Az éghajlatváltozással kapcsolatos vitákban uralkodó narratíva azt állítja, hogy a népességnövekedés kezelése nem releváns az éghajlatváltozás mérséklése szempontjából. A népesség csak a legszegényebb országokban növekszik, amelyek hozzájárulása a globális szén-dioxid-kibocsátáshoz elhanyagolható, míg a legnagyobb hozzájárulás a gazdag országokból származik, ahol a népesség már nem növekszik (legalábbis ezt állítják). A népességnövekedésről beszélni tehát veszélyes figyelemelterelés lenne az éghajlatváltozás “valódi okáról”: a gazdag országok túlzott fogyasztásáról. Ebből arra következtetnek, hogy a gazdagok túlzott fogyasztásának kezelése elegendő lenne az éghajlatváltozás sikeres kezeléséhez.
Ennek a narratívának az a feltevés az alapja, hogy a világ szépen felosztható gazdagokra és szegényekre. Bár ez a nézet elterjedt, elavult, és nem tükrözi a mai valóságot. Amint az 1. ábra mutatja, ha az egy főre jutó jövedelmet nézzük, a világ országai egy kontinuumot alkotnak. A legtöbbjük sem nem nagyon szegény, sem nem nagyon gazdag, hanem valahol a kettő között helyezkedik el.
A gazdasági elemzők körében elterjedt és hasznos kategorizálás a Világbank által az országok négy jövedelmi csoportba sorolása: magas jövedelműek, felső-közepes jövedelműek, alsó-közepes jövedelműek és alacsony jövedelműek. Amint a 2. ábrán látható, a magas jövedelműek csoportjába nemcsak a nyugati, hanem az arab országok (amelyek közül néhány a leggazdagabbak közé tartozik), Japán, Dél-Korea és számos más ázsiai és latin-amerikai ország is tartozik. A felső-közepes csoportba nemcsak Kína, hanem Oroszország, Mexikó és Latin-Amerika legtöbb országa, valamint Európa és Afrika több országa is tartozik. Afrikát általában szegény kontinensnek tekintik, de valójában igen változatos, hiszen itt található a világ alacsony jövedelmű országainak többsége, de sok ország a két középső csoportban, valamint néhány kis ország a magas jövedelműek csoportjában (pl. Seychelle-szigetek).
A nemzeti jövedelemről és a vagyonról alkotott részletesebb és naprakészebb kép birtokában tehát hogyan állja meg a helyét az a közkeletű hipotézis, hogy a népességnek nincs jelentősége a szén-dioxid-kibocsátás szempontjából? Rosszul, mint kiderült, amint arról a Sustainability című folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmányunkban, az “An Analysis of Three Decades of Increasing Carbon Emissions: A P-tényező súlya“.
A kibocsátási adatokat vizsgálva igaz, hogy az alacsony jövedelműek hozzájárulása a globális szén-dioxid-kibocsátáshoz* elhanyagolható: évente mindössze 0,6% (az elmúlt három évtized átlaga; lásd az 1. táblázatot). De a népesség nem csak a legszegényebb országokban növekszik. Gyorsan növekszik a két középső csoportban is, ahol a világ népességének nagy többsége él (76%). Az az érv, hogy “a szegény országok népességnövekedése nem aggasztó, mert a szegény emberek nem befolyásolják jelentősen a szén-dioxid-kibocsátást”, nem érvényes ezekre a középső országokra: az ő szén-dioxid-kibocsátásuk jelentős! Valójában a felső-középső csoport bocsátja ki jelenleg a legtöbb szén-dioxidot minden csoport közül: A globális összmennyiség 51%-át. A két középső csoport együttesen a globális szén-dioxid-kibocsátás több mint 64%-át adja, ami a teljes kibocsátás majdnem kétharmada. Ráadásul a két középső csoport az a csoport, amelyik jelenleg a legnagyobb mértékben növeli a kibocsátását, mind összességében, mind egy főre vetítve. A felső középső csoport valóban a legnagyobb mértékben járul hozzá a globális kibocsátás növekedéséhez (lásd a 2. táblázatot).
A magas jövedelműek csoportjában a népesség szintén növekszik, annak ellenére, hogy van néhány gazdag ország, ahol a népesség száma stabil vagy enyhén csökken, mint például Japánban. A növekedés okai világszerte eltérőek: egyes esetekben a demográfiai lendület (sok fiatal, akik várhatóan gyermeket fognak szülni) és a bevándorlás, más esetekben a demográfiai lendület és a magas termékenység kombinációja. A közkeletű közhellyel ellentétben, miszerint csak a szegényeknek van sok gyermekük, a termékenység nemcsak az alacsony jövedelműek csoportjában, hanem az alsó-középosztálybeli országok többségében és a felső-középosztálybeli országok mintegy felében is a helyettesítési ráta felett van. Figyelemre méltó, hogy a felső-középső csoportba tartozó valamennyi afrikai országban magas a termékenység, köztük három országban a termékenységi ráta meghaladja a 3 gyermeket, egy országban pedig az egy nőre jutó termékenységi ráta meghaladja a 4 gyermeket. Meglepő módon van néhány gazdag ország is, ahol a termékenységi ráta meghaladja a helyettesítési rátát: Kuvait, Izrael, Omán, Panama és Szaúd-Arábia.
Az okoktól függetlenül a népesség mind a négy jövedelmi csoportban növekszik, bár eltérő ütemben. Vizsgálati időszakunkban (1992-2019) a népességnövekedés a magas jövedelműek csoportjában 18,5% és az alacsony jövedelműek csoportjában 110,2% között mozgott.
