Márciusban az Egyesült Nemzetek Szervezete hatalmas visszhangot kiváltó klímaváltozási jelentést (.PDF) tett közzé. A legnagyobb tanulság: A globális felmelegedés hamarosan átlépi a sokat emlegetett 1,5 Celsius-fokos célt.
Őszintén szólva, klímaújságíróként ez teljesen kiakasztott.
Ez az “1,5 Celsius-fok” szám gyakran felmerül az éghajlatváltozásról szóló beszélgetésekben. Ez azért van, mert 1,5 Celsius-fok körül az éghajlat kezd olyan pontokat elérni, ahonnan már nincs visszaút (.PDF). Például, majdnem az összes korallzátony elpusztul. Az antarktiszi és grönlandi jégtakarók ijesztően meginognak. A permafroszt gyorsabban kezd el olvadni, mint a jégkrém a forró járdán. Az emelkedő tengerek vízbe fojtják a szigetországokat.
De az ENSZ tudósai elég egyértelműek voltak: 1,5 Celsius-fok jön.
“Szinte függetlenül attól, hogy a közeljövőben milyen kibocsátási döntéseket hozunk, a következő évtized első felében valószínűleg elérjük a 1,5 fokot” – mondta Peter Thorne ír éghajlatkutató, az ENSZ-jelentés egyik vezető szerzője.
Szerinte az igazi kérdés az, hogy egy kicsit túllépjük-e az 1,5 Celsius-fokot, és visszaesünk-e, “vagy pedig robbanásszerűen átlépjük a másfél fokot, vagy akár a két fokot is, és tovább megyünk”.
Miért elkerülhetetlen a 1,5 C túllépés? Fizika. A légkörben lévő szén-dioxid mennyisége és a globális átlaghőmérséklet között közel lineáris kapcsolat van. Több CO2 az égen melegebb világot jelent. Ez olyan, mintha vizet öntenénk egy vödörbe – ha folyamatosan öntjük, a vödör végül túlcsordul.
A mi szén-dioxid-vödrünk körülbelül kilenc év múlva fog túlcsordulni; a 20-30-as évek elejére-közepére már egy 1,5 C utáni világban fogunk élni. Hacsak nem csökkentjük gyorsan nullára a szén-dioxid-kibocsátást. Ha jól tudom, ez nem fog megtörténni.
Úgy gondolom, hogy a 1,5 Celsius-fok az “ambiciózus célból” a “mágikus gondolkodás” kategóriájába került. A tudósok pedig csak mesélnek maguknak egy történetet, hogy elkerüljék a kétségbeesést.
Miután ez a jelentés megjelent, valami furcsa dolog történt. A nyers Dr. Thorne-nal ellentétben a legtöbb klímatudós (és újságíró) nem változtatott azon, ahogyan nyilvánosan beszél az 1,5 C-ról. A vereség beismerése a “demotiváció” kockázatát rejti magában, mondta Pascal Lamy, a Klímatúllépést Vizsgáló Bizottság biztosa. A tudósok folyamatosan olyan dolgokat mondtak, mint pl: “Most kell cselekednünk, hogy 1,5 C alatt maradjunk” vagy “egyre nehezebb, de technikailag még mindig lehetséges”.
Technikailag lehetséges? Például, ha földönkívüliek jelennek meg varázseszközökkel, amelyek megoldják a klímaváltozást?
Úgy éreztem, mintha a klímatudósok elgázosítottak volna. Tudni akartam, hogy mi folyik itt. Ezért felhívtam Christina Dahlt, a Union of Concerned Scientists vezető klímakutatóját.
Elmondta, hogy a 1,5 Celsius-fok alatt maradni már “nagyrészt irreális”.
De hozzátette: “más klímatudósokhoz hasonlóan én sem vagyok kész azt mondani, hogy fel kell adnunk ezt a célt”.
Megkérdeztem tőle, hogy miért. Miért nem mondta meg egyenesen? Erre elmesélt egy történetet, amit revelatívnak találtam. Íme, kissé szerkesztve:
Két gyerekem van, és a reggelek zsúfoltak. És vannak olyan reggelek, amikor az ember lemarad, és úgy indul el otthonról, hogy tudja, hogy a gyereke valószínűleg el fog késni az iskolából.
Most van némi lehetőség, hogy az autódat lecserélték egy gyorsabb, jobb autóra. Van némi lehetőség arra, hogy iskolába menet nem ütközöl dugóba. De ezek olyan dolgok, amiket még soha nem láttál megtörténni, tehát nagyon valószínűtlenek, igaz?
De attól még úgy kell viselkednem, mintha el tudnám vinni a gyerekemet az iskolába – természetesen a biztonság határain belül. A leggyorsabb útvonalat is választhatom. Megpróbálhatok a leggyorsabb sávban lenni az autópályán. Jobb neki, ha 1 percet késik, mintha 10 percet vagy egy órát késik.
