Kafarnaum – A remény útja

Kafarnaum – A remény útja /Capharnaüm/ libanoni dráma, 121 perc, 2018

Hasonlóan ahogy 2008-ban a Gettómilliomos /Slumdog Millionaire/ bemutatta a megdöbbentő indiai valóságot, a Kafernaum filmdráma is a felelőtlen valóságról szól (a szerk.).

A 12 éves fiú, Zain megsebesíti a férfit, aki a húga haláláért felelős, ezért börtönbe kerül. A fiú itt dönt úgy, hogy beperli a szüleit, amiért világra hozták, amiért nem küldték iskolába, illetve a rendszeres verésekért. Zain 12 éves, mégis korát meghazudtoló bölcsességgel, szeretettel és nyitottsággal fordul a világ felé. Vigyáz a testvéreire, felelősséget vállal a közösségért, amiben él, pontosan ismeri a világot is. Éppen ezért úgy dönt, hogy beperli és felelősségre vonja saját szüleit, akik szerinte felelőtlenül és gyermeknevelésre alkalmatlanul vállalnak gyereket – az a célja, hogy ezt mondja ki a bíróság is.

A Kafarnaum című filmet a 71. Cannes-i Filmfesztiválon a közönség negyedórás tapssal, ovációval fogadta a vetítés után. Cannes-ban megkapta a film a zsűri díját és az Oscar-díjra jelöltek között van. Lelket próbáló, de felemelő és lenyűgöző a film.

Kafarnaum

városa többször szerepel a Bibliában, ahol több apostol is született, és Jézus ott kezdte meg küldetését, tanítását, gyógyítását. Kafernaumot Jézus városának is nevezik. A film „apostola” egy 12 éves kisfiú, akinek a lelke, bölcsessége 102 éves emberének felel meg. Nadine Labaki libanoni rendező- és színésznő filmjében a kisfiú sorsán keresztül egyszerre szembesülhetünk a szegénység kilátástalanságával, a felnőttek lélektelen viselkedésével a gyermekekkel szemben, a nők kiszolgáltatottságával, valamint korunk gazdasági és kulturális szélsőségeivel. Ha a Kafarnaum-ot megnézi valaki, akkor megérti, hogy miért szállnak tömegesen az emberek hajóra a Föld keleti és déli részein azért, hogy a filmben elhangzó szavak szerint az amúgy számukra teljesen ismeretlen „szép Svédországba” vágyjanak. Azt sem tudják, hogy hol van és milyen ott az élet, csak ahol vannak, onnan el akarnak menni, mert ott az élet méltatlan.

A Kafarnaum minden pillanatában realista, szinte dokumentarista módon mutatja be a libanoni város embertelen körülmények között folyó életét, miközben tele van érzelemmel és árnyaltsággal. Ez a művészi hozzáállás abban is megnyilvánul, hogy Nadine Labaki úgy mutatja be a sorsokat, hogy közben nem ítélkezik. Mindenkinek igaza van a saját szemszögéből, de a „legigazabbja” mégis annak a kisfiúnak, akit a szívtelen világ a bűnbe és kilátástalanságba kényszerít, miközben erkölcsi szintje messze a felnőttek fölött áll. A kisfiú a média erejét kétségbeesésében felhasználva tükröt mutat a mikro és makro világnak arról, hogy a XXI. századi emberiség az élet számos területén még a sötét középkorban jár. Ő az egyetlen, aki nem csak beszél, mint a felnőttek – köztük az igazság bajnokai, a bíró és az ügyvédnő –, hanem bátran cselekszik is. A tetteivel mutat példát, mint ahogy a Bibliában leírt események szerint Jézus teszi, miközben a filmnek egyáltalán nincs vallási vagy térítő jellege. Az egyetlen utalás erre a párhuzamra a film címe.

A Kafarnaum azért felemelő film, mert ugyan realista módon szembesít minket jelenkorunk visszásságaival, de az utolsó jeleneteiben megmutatja azt, hogy érdemes cselekedni és a remény útját választani. A katarzis érzését kiváltva, de érzelgősség és szájbarágás nélkül üzeni nekünk mindezt Nadine Labaki libanoni rendezőnő.

Forrás: Port, Socfest