Vajon ez a népességnövekedés fontos szerepet játszott az üvegházhatású gázok kibocsátásának közelmúltbeli növekedésében? Az IPCC értékelő jelentései többször is “igen”-nel válaszoltak, és a népességnövekedést és a gazdasági növekedést jelölték meg az éghajlatváltozás két fő hajtóerejeként. Tanulmányunk megerősítette ezt a megállapítást az 1992 és 2019 közötti időszakra vonatkozóan. Összehasonlítottuk az egy főre jutó kibocsátás változásának, a népességváltozásnak és ezek kölcsönhatásának hozzájárulását az üvegházhatású gázok kibocsátásának teljes változásához (a módszerekért lásd az forrás hivatkozást). Az így kapott hozzájárulásokat mind a négy országcsoportra vonatkozóan a 2. táblázat mutatja.
Az egy főre jutó kibocsátás növekedése csak a felső-középső jövedelmi csoportban volt a CO2 összkibocsátás növekedésének legfontosabb mozgatórugója, a teljes növekedés 63,6%-át tette ki. Még ebben a csoportban is jelentős tényező volt a népességnövekedés, amely a teljes növekedés 18,8%-át tette ki. Az összes többi csoport esetében a népességnövekedés fontosabb tényező volt a teljes kibocsátás növekedésében, mint az egy főre jutó kibocsátás növekedése.
A magas jövedelműek csoportjának esete különösen árulkodó. Ezek az országok a világ népességének mintegy 16%-át képviselik, és a globális szén-dioxid-kibocsátás 35%-áért felelősek. Az egy főre jutó kibocsátásuk a legmagasabb, és csökkenteniük kell azt. Jó hír: már megtették! Az elmúlt három évtizedben a legtöbb gazdag ország csökkentette az egy főre jutó kibocsátását, és a magas jövedelműek csoportjában átlagosan csökkent az egy főre jutó kibocsátás (lásd a 3. ábra első részét).
Rossz hír: ezek az országok nem tudták csökkenteni összkibocsátásukat, amely a vizsgált időszakban nőtt, bár sokkal kisebb mértékben, mint a középső csoportokban. Ez azt jelzi, hogy még ha a magas jövedelmű országokban a népességnövekedés a többi csoporthoz képest alacsony is volt, elegendő volt ahhoz, hogy az egy főre jutó kibocsátás csökkenésének hatását semmissé tegye. Nemcsak a népességnövekedés volt felelős az összkibocsátás teljes növekedéséért, hanem az elmaradt csökkenésért is, amely az elmúlt három évtizedben az egy főre jutó kibocsátás csökkentésének köszönhetően bekövetkezhetett volna. A 3. ábra összefoglalja az 1992 és 2019 közötti változásokat a teljes és az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátásban és a népességben, a négy jövedelmi csoportra és a világ egészére vonatkozóan.
A népességnövekedés tehát minden országcsoportban, különösen a magas jövedelműek csoportjában az éghajlatváltozás egyik fő hajtóerejévé válik. Több mint veszélyes figyelemelterelés, úgy tűnik, ez az elefánt a szobában, amellyel a politikusok nem hajlandók foglalkozni.
Sajnos nem csak a népességnövekedésnek az éghajlatváltozás egyik mozgatórugójaként való elismerésétől vonakodnak, hanem számos országban aktív erőfeszítések is történnek az ellenkező irányba. Az alacsony termékenységű országok, amelyek a demográfiai stabilizáció vagy csökkenés felé haladnak, ahelyett, hogy felvállalnák ezeket a trendeket, gyakran megpróbálják növelni népességüket születéspárti vagy magas bevándorlási politikával. Ez történik például Kínában, amely nemrégiben vezette be a “háromgyermekes” politikát, valamint a gazdagabb országokban, ahol a demográfiai stabilizáció jellemzően problémaként jelenik meg.
Paradox módon ugyanezen országok közül sokan kijelentik, hogy technológiai változtatások vagy fogyasztáscsökkentés révén csökkenteni kívánják a szén-dioxid-kibocsátást. De az egy főre jutó hatások csökkentése és a népesség növekedése egyidejűleg olyan, mintha nappal vásznat szőnének, éjszaka pedig kibontanák azt. Ahogy a bölcs Penelope is tudta, egy ilyen folyamat soha nem vezet kész szövéshez – vagy, hogy a metaforát elhagyjuk, a kibocsátás tényleges csökkentéséhez. Sőt, a kibocsátás növekedését kockáztatja, ami a gazdag országokban az elmúlt három évtizedben meg is történt. Megengedhetjük-e magunknak, hogy a következő három évtizedben ez ismét megtörténjen?
Lucia Tamburino és Philip Cafaro
Forrás: The Overpopulation Project
Hogyan hat a jövőbeni felmelegedés és CO2-kibocsátás az oxigénkoncentrációra? Az oxigénszint csökken a fosszilis tüzelőanyagok…
A “fenntartható” szó exponenciális sebességgel szaporodik, hamarosan már minden mondatban szerepelni fog, akár többször is. Viszont…
Vörös riasztás: A bolygó veszélyben ! A jelentésből kiderül, hogy 2023 volt az eddigi legmelegebb…
Az éghajlatváltozás a világgazdaság iparosodásának nem szándékolt következménye. Az emberi tevékenység nagy mennyiségű CO2-t és…
A túlnépesedés még mindig óriási probléma: interjú Jane O'Sullivannal. Februárban interjút készítettem Chris Bystroff biokémikussal,…
Tizedik egymást követő havi melegrekord riasztja és zavarba hozza az éghajlatkutatókat. Ha az anomália augusztusig…
