Ökológiai Túlterhelés Nap: Az érem másik oldala

Minden évben a Föld Ökológiai Túlterhelés Napján egy táblázat mindig nagyon népszerűvé válik, ami megmutatja, hány Földre lenne szükségünk, hogy ökológiai értelemben fenntarthatóvá váljunk, ha a világon mindenkinek ugyanakkora lenne az ökológiai lábnyoma, mint az egyes országok átlagemberének.

Ezt úgy számolják ki, hogy fixálják a világnépességet a jelenlegi szinten, és módosítják az egy főre jutó ökológiai lábnyomot. Ezúttal a globális egy főre jutó ökolábnyomot fixáljuk, és a népességet változtatjuk. Ezáltal elkészíthetünk egy másik táblázatot, ami azt mutatja, hány Földre volna szükségünk a fenntarthatóság eléréséhez, ha az egész világ népsűrűsége akkora volna, mint az egyes országoknak.

Augusztus 22.-e az idei Föld Túlterhelés Nap, amikor az emberiség ökológiai erőforrások és szolgáltatások iránti igénye meghaladja azt, amit a Föld egész évben képes nyújtani. Augusztus 23.-ától minden egyes elfogyasztott erőforrás a Föld természeti tőkéjéből vonódik le: a talaj erodálódik, a természeti erőforrások nem termelődnek újra, az ÜHG-kibocsátások nem nyelődnek el a természetes ökoszisztémákban. Egy analógiával élve, ez olyan, mintha már ekkor elköltöttük volna az összes pénzt, amit az adott évben keresünk. Az összes többi költésünk már a tőkénket fogyasztja. Persze ez az életmód nem fenntartható hosszútávon: csak addig tudjuk megtenni, amíg el nem fogy a tőkénk. Ha a tőkénk elfogy, és nem kapunk hitelt (márpedig a természet nem ad – a szerk.), akkor csődbe megyünk. A pénzügyek esetén a csőd probléma; a természeti erőforrások esetén katasztrófa.

A Global Footprint Network minden évben összeállít egy ismerős táblázatot az Ökológiai Túltrehelés Napjára. Ez a táblázat azt mutatja meg, hány Földre lenne szükségünk a fenntarthatóság elérése érdekében, ha a világon mindenkinek ugyanakkora lenne az egy főre jutó ökolábnyoma, mint az átlag indiainak, brazilnak, amerikainak, vagy egyéb országbelinek. (1. táblázat)

1. táblázat: A magas fogyasztás hátráltatja a globális ökológiai fenntarthatóság elérését.
A világnépességet 7,425 milliárdon fixáltuk (2016-os adat. Minden adat 2016-ra vonatkozik.

Az ökológia lábnyomot (vagy ökolábnyomot) William Rees és Mathis Wackernagel fejlesztette ki az 1990-es években, hogy mérjék az emberek környezeti hatását.[1][2] Más indikátorokhoz képest számos előnye van. Először is igazságos, mert a fogyasztáson alapul, beleértve az importot, így internalizálja a környezeti hatás esetleges országhatárokon kívülre helyezését.[3][4][5][6] Másodszor, az ökolábnyom közvetlenül összehasonlítható a biokapacitással, aminek ugyanaz a mértékegysége: globális hektár (gha).

Egy adott terület biokapacitása azt mutatja, hogy mekkora a képessége, hogy biológiai eredetű anyagokat hozzon létre, amiket az emberek használnak, illetve elnyelik az emberek hulladékait.

Az ökolábnyom tehát egy egyszerű kritériumot jelent, ami által megérthetjük, hogy egy ország ökológiai értelemben fenntartható-e: ha a teljes ökológiai lábnyoma (egy főre jutó ökolábnyom szorozva népesség) alacsonyabb, mint a biokapacitás, akkor az ország fenntartható, ha magasabb, akkor nem.

Szerkesztői megjegyzés: Az ökolábnyom-számítás túlontúl optimista, mert a biokapacitásba beleszámolják a nem megújuló erőforrások – pl. szénhidrogének, rétegvizek – által biztosított magasabb mezőgazdasági termelékenységet is. Ha tehát az ökolábnyom-számítás alapján egy ország éppen fenntarthatónak tűnik, a valóságban valószínűleg távol áll a fenntarthatóságtól.

Az 1. táblázat alapján azt láthatjuk, hogy ha a világon minden ember úgy élne, mint az átlag indiai, akkor csak 0,72 Földre lenne szükségünk a fenntarthatóság eléréséhez, míg ha mindenki úgy élne, mint az átlag Norvég, akkor 3,4 Földre volna szükség. Ez az információ korrekt és fontos (persze csak 1 Föld áll rendelkezésünkre – a szerk.). Ugyanakkor részrehajló, és bizonyos mértékig félrevezető. Sokakat ismerek, akik ez alapján a táblázat alapján azt a téves következtetést vonják le, hogy India ökológiai értelemben fenntartható, Norvégia pedig nem.

