen fejlett ország sem tudta megállítani a biodiverzitás csökkenését (azaz úgy tűnik, mintha a „fejlettség” egyenlő lenne a saját életfeltételeink gyorsuló rombolásával), másrészt a bioszférának, vagyis a bolygó élővilágának a korrekciós képessége évmilliók alatt tud helyreállítani olyan változásokat, amelyeket mi néhány évtized alatt okozunk.

A sorban a következő veszélyforrás az életre, pontosabban a szaporodásra vonatkozó nézeteink megváltoztatására való képtelenségünk. Még mindig szilárdan tartja magát az a nézet, hogy a Föld népessége bátran növelhető, a gondot csupán a „túlfogyasztó” elit („a gazdagok” felső 10 százaléka) okozza, ez azonban már rég nem igaz: ha az életünkhöz szükséges javak előállításának területigényét (az ökológiai lábnyomunkat) összevetjük a ténylegesen a rendelkezésünkre álló területtel, kiderül, hogy néhány elszigetelt, gyűjtögető-vadászó életmódú népet leszámítva a Földön senki nem él fenntarthatóan, még a saját élelmiszerüket kétkezi munkájukkal megtermelő amishok, vagy a legszegényebb magyar falvak lakói sem. Vagyis ahhoz, hogy a világ 8 milliárdos népessége fenntartható legyen, nem „egy kicsit” kellene változtatni az életmódunkon, hanem több száz, vagy több ezer évnyit visszalépni a civilizációban. Ez a paradoxon pedig feloldhatatlan, ha a döntéshozók, az egyházak továbbra is azt hangoztatják, hogy a nagy népszaporulat jelenti a fennmaradás zálogát. Ha ismernék és tisztelnék a valóságot, arról kellene beszélniük, hogy az egyedülálló ember is értékes, a gyermekvállalásnál pedig a felelős döntés nem egyenlő a minél nagyobb gyerekszámmal, mert már rég az unokáink meg a dédunokáink életlehetőségeinek rovására gyarapodunk. Egy másik tabuval is le kellene számolnunk a túlélésért: a könyv azt is levezeti, hogy az ökológiai lábnyom olyan szorosan összefügg a GDP-vel, hogy tulajdonképpen ugyanazt mutatják (olyannyira, hogy ha az egyiket ismerjük, fölösleges utánanézni a másiknak, mert kölcsönösen kiszámolhatóak egymásból), emiatt pedig a GDP tartós növelése lehetetlen a környezetpusztítás fokozása nélkül – amiből egyenesen következik, hogy holnaptól (de inkább mától) a jólétünket nem mérhetjük GDP-ben, ha magunknak és az utánunk jövőknek tényleg jót akarunk.

Mire idáig eljut a szerző, még mindig csupán a bevezetőnél tartunk, de az olvasó már érzi: alapvető dolgokat fog átértékelni magában, mire a kötet végére ér. Megkérdőjeleződik maga a fejlődés is: A beteg bolygó felépítése azt a logikát követi, hogy bizonyos mérhető, tudományosan leírható mutatók – munkaidő, alvás, erőszak, élettartam, alultápláltság, egészség, egyenlőtlenség, szabadság, munkanélküliség, erkölcsös viselkedés, közösségi élet, szexualitás, depresszió és boldogság – alapján összehasonlítja az első társadalmak és a mai ember életét, megvizsgálva, valóban az objektíve jobb életért tesszük-e kockára a bolygó és az emberiség jövőjét. Az időperspektíva a lehető legszélesebb: „Ha meg akarunk érteni a világból bármit, először is tudnunk kell, hogyan jött létre” – írja a szerző, és a mondandóját számokkal, statisztikákkal, más tudósok publikációjával következetesen alátámasztva könyörtelenül végig is visz bennünket a világ történetén, folyamatosan szembesítve azzal, hogy nem csak a GDP-ről vagy a népszaporulatról alkotott hiedelmeink voltak megalapozatlanok. Mellesleg pedig megérteti azt is, milyen sok tényező különleges együttállása kellett a földi élet kialakulásához; mennyire egyedi bolygón élünk (és mennyivel egyszerűbb lenne még ma is megőrizni élhető állapotban, ahelyett, hogy valami élhetetlen helyet megpróbálunk sokkal nagyobb áldozatok árán minimálisan élhetővé tenni). A kirajzolódó kép, a tabudöntések sora sem büszkévé, sem optimistává nem teszi az embert, de a valóság megismerésének talán nem is ez a célja. A gazdag és jól rendszerezett, előismereteket nem igénylő információ úgy húzza át az olvasót a vastag köteten, mint egy lokomotív. Ráadásul az utazás ott még nem ér véget: A beteg bolygó egy három részes sorozat első eleme, de a második, az Erkölcs és civilizáció, illetve a harmadik, a boldogság történetét elemző A fenntarthatóság pszichológiája is elérhető már.

Forrás: Népszava – Hargitai Miklós