MAJDNEM MINDEN FEKETE-FEHÉR

Greta Thunberg, a fiatal aktivista, aki egy nemzedék hangjává vált, történelmi és úttörő beszédei.

Mindennek meg kell változnia. És ennek ma kell kezdődnie.

2018 augusztusában egy tizenöt éves svéd lány, Greta Thunberg úgy döntött, hogy egyik nap nem jár iskolába. Akciói az éghajlati válság elleni globális fellépési mozgalom felvirágzására ösztönözték a tanulók millióit, hogy sztrájkoljanak a bolygónkért. Arra kényszerítsék a kormányokat, hogy hallgassanak rá, és jelöljék Nobel-békedíjra.

Ez a május 30-án angol nyelven megjelent könyv először mondja el hamisítatlanul Greta szavait. Összegyűjtve beszédeit, amelyek Európa-szerte történelemé váltak, az ENSZ-től a tömegek utcai tiltakozásáig. Senki sem túl kicsi a változtatáshoz.

A III. Globális klímasztrájkig van még időnk arra, hogy megjelenjen egy-egy beszéde időrendi sorrendben, magyar nyelven, természetesen az Ő jóváhagyásával.

MAJDNEM MINDEN FEKETE-FEHÉR
(Declaration of Rebellion, Extinction Rebellion, Parliament Square, London, 31 October, 2018)