Az érem másik oldala

A Global Footprint Network weboldalán van egy térkép, ami minden országot pirossal vagy zölddel mutat, attól függően, hogy fenntarthatóak-e; vagyis hogy a teljes ökolábnyomuk nagyobb-e, mint az ország teljes biokapacitása.[7] Ha megnézzük ezt a térképet (1. ábra), akkor azt látjtuk, hogy India a nem fenntartható országok között van (pirossal jelölve). Ez talán ellentmondásnak tűnik, ám nem az. Indiában az egy főre jutó ökolábnyom kicsi, de a lábak száma magas, mert az ország sűrűn lakott, sokkal jobban, mint a világ többi része. Ennek eredményeképp a teljes indiai ökolábnyom szintén magas, jóval magasabb az ország biokapacitásánál. Igazából ha az egész világ olyan sűrűn lakott volna, mint India, 28,53 milliárd ember lakna a bolygón! És nem lennénk fenntarthatók, még akkor sem, ha olyan alacsony lenne a globális egy főre jutó ökolábnyom, mint az átlag indiainak ma.

1 ábra: Térkép, ami megmutatja, hogy egy ország ökológiai deficitben van (vörös) vagy fenntartható (zöld).
A sötétebb színek azt mutatják, hogy az egyes országoknak nagyobb az ökológiai deficitje,
illetve hogy jobban fenntarthatóbbak. Forrás: Global Footprint Network.

Norvégia pedig zöld a térképen, vagyis ökológiailag fenntartható. Ismét, nincs semmi ellentmondás. Norvégiában az átlagos egyéni ökolábnyom magas, de a lábak száma kevés, mert a népsűrűség Norvégiában alacsony, jóval alacsonyabb, mint a világ többi részén. Ha az egész világ csak olyan sűrűn lakott volna, mint Norvégia, kevesebb, mint 2 milliárd ember élne a Földön. És a világ fenntartható lenne, anélkül is, hogy csökkenteni kellene az egy főre jutó ökolábnyomot.

Olyan ez, mintha lenne egy tortánk, amit szét kellene osztanunk egy adott számú ember között. Ha nincs túl sok ember, mindenkinek adhatunk egy nagy szelet tortát, és még így is jutna elég mindenkinek. De ha túl sokan vannak, meglehet, nem jut elég mindenkinek, még akkor sem, ha csak egy nagyon kis szelet tortát adunk. A fenntarthatóság nem csak a tortaszeletek méretén múlik, hanem azon is, hogy hány részre kell osztanunk a tortát, illetve a torta teljes méretétől is, ami – ebben a metaforában – a rendelkezésre álló biokapacitást jelenti.

Ezt szemléltetendő, úgy döntöttünk, létrehozunk egy másik táblázatot. Ezúttal nem az emberek számát fixáltuk a bolygón, hanem az egy főre jutó globális ökolábnyomot, ami 2,75 gha. Ezután kiszámítottuk, hány Földre volna szükség, ha az egész világ olyan sűrűn lakott volna, mint India, Norvégia, az USA, vagy bármelyik másik ország. Az eredményeket a 2. táblázat mutatja lentebb.

2. táblázat: A túlnépesedés hátráltatja a globális ökológiai fenntarthatóság elérését. A középső oszlop mutatja, hogy hány ember élne a bolygón, ha az egész Föld olyan sűrűn lakott volna, mint a vizsgált ország, a jobb oldali oszlop pedig azt mutatja, hány Földre lenne szükség, hogy eltartsa azt a népességet 2,75 gha egy főre jutó ökolábnyom mellett. A népsűrűség itt az ország népességének és a biokapacitásának viszonyára vonatkozik (mely utóbbi nem mindig egyezik meg az ország területével, mivel nem minden területnek ugyanakkora az eltartóképessége – a szerk.) Minden adat 2016-ra vonatkozik.

Mindkét oldal fontos

Az 1. és a 2. táblázat együtt egy teljesebb képet fest a helyzetről a világban, rávilágítván az ökológiai túlterhelés két fő okára: a tortaszeletek méretére, és a szeletek számára, amit a különböző országok vesznek. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala. A kérdés az, hogy a 2. táblázatot miért nem alkotta még meg soha senki korábban?

Az 1. táblázat nagyon hasznos, mert megmutatja, hogy magasabb egy főre jutó ökolábnyom – ami az egy főre jutó fogyasztáson és a technológián múlik – aláássa az ökológiai egyensúlyt. A lelkiismeretes fogyasztói viselkedés (ami egy oximoronnak tűnik – a szerk.) fontos az ökológiai fenntarthatóság elérése szempontjából. Ugyanakkor a nagyobb népesség legalább akkora szerepet játszik az ökológiai egyensúly aláásásában, amint azt a 2. táblázat is mutatja. A lelkiismeretes reproduktív viselkedés legalább annyira fontos a fenntarthatóság elérése szempontjából. De akkor miért hanyagolják ezt a tényezőt?

