A népesség az IPCC új kockázatcsökkentési jelentésében

Az IPCC új, az éghajlatváltozás mérsékléséről szóló jelentése megerősíti, hogy a népességnövekedés és a gazdasági növekedés a fő mozgatórugója a mai, történelmileg magas üvegházhatású gázkibocsátásnak.

Ezt a tudományos információt azonban cenzúrázták és eltávolították a politikai döntéshozóknak szóló összefoglalóból, amelyet a világsajtó és a nyilvánosság számára terjesztettek elő. Eltűnik egy probléma, ha nem említjük meg?

Múlt héten jelent meg a III. munkacsoport hozzájárulása az IPCC hatodik értékelő jelentéséhez az éghajlatváltozásról. Ez az “kockázatcsökkentési jelentés” összefoglalja az éghajlatváltozás okairól és a jelenlegi kibocsátási tendenciákról szóló legújabb tudományos szakirodalmat. Emellett értékeli az emberiség lehetőségeit a jövőbeli éghajlatváltozás korlátozására, valamint a különböző szakpolitikák lehetséges környezeti hatásait.

SPM.2 c. ábra: Az egy főre és a teljes népességre jutó nettó antropogén üvegházhatásúgáz-kibocsátás régiónként (2019). Az egyes téglalapok magassága az egy főre jutó kibocsátást, szélessége a régió népességét mutatja, így a téglalapok területe az egyes régiók teljes kibocsátására utal. Forrás: IPCC, Climate Change 2022: Mitigation of Climate Change: Összefoglaló a politikai döntéshozók számára.

A The Guardian nemrégiben megjelent, “A tudósok most mondták el, hogyan oldjuk meg az éghajlati válságot – vajon a világ hallgatni fog rájuk?” című véleménycikke az AR6-os mérséklési jelentést “jelentős előrelépésnek nevezi a korábbi jelentésekhez képest”. “A klímatudósok igazán lenyűgöző teljesítményt értek el” – írja Simon Lewis. “Kitartottak és meggyőzték a világ kormányait, hogy állapodjanak meg egy közös útmutatóban az éghajlati vészhelyzet megoldására.” Ez indokolatlanul optimistának tűnhet, tekintve, hogy a jelentés egyértelműen kijelenti, hogy az emberiség a század végére 3-4 Celsius-fokkal fogja növelni a globális átlaghőmérsékletet. Lewis szerint azonban ezek a kormányok aláírták ezt a jelentést, így “polgáraik most számon kérhetik rajtuk a jelentésben részletezett mulasztásokat”.

Lewis a továbbiakban arról számol be, hogy az új AR6 összefoglaló a politikai döntéshozók számára új utat nyit azzal, hogy elutasítja a népességnövekedést, mint az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedését kiváltó tényezőt. Azt írja:

Az IPCC legutóbbi, 2014-es összefoglalója a megoldásokról a népességnövekedést a “fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó CO₂-kibocsátás növekedésének egyik legfontosabb hajtóerejeként” jelölte meg. Az ilyen veszélyes félreértések mostanra megszűntek. Hét évvel később ezek a régi “hibáztassuk a szegényeket” érvek egyre inkább egy korábbi korszak maradványának tűnnek.

Ez kíváncsivá tett. Az éghajlatkutatók évtizedek óta a Kaya-identitást használják a globális CO₂-kibocsátás változásainak magyarázatára. Egyszerű magyarsággal ez így hangzik: Kibocsátás = Népesség x egy főre jutó GDP x egy egységnyi GDP-re jutó energiafelhasználás x egy egységnyi energiára jutó CO₂-termelés. E keretrendszer alapján az IPCC korábbi értékelő jelentései a demográfiai és gazdasági növekedést azonosították az éghajlatváltozás fő mozgatórugójaként. Valóban változott ez a helyzet? Úgy döntöttem, hogy megnézem az IPCC új jelentését.

A tudósok jelentése

Az AR6 teljes, a tudósok által írt Mitigációs jelentés 2707 oldalas. Bevallom, nem olvastam el az egészet. De az első két fejezetet elolvastam (az összesen tizenhétből). Ebben a jelentésben a növekedés alapvető szerepe a magasabb üvegházhatásúgáz-kibocsátás előidézésében egyértelmű, ahogyan az a korábbi jelentésekben is volt. A teljes jelentés 2. fejezete, “Kibocsátási trendek és mozgatórugók”, megállapítja (2-4. oldal):

Világszerte az egy főre jutó GDP és a népességnövekedés maradt a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó CO₂-kibocsátás legerősebb mozgatórugója az elmúlt évtizedben (szilárd bizonyítékok, nagyfokú egyetértés). Az 1990 óta tartó tendenciák 2010 és 2019 között is folytatódtak: az egy főre jutó GDP és a népességnövekedés 2,3%-kal, illetve 1,2%-kal növelte a kibocsátást. Ez a növekedés meghaladta az egységnyi GDP-re jutó energiafelhasználás csökkenését (-2%/év, globálisan), valamint az energia szén-dioxid-intenzitásának javulását (-0,3%/év).