És így a cél ugyanaz marad, mert felismeri, hogy van értéke annak, hogy ezt a célt teljesítse. És továbbra is mindent meg kell tenned azért, hogy elérd.
Két jó érvet hoz fel. Először is, az éghajlatváltozással kapcsolatban minden tizedfok számít. Minél alacsonyabbra kerülünk, annál jobb. Másodszor pedig, ha valami nagyot akarunk elérni, akkor ambiciózus céllal kell kezdeni.
De úgy gondolom, hogy a 1,5 Celsius-fok az “ambiciózus célból” a “mágikus gondolkodás” kategóriájába került. A tudósok pedig csak mesélnek maguknak egy történetet, hogy elkerüljék a kétségbeesést.
Valami más is történik: A tudósok védik a nyilvánosságot. Azt mondják: “Nem akarjuk, hogy az emberek feladják”, vagy “Nem akarjuk, hogy a szigetországok elhagyatottnak érezzék magukat”, vagy “Nem akarjuk, hogy az emberek elveszítsék a reményt”.
Ez paternalizmus. (Vagy talán maternalizmus?) A tudósok azért mesélnek nekünk egy történetet, hogy megvédjenek minket a kétségbeeséstől.
Ha a fiam és a barátai azt hiszik, hogy a korallzátonyok rendben lesznek, akkor a zátonyok el vannak ítélve. Ha megismeri az igazságot, talán biológus lesz belőle, aki megpróbálja megmenteni őket.
Én is ezt teszem. A minap épp a 13 éves fiamnak meséltem arról, hogy a világ legtöbb korallzátonya szinte biztosan elpusztul, amikor könnybe lábadt a szeme. Így hát abbahagytam. Azt mondtam neki, hogy a korallzátonyok rendben lesznek – bár tudom, hogy ez nem igaz. És tudom, hogy hazudni rossz dolog.
Az éghajlati válság tényei valóban ijesztőek. A valóság, amivel szembe kell néznünk, éjszakánként nem hagy aludni. De nem hiszem, hogy a jogos kétségbeesés elfojtása bárkinek is segítene. Azért vagyok itt, hogy megmondjam a klímatudósoknak – és a klímával foglalkozó újságíró kollégáimnak -, hogy hagyják abba.
Szerintem a klímatudósok (és az újságírók) alábecsülik az embereket. Ha úgy bánunk az emberekkel, mint a gyerekekkel, akik nem tudják kezelni az igazságot, akkor ők is úgy fognak viselkedni. Valójában úgy viselkednek, mint a tinédzserek, akik úgy pazarolják az időt, mintha az végtelen mennyiségben állna rendelkezésre. Igen, rengeteg ember van, aki inkább a tagadást választja. De lefogadom, hogy ugyanannyian akarják az igazságot, bármilyen fájdalmas is az. Megérdemlünk egy esélyt, hogy felnőjünk a feladathoz.
Az éghajlati szakértők sokat beszélnek a “katedrálisban való gondolkodásról“. Ez a hosszú távú célokra való törekvés gondolata – mint egy középkori katedrális. Ezek a célok jövőképet, közös elkötelezettséget és évtizedes, sőt évszázados tervezést igényelnek. A tervezők és építők nem érik meg a végeredményt, de a jövő generációi learatják a gyümölcsöket.
Ez egy inspiráló gondolat. Valami, amit talán csak az emberek tudnának megálmodni. De a helyzet a következő: a katedrálisban való gondolkodáshoz a tények szilárd ismerete is szükséges. Egy fantáziára épített katedrális nem áll sokáig.
Ha a fiam és a barátai azt hiszik, hogy a korallzátonyok rendben lesznek, akkor a korallzátonyoknak vége. Ha megismeri az igazságot, talán biológus lesz belőle, aki megpróbálja megmenteni őket. Amikor az emberek megtudják, hogy mivel állnak szemben, sokan szomorúak lesznek – én szomorú vagyok! – de akkor fel tudnak készülni.
Ez az egyetlen módja, hogy túléljük.
Forrás: WBUR | Barbara Moran
Hogyan hat a jövőbeni felmelegedés és CO2-kibocsátás az oxigénkoncentrációra? Az oxigénszint csökken a fosszilis tüzelőanyagok…
A “fenntartható” szó exponenciális sebességgel szaporodik, hamarosan már minden mondatban szerepelni fog, akár többször is. Viszont…
Vörös riasztás: A bolygó veszélyben ! A jelentésből kiderül, hogy 2023 volt az eddigi legmelegebb…
Az éghajlatváltozás a világgazdaság iparosodásának nem szándékolt következménye. Az emberi tevékenység nagy mennyiségű CO2-t és…
A túlnépesedés még mindig óriási probléma: interjú Jane O'Sullivannal. Februárban interjút készítettem Chris Bystroff biokémikussal,…
Tizedik egymást követő havi melegrekord riasztja és zavarba hozza az éghajlatkutatókat. Ha az anomália augusztusig…