Körülbelül 8 éves koromban hallottam először a klímaváltozásról vagy globális felmelegedésről.
Ez kétségtelenül olyan dolog, amit az emberiség az életmódjával idézett elő.
Azt mondták, hogy energiatakarékosságból kapcsoljam le a villanyt és újrafelhasznált papírt használjak, hogy takarékoskodjak az erőforrásokkal.
Emlékszem, milyen furcsa volt arra gondolni, hogy az emberiség, amely csupán az állatvilág egyik faja a sok közül, képes megváltoztatni a Föld klímáját.
De mert valóban mi tettük ezt és mindez valóban megtörtént, nem is beszélhetnénk semmi másról.
A tévé bekapcsolásakor mindennek erről kéne szólna. A szalagcímeknek, a rádiónak, az újságoknak.
Nem olvashatnánk és hallhatnánk semmi mást, csak ezt. Mintha egy világháború tört volna ki.
De senki sem beszélt erről. Egykor.
Ha a fosszilis üzemanyagok annyira károsak, hogy létünket közvetlenül fenyegették, hogyan tudtuk folytatni úgy, mint azelőtt? Miért nem léteztek szabályozások? Miért nem lettek illegálisak?
Számomra ez nem világos. Túl irreális.
Asperger szindrómával élek, így számomra majdnem minden fekete vagy fehér. Sokszor azt gondolom, hogy mi autisták vagyunk a normálisok, és az emberiség többi része meglehetősen furcsa. Azt mondják, hogy a klímaváltozás egzisztenciális fenyegetés és a legfontosabb probléma mind közül. De még mindig ugyanúgy folytatják, mint azelőtt.
Ha a kibocsátást meg kell állítani, akkor muszáj megállítanunk a kibocsátást.
Nekem ez fekete-fehér. Amikor a túlélésről van szó, nem létezik szürke zóna. Akár folytatjuk civilizációként, akár nem.
Változtatnunk kell.
Olyan országoknak, mint Svédország és az Egyesült Királyság el kell kezdeni csökkenteni a kibocsátást legalább évi 15 százalékkal, hogy a 2 Celsius fokos felmelegedési küszöb alatt maradjanak. Az IPCC azt mondja, hogy meg kell céloznunk a 1.5 Celsius fokot. Elképzelhető, hogy ez mit jelent. Azt gondolhatnánk, hogy minden vezetőnk és a média is csak erről beszél – de senki még csak meg sem említi. Mint ahogy senki sem említi, hogy az üvegházhatású gázok már a rendszer foglyai, sem azt, hogy a levegőszennyezés elrejti a felmelegedést, így akkor, amikor leállítjuk a fosszilis tüzelőanyagok égetését, már van plusz 0,5-1,1 Celsius fokos garantált hőmérséklet emelkedésünk.
Azt is alig említi meg bárki is, hogy a 6. tömeges kihalás közepén vagyunk, amelyben 200 faj hal ki naponta.
Valamint senki sem beszél a méltányosság szempontjairól, vagy az éghajlati igazságosságról, melyet világosan lefektettek a Párizsi Egyezményben. Ahogy a Kyotói Jegyzőkönyvről sem, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a Párizsi Egyezmény világviszonylatban működjön.
Ez azt jelenti, hogy a gazdag országoknak 0-ra kell csökkenteniük a kibocsátásukat 6-12 év alatt, hogy a szegényebb országok lakói meg tudják emelni az életszínvonalukat olyan infrastruktúra kiépítésével, amelyet mi már létrehoztunk. Mint pl. utak és kórházak építése, elektromos hálózat kiépítése, iskolák létrehozása és tiszta ivóvíz biztosítása.
Hiszen hogyan várhatjuk el olyan országoktól, mint India és Nigéria, hogy a klímaváltozással foglalkozzanak, ha mi, akiknek már mindenük megvan, egy pillanatig sem törődünk vele vagy a Párizsi Egyezményben lefektetett aktuális teendőinkkel?
Miért nem csökkentjük a kibocsátásunkat? Valójában miért nőnek még mindig a mutatók?
Tudatosan okozzuk a tömeges kipusztulást?
Sátánok vagyunk?
Nem, természetesen nem.
Az emberek csupán folytatják azt, amit eddig is csináltak, hiszen a túlnyomó többségnek fogalma sincs mindennapi életünk következményeiről.
És a gyors változtatások szükségességéről sem tudnak.
Mivel – ahogy korábban is említettem – senki sem beszél róla.
Nincsenek szalagcímek, vészhelyzeti megbeszélések, sem médiahírek.
Senki sem viselkedik úgy, mintha krízisben lennénk. Még a legtöbb zöld politikus és klímakutató is keresztül-kasul repked a világban, húst eszik és tejterméket fogyaszt.
Ha megérném a 100 évet, életben lennék 2103-ban.
Amikor manapság jövőről beszélünk, akkor sem gondolunk tovább 2050-nél. Akkorra – a legjobb esetben – én még nem éltem le az életem felét. Mi lesz azután?
2078-ban fogom ünnepelni a 75. születésnapomat. Mi teszünk vagy nem teszünk addig, amely az egész életemet, illetve a gyermekeim és unokáim életét is befolyásolja majd?
Amikor idén augusztusban elkezdődött a tanév, eldöntöttem, hogy ebből elég. Leültem a svéd parlament elé a földre. Sztrájkot kezdtem az éghajlatért.
Néhányan azt mondják, hogy ehelyett az iskolában kellene lennem.
Mások azt mondják, hogy tovább kéne tanulnom, hogy klímakutató tudós legyek, és akkor „meg tudom majd oldani a klímakrízist.” De a klímakrízis már meg van oldva.
Mindannyian rendelkezünk az összes ténnyel és a megoldással is. Mindössze annyit kell tennünk, hogy felébredünk és változtatunk.
Miért kellene a jövőért tanulnom, ha nemsokára egyáltalán nem lesz, mert senki sem tesz érte semmit?
Mi értelme van az iskolarendszeren belüli tanulmányoknak, ha a legfontosabb tények, melyeket ugyanezen iskolarendszer legfejlettebb tudományágai állapítottak meg, politikusainknak és a társadalmunknak nem érnek semmit?
Sok ember mondja, hogy Svédország kicsi ország, így nem számít, mit csinálunk. De én azt gondolom, hogy ha néhány gyerek szalagcímeket kaphatott szerte a világon, mert nem ment néhány hétig iskolába, képzeljék el, mit tehetnénk együtt, ha akarnánk.
Ma 100 millió hordó olajat használunk el minden nap.
Nincs olyan politika, amely ezt megváltoztatná.
Nincsenek olyan szabályok, amelyek ezt az olajat a földben tartanák.
Vagyis nem tudjuk megmenteni a világot, ha szabályok szerint játszunk.
Tehát a szabályoknak is változniuk kell.
Mindennek változnia kell. Méghozzá mától.
A mindenkinek szóló üzenet tehát az, hogy itt a polgári ellenállás ideje!
Itt a lázadás ideje!