Ezt a bekezdést szóról szóra megismétli a fő jelentés 142 oldalas technikai összefoglalója (TS-12. oldal), amelyet szintén a tudósok írtak.

A technikai összefoglaló azt is megjegyzi, hogy a demográfiai és gazdasági növekedés valószínűleg a jövőben is magasabb kibocsátást fog eredményezni. Ezt a lehetséges politikai forgatókönyveket modellező úgynevezett közös társadalmi-gazdasági útvonalakkal (SSP) kapcsolatban tárgyalja (TS-41. oldal):

Az SSP-k fő kibocsátási tényezői közé tartozik a 2050-re 8,5-9,7 milliárd főt elérő népességnövekedés, valamint a globális GDP évi 2,7-4,1%-os növekedése 2015 és 2050 között. Az előrejelzések szerint a végső energiaigény új éghajlat-politikai intézkedések hiányában 2050-re 480-750 EJ/év-re nő (a 2015-ös 390 EJ-hez képest) (közepes megbízhatóság). A szakirodalomban szereplő legmagasabb kibocsátási forgatókönyvek a gyors gazdasági növekedést és az éghajlat-politika mindenre kiterjedő kudarcát feltételezve 2100-ra több mint 5°C-os globális felmelegedést eredményeznek (nagy valószínűséggel).

A tudósok szerint tehát a népességnövekedés és a gazdasági növekedés valóban az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának növekedését okozza. A népességnövekedés a megnövekedett jólét hatását a meggazdagodott emberek számával súlyosbítja. Továbbá az emberek száma a jövőben is nagyban befolyásolja majd a kibocsátást. Hogy csak még egy helyet jegyezzünk meg az 1. fejezetben, ahol az általános megállapítás egyértelműen megfogalmazódik (1-13. oldal):

A globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás az AR5 óta tovább nőtt, bár a kibocsátás növekedésének átlagos üteme lelassult, 2,4%-ról (2000-2010 között) 1,3%-ra a 2010-2019 közötti időszakra. … A fontos hajtóerők közé tartozik a népesség és a GDP növekedése. A kibocsátásnövekedés szüneteltetése az energiahatékonyság erőteljes javulásának és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák bevezetésének kölcsönhatását tükrözte, de ezek nem terjedtek elég gyorsan ahhoz, hogy ellensúlyozzák az általános növekedés folyamatos nyomását [globális szinten].

Ezt az általános témát kibővítve a szerzők számos helyen – csak az első két fejezetben – kijelentik, hogy a jövőbeni népességnövekedés alááshatja az egyes gazdasági ágazatokban, többek között az ipari (2-47. oldal) és a mezőgazdasági ágazatban (2-53. oldal) a kibocsátáscsökkentési erőfeszítéseket. Emlékeztetnek arra is, hogy a népességnek a kibocsátásra gyakorolt hatása mindenütt jelen van, többek között a fejlett világban is (2-42. oldal):

A népességnövekedés szintén erős és tartósan növekvő hajtóerő maradt szinte minden régióban (+1,2%/év globálisan 2010 és 2019 között), bár az egy főre jutó kibocsátási szintek nagyon egyenlőtlenek a világ különböző régióiban. Ezért a gazdag országokban bekövetkező szerény népességnövekedésnek hasonló hatása lehet a kibocsátásra, mint az alacsony egy főre jutó kibocsátási szintekkel rendelkező régiókban bekövetkező nagymértékű népességnövekedésnek.

Ezt a mindenütt jelenlévő jelenséget erősíti a főjelentés 2-16. ábrája (lásd alább), amely a négy Kaya-tényező regionális változásaira vonatkozó számadatokkal mutatja be azok fontosságát.

2.16. ábra A globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás tendenciái és mozgatórugói, beleértve b) a teljes és az egy főre jutó üvegházhatásúgáz-kibocsátás részesedését a világ régiói szerint 2019-ben, és c) a CO₂-kibocsátás mozgatórugóinak Kaya szerinti bontása. A Kaya-bontás az F = P(G/P)(E/G)(F/E) egyenleten alapul, ahol F a CO₂-kibocsátás, P a népesség, G/P az egy főre jutó GDP, E/G a GDP energiaintenzitása és F/E az energia szén-dioxid-intenzitása. Forrás: IPCC, Climate Change 2022: Mitigation of Climate Change.

