Már nem csak a Föld egy szeméttelep!

Ha nem találjuk ki, hogy hozzuk vissza a kiszolgált műholdakat, hatalmas probléma elé nézünk. 30000 kilométeres sebességgel száguldó, óriási probléma elé – mondja a NASA kutatója, Donald Kessler.

Szerinte már most is a tarthatatlanság határán van az űrszemét állapota, és a véletlen műholdütközések mellett a jövő tervei lehetnek azok, amelyek átbillenthetik a menthetetlenbe a jelenlegi helyzetet.

A Szputnyik-1 1957-es felbocsátása óta annyi műhold és egyéb tárgy (pályára állt rakétafokozat-darabok, főleg) kerint alacsony pályán, hogy a kritikus sűrűség kifejezés írja le legjobban a helyzetet. Kessler szerint pár év múlva eljuthatunk oda, hogy az űrkutatást veszélyezteti majd az űrszemét, hiszen csak teniszlabda méretű hulladékdarabból 23 ezer darab kering odafent észvesztő sebességgel. Képzeljük el, mi történne egy űrhajóval, ha nekicsapódna egy óránként 30 ezer kilométeres sebességgel száguldó, éles fémdarab.

Kessler szerint ráadásul a globális internetlefedettséget tervező projektek a lehető legrosszabb irányba viszik a jövőt. Elon Musk, a SpaceX vezérigazgatója 4000 darab, alacsony pályára állított műholddal érné el, hogy a Föld minden pontján legyen internetelérés. Ez a magasság amúgy pont az, ahol a már létező űrszemét nagy része eleve is van.

Kessler szerint csak az hozna megoldást, ha a műholdak tervezőinek kötelezővé tennék, hogy az eszköz megalkotásánál arra is kitaláljanak valamit, hogy hozzák majd vissza a Földre, ha véget ér a küldetés. A műholdak egy részénél ez megoldott: miután kifogynak a pályamagasság biztosításához kellő üzemanyagból, egyszerűen visszasüllyednek a légkör felső rétegeibe, ahol a legtartósabb anyagokat leszámítva elégnek. Ezzel a módszerrel a legnagyobb baj (Kessler szerint) az, hogy nem egy irányított, kiszámítható funkcióról van szó.

Az űrszemét ráadásul valamennyire öngerjesztő folyamat: 2009-ben egy kiöregedett orosz katonai és egy működő távközlési műhold, az Iridium 33 csapódott egymásnak. Az eredmény legalább ezer új, tíz centiméternél nagyobb, és számtalan kisebb szemétdarab az űrben. Ez egy képen ábrázolva nagyjából így néz ki:

Ahhoz, hogy értsük, az űrszemétnek csak a nyilvántartása milyen nehéz feladat, elég azt tudni, hogy már a műholdak pályaadatainak számolása sem egzakt tudomány. A műholdbalesetek elkerülésére használt CelesTrak nevű rendszer nem méterre pontos helyadatokkal dolgozik, hanem valószínűségekkel: a 2009-es karambol például úgy jött össze, hogy a rendszer 584 méteres távolságú elhaladással számolt. Az Iridium-műholdak tervezésekor úgy számoltak, hogy bár hetente akár 400 olyan eset is lehet, mikor az eredeti tervek szerint 77 műholdból álló hálózat egy-egy darabja nagyon közel egy másik műholdhoz, az ütközés esélye egy az ötvenmillióhoz.

Forrás: INDEX – Kolbert András