Egy lehetséges válasz erre az, hogy a magas egy főre jutó ökolábnyom csökkentése érdekében tehetünk valamit (még ha csak korlátozott mértékben is): a technológia fejlesztése, a fogyasztás csökkentése. Ezzel szemben a jelenlegi demográfiai fatalizmus szerint semmit sem tehetünk a népesség csökkentés érdekében. De ez nem igaz: a népesség szintén az emberi választások és a viselkedés eredménye. Ezekhez is lehet felelősen viszonyulni, bizonyos irányelvek meghatározása révén. A családtervezési programok sikeres példái (pl. Thaiföld, Dél-Korea) megmutatják, hogy nem csak lehetséges csökkenteni a születésszámot kényszerítő eszközök nélkül, de a családtervezési programok egyúttal javíthatják a nők és gyermekek helyzetét.[8][9] Ne feledjük, hogy sok nőnek nem azért lesz gyermeke, mert ezt választja, hanem azért, mert nincs választása: fiatalon házasságba kényszerítik őket, gyakran kislányként, vagy nem jutnak elég fogamzásgátlóhoz.[10]

Szerkesztői megjegyzés: Azért jellemzően aktívan kell tenni, hogy a fogyasztás megtörténjen, mert magától nem fog megtörténni. Pénzt kell keresni, amit aztán el kell költeni, és a javakat el kell fogyasztani (a szegénység hátráltatja a fogyasztást). Ugyanakkor a fogamzás jellemzően magától megtörténik, és aktívan kell cselekedni, hogy ne történjen meg. Az emberek általában szoktak szexelni, és hacsak nem védekeznek (ami pénzbe kerül), akkor abból valószínűleg gyerek lesz, és maga a fogantatás nem kerül pénzbe (vagyis a szegénység nem hátráltatja a szaporodást, sőt).

Annak érdekében, hogy elkerüljük az „ökológiai csődöt”, szembe kell néznünk az ökológiai túllövés két nagy okozójával. Sok ember makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a túlfogyasztás a probléma, nem a túlnépesedés, mintha a két dolog kizárná egymást. Valójában nem vagy a túlfogyasztás, vagy a túlnépesedés a probléma, hanem a túlfogyasztás ÉS a túlnépesedés. Mindkét okkal foglalkozni kell, ideális esetben egyszerre. A jelenlegi vonakodás attól, hogy felismerjük a túlnépesedés szerepét, aláássa annak esélyét, hogy valaha elérjük a fenntarthatóságot, ami egyszerre súlyosbítja az ökológiai deficitet és a szegénységet. Nincs egyetlen jó ok sem arra, hogy csupán az érme egyik oldalára fókuszáljunk. Nagy kockázatot rejt magában az, ha tovább hanyagoljuk a másik oldalt.

Írta: Lucia Tamburino
Fordította: Kántor Sztella Nóra
Szerkesztette: Rampasek, László A.

Források:

[1] Wackernagel, M. and Rees, W. E. Our Ecological Footprint: Reducing Human Impact on the Earth. New Society Publishers, Gabriola Island, 1996.
[2] Wackernagel, M., Onisto, L., Bello, P., Linares, A. C., Falfán, I. S. L., Garcı́a, J. M., … & Guerrero, M. G. S. (1999). National natural capital accounting with the ecological footprint concept. Ecological economics, 29(3), 375-390.
[3] Andersson, J. O. and Lindroth, M.. Ecologically unsustainable trade. Ecological Economics, 37:113–122, 2001.
[4] Grazi, F., van den Bergh, J. C., & Rietveld, P. (2007). Spatial welfare economics versus ecological footprint: modeling agglomeration, externalities and trade. Environmental and Resource Economics, 38(1), 135-153.
[5] Peters, G. P., Minx, J. C., Weber, C. L., & Edenhofer, O. (2011). Growth in emission transfers via international trade from 1990 to 2008. Proceedings of the national academy of sciences, 108(21), 8903-8908.
[6] Hoekstra, A. Y., & Wiedmann, T. O. (2014). Humanity’s unsustainable environmental footprint. Science, 344(6188), 1114-1117.
[7] Global Footprint Network. National footprint accounts, 2019 edition. http://data.footprintnetwork.org, 2019.
[8] Grant, J. P. The state of the world’s children 1992, Oxford University Press for Unicef, 1993.
[9] Weisman, A. (2013). Countdown: Our last, best hope for a future on earth? Hachette UK.
[10] Sedgh, G., Ashford, L. S., & Hussain, R. (2016). Unmet need for contraception in developing countries: examining women’s reasons for not using a method. New York: Guttmacher Institute, 2, 2015-2016.