A politikusok jelentése

Mindezek ismeretében hogyan állíthatja Simon Lewis, hogy az IPCC új enyhítési jelentése elkerüli azt a “veszélyes félreértést”, miszerint a népességnövekedés az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedése fontos hajtóereje? A válasz egyszerű: a népesség- és gazdasági növekedésről szóló vita nem került be a 62 oldalas, politikai döntéshozóknak szóló összefoglalóba, amelyet a legtöbb ember (beleértve a riportereket is) elolvasnak. A teljes jelentéssel ellentétben ezt a dokumentumot politikai megbízottak ellenőrzik. Nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy cenzúráznak mindent, ami megkérdőjelezheti a folyamatos növekedés jóságát.

Például a teljes jelentés 2-4. oldalán, a kibocsátási tendenciákról és mozgatórugókról szóló fejezetben három vastag betűvel szedett állítást találunk, amelyek az általános helyzetet ismertetik:

Az elmúlt évtizedben (2010-2019) a globális nettó antropogén üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása magasabb volt, mint az emberiség történelmének bármely korábbi időszakában (nagy megbízhatósággal).

A kibocsátás növekedése változó volt, de az üvegházhatású gázok minden csoportjában megmaradt (nagy megbízhatóság).

Globálisan az egy főre jutó GDP és a népességnövekedés maradt a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó CO₂-kibocsátás legerősebb mozgatórugója az elmúlt évtizedben (szilárd bizonyítékok, nagyfokú egyetértés).

A politikai döntéshozóknak szóló összefoglaló 4-8. oldala megismétli és részletezi az első két mondatot. A harmadikat azonban kihagyják; ehelyett az üvegházhatású gázok kibocsátásában tapasztalható regionális különbségek szimpatikusabb témájára térnek át.

Így abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy az IPCC új, az éghajlatváltozás mérsékléséről szóló jelentésének legfőbb, a nyilvánosság számára készült dokumentuma, amelyet a legtöbb ember látni fog, nem határozza meg egyértelműen a globális éghajlatváltozás alapvető mozgatórugóit. Mindezt annak ellenére, hogy ez a fontos információ benne van a teljes jelentésben, amelyet az összefoglalónak össze kellene foglalnia.

Miközben a politikai döntéshozóknak szóló összefoglaló az éghajlatváltozás korlátozására irányuló szakpolitikákat vizsgálja, a Kaya-identitás két olyan tényezőjét, amelyek az üvegházhatású gázok kibocsátásával kapcsolatban rossz irányba mozdulnak el (népesség és jólét), egyszerűen kihagyják a vizsgálatból. Így nem meglepő, hogy a “fogamzásgátlás”, a “családtervezés”, a “túlfogyasztás” és a “növekedés korlátai” szavak nem jelennek meg. Eközben hosszasan tárgyalják a két technológiai tényezőt (egységnyi GDP-re vetített energiafelhasználás és egységnyi energiára vetített szén-dioxid-kibocsátás) érintő intézkedéseket. Nem azért, mert bizonyítottan egyszerűbb, olcsóbb vagy igazságosabb lenne a kezelésük, hanem mert alapértelmezés szerint ezek az intézkedések az éghajlatváltozás kezelésének egyedüli esélyesei.

Tisztázzuk. A túlnépesedés kezelése vagy a folyamatos gazdasági növekedés veszélyei nem szerepelnek az asztalon, és nem azért, mert a tudósok nem tárgyalják ezeket a teljes jelentésben. Dehogynem. Azért nincsenek ott, mert a politikusok, akik cenzúrázták a nyilvánosság számára készült összefoglalót, nem akarnak velük foglalkozni, vagy nem akarják, hogy választóik megvitassák őket.

Ez, ahogy Simon Lewis állítja, előrelépés? Vagy csak a legújabb példája annak, hogy képtelenek vagyunk őszintén és a rendelkezésünkre álló összes eszközzel kezelni az éghajlatváltozást?

