Környezetterhelés = Népesség x Fogyasztás x Hatékonyság

A fejlett országok egy főre jutó ökológiai lábnyoma kb. 2-6x nagyobb, mint a szegény országokban élőké, ám míg előbbiekben már stagnál vagy épp csökken a népesség, utóbbiakban nő. Mi többet fogyasztunk, ők viszont annyival többen vannak… az eredmény ugyanaz.

Közép-Afrikában ráadásul számos ország jelenleg annak a küszöbén áll, hogy túlterhelje saját területét. A megoldás viszont a mi kezünkben van; a fogyasztásunk visszafogásával megtakarított pénz egy részét költhetjük arra, hogy támogassuk a szegény országban élő nők iskoláztatását, valamint fogamzásgátlóhoz jutását (az a tapasztalat, hogy ha hozzájutnak, akkor használják, főleg, ha elvégezték a középiskolát). Ezáltal rajtunk csökken a nyomás, és rájöhetünk, hogy valódi, tartós boldogságot a úgyis csak az emberekkel és a természettel való harmonikus kapcsolat képes biztosítani, a kedvezményezettek pedig kikerülhetnek a szegénységből. Win-win. Mellesleg annyival kevésbé súlyosbodik a klímaváltozás (ti. a szegények is főznek, fűtenek, stb.).

A piacgazdaság belső logikájából fakadóan a termelők a profitmaximalizálásra és a költséghatékonyságra törekednek, ez viszont jellemzően nem esik egybe a technikai hatékonysággal (ami a hulladék, valamint a kárba veszett energia mennyiségi arányát mutatja). Mivel a piaci versenyben az anyagi szempontok mindent felülírnak, ez azt jelenti, hogy a piacgazdaság hátráltatja a hatékonyság növelését (lásd: tervezett elavulás). A fenntarthatóság eléréséhez, vagyis a várható globális összeomlás elkerüléséhez tehát szükség van arra, hogy meghaladjuk a jelenlegi gazdasági rendszer kereteit, és a piacok helyett egy-egy helyi közösségnek termeljünk, méghozzá nonprofit helyi közösségi vállalkozások révén (nyílt forrású gépek, adósságmentes helyi pénzek, stb. mellett).

Sztella Nóra Kántor