A növekedésről szóló szélesebb körű vita megszakítása

Úgy tűnik, hogy a teljes jelentésben szereplő számos más értékes vita nem maradt nyom nélkül a politikai döntéshozóknak szóló összefoglalóban. Az 1. fejezet 1.6. szakasza, “Az éghajlatváltozás mérséklésének elérése a fenntartható fejlődéssel összefüggésben”, elsősorban a főáramú gazdasági szempontok szerint tárgyalja ezt (1-38. oldal és azután). Megjegyzi azonban a gazdasági fejlődés és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának növekedése közötti eredendő feszültséget. Tágabb értelemben felveti azt a kérdést, hogy a főáramú gazdasági megközelítések alkalmasak-e arra, hogy a világot a fenntarthatóság felé vezessék. Például (1-41. oldal):

A “zöld gazdaság” és a zöld növekedés – az ökológiai rendszerek aláásása nélküli növekedés, részben a tisztább technológiákból és rendszerekből származó gazdasági értékteremtés révén, és [amely] eredményeiben inkluzív és méltányos – mind a fejlett, mind a fejlődő országokban népszerűvé vált, mint a gazdasági növekedés környezeti problémák kezelésére való felhasználásának megközelítése. A kritikusok azonban azzal érvelnek, hogy [a] zöld gazdaság végső soron a gazdasági növekedést hangsúlyozza az emberi jólét más fontos aspektusainak, például a társadalmi igazságosságnak a rovására, és megkérdőjelezik azt a központi elképzelést, hogy a gazdasági tevékenység és a növekedés (GDP-növekedésben mérve) függetleníthető a biofizikai erőforrások (nyersanyagok, energia) növekvő felhasználásától. … A degrowth, post growth és post development szakirodalom megkérdőjelezi a nagyobb növekedés fenntarthatóságát és szükségességét, különösen a már iparosodott országokban, és amellett érvel, hogy a jólét és a “jó élet” nem kötődik megingathatatlanul a gazdasági növekedéshez.

A teljes jelentés 1. fejezetében az éghajlati etikáról szóló hasonló vita megkérdőjelezi az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló általános gazdasági és techno-menedzsment megközelítések elégségességét (1-48):

A szakirodalom nagy része vizsgálja az értékek, az etika, az attitűdök és a viselkedésmódok kritikus szerepét, amelyek az éghajlati intézkedések, a fenntartható fejlődés és a társadalmi átalakulás megértésének és értékelésének alapvető keretei. E munkák többsége ellenpontja vagy kritikája a mélyreható irodalomnak, amely a nemzetek, vállalatok és egyének gazdasági növekedésének biztosítására összpontosít. Ezek a nézőpontok rávilágítanak a gazdasági utilitarizmusnak a nyugati filozófiai gondolkodásban való dominanciájára, amely a fenntarthatatlan fogyasztás és a globális környezeti változások egyik fő mozgatórugója. … Bár elismerik a politika, a technológia és a pénzügyek szerepét, a “menedzserista” megközelítések, amelyek a “technikai kormányzást” hangsúlyozzák, és nem kérdőjelezik meg a társadalmak alapját képező mélyebb értékeket, nem biztos, hogy biztosítják a veszélyes éghajlatváltozás és más környezeti kihívások elhárításához szükséges mélyreható változást.

Ezek közül az alapvető gazdasági és etikai viták közül egyik sem szerepel a politikai döntéshozóknak szóló összefoglalóban. Ehelyett számos vidám állítást találunk arról, hogy a technológiai innovációk és a vezetői reformok önmagukban sikeresen képesek az éghajlatváltozást elfogadható szintre korlátozni.

Természetesen a technikai megoldásoknak is megvan a maguk helye. De ugyanígy a “feljebb lépés” és az éghajlatváltozás fő mozgatórugóinak közvetlen kezelése is: a túlzott emberi létszám és a túlméretezett emberi gazdaságok. A technikai összefoglaló és a teljes AR6-os jelentésben szereplő tudományos eredmények teljes mértékben ezt támogatják. A tudósok az ilyen alapvető kérdések erőteljesebb megvitatására és a mérséklési lehetőségek szélesebb körű mérlegelésére szólítanak fel. De a politikai apparátusnak, amely a politikai döntéshozóknak szóló összefoglalót elnémította, nyilvánvalóan más elképzelései voltak.

Szomorú, hogy a The Guardian rovatvezetői és szerkesztői ilyen politikai cenzúrát és szándékos vakságot támogatnak. És ez ironikus, tekintve, hogy állítólag érzékenyek a globális szegények iránt. Az IPCC hatodik értékelő jelentése ugyanis világossá teszi, hogy a szegények fogják viselni a legnagyobb terhet, ha az emberiség nem képes megfelelően mérsékelni az éghajlatváltozást.

Talán Simon Lewis és George Monbiot a pokolnak abban a körében, amelyet azok számára tartanak fenn, akik aláássák a hatékony éghajlatvédelmi fellépést, Charles Koch és Lee Raymond, az ExxonMobil korábbi vezérigazgatója mellett fog dörzsölődni. Tudom, a Guardian olvasótársaim közül sokak számára ez a gondolat elképzelhetetlen. Mint ahogy az a gondolat is, hogy túl sok ember lehet.

Philip Cafaro
Forrás: The Overpopulation Project