A legalattomosabb globális problémák

1970 óta felére csökkent a tengerek és óceánok halpopulációja,[2] miközben a kétszeresére nőtt az emberiség létszáma. Milliárdok függenek a halászattól fehérjebevitelük miatt, és ahogy egyre több halpopuláció omlik össze, egyre többen fognak éhezni (és éhen halni).

Az szennyvízhálózat és az ipari mezőgazdaság miatt a nitrogén és a foszfor a szárazföldekről a tengerekbe és óceánokba vándorol. A nitrogént a levegőből kötjük meg, a foszfort pedig bányásszuk, ami végül a tengerekben és óceánokban halmozódik fel, megzavarva azok természetes anyagkörforgását. A partok közelében nagyobb esők után átmenetileg elszaporodnak az algák, amik elveszik a fényt a többi vízinövénytől. Aztán amikor elpusztulnak, a lebontó organizmusok felhasználják a vízben oldott oxigént, emiatt pedig megfulladnak a vízi állatok.

A mezőgazdasági termelés a szántáson és a műtrágyázáson alapul, a szármaradványokat pedig jellemzően lehordják a szántóföldekről. Mindez pusztítja a talajlakó organizmusokat, és hosszútávon kimeríti a talaj szervesanyag-tartalmát, így a táplálékuk is eltűnik. Emiatt a talajok műtrágya nélkül teljesen alkalmatlanná válnak termelésre, a talajszemcséket összetartó szervesanyag csökkenése miatt pedig a szél és az eső idővel elhordja azt (talajerózió).

Az energia jóval fontosabb tényező a gazdaságban, mint amennyire azt jelenleg a közgazdaságtan elismeri. Ugyanis a gazdaság mérete erősen korrelál az energiafelhasználással, ugyanakkor a fősodrú közgazdaságtan nem tulajdonít megkülönböztetett szerepet az energiahordozóknak.

A gazdasági modellek szerint ugyanis akár kifogyhatnánk az összes energiaforrásból, a gazdaság szerkezete egyszerűen átalakulna, és növekedne tovább.[3] Ez viszont nyilvánvalóan lehetetlen, ugyanis a gazdasági folyamatokhoz energiára van szükség.

A modern, magas hozamokat biztosító mezőgazdaság kb. 10 kalória fosszilis energiát pazarol 1 kalória élelmiszer-energia előállítására.[4] Ez csak addig működik, amíg rendelkezésre áll olcsó olaj. Utána kénytelenek leszünk visszatérni az emberi-, állati-, és a megújuló energia használatára (pl. vízimalmok, szélmalmok). Ám az emberi-, és állati energia esetében szükségszerűen legalább tizedére csökken az 1 kalória előállítására fordítható energia (különben éhen halnánk), a megújuló energia pedig földrajzfüggő. (Hosszútávon elfelejthetjük a modern, fosszilis energia felhasználásával iparilag előállított napelemeket és szélturbinákat.) Ez azt jelenti, hogy fosszilis energia nélkül nagyjából tizedennyi energiát tudunk élelmiszertermelésre fordítani, szóval várhatóan tizedannyit is fogunk tudni termelni. Mindezt úgy, hogy a többség újra a mezőgazdaságban lesz kénytelen dolgozni.

Az olaj minőségének romlása a kitermelési költségek növekedését eredményezi. Emiatt egyre több olajtermelő országban csak magas olajárak mellett tudnak gazdaságosan termelni. A gond csak az, hogy a világ infrastruktúrája már lassan száz éve az olcsó olajra lett tervezve. A nagyvárosokban és környékükön gépjárművek nélkül jellemzően igen nehéz eljutni a munkahelyről a boltba, vagy éppen haza. Az idő előrehaladtával az embereknek jövedelmükből arányaiban egyre többet kell majd költeniük az energia megszerzésére, egy meglehetősen energiapazarló rendszerben.

Sokan azt hiszik, hogy a megújuló energiára való áttéréssel megmenthető mind a földi bioszféra, mind pedig az emberi civilizáció. Sőt, jól táplálttá és jómódúvá válhatnak a szegény milliárdok is, hamar kolonizáljuk a naprendszert, végül a csillagok között fogunk utazgatni. Jól hangzik, ám az energetikában van egy mutató, ami rámutat, miért hiú ábránd a megújulókra alapozott modern társadalom víziója. (Bár a vízenergia előnyt jelent.) Ez pedig nem más, mint az energiatermelés kapcsán megkerülhetetlen fogalom, a nettó energia, vagy energiamérleg, vagyis a felhasznált és kinyert energia aránya (EROEI; Energy Return On Energy Investment). Ezt az átlagemberek, sőt, még a gazdasági szakértők többsége sem ismeri.

A felhasznált és kinyert energia arányát megadhatjuk egy aránypárban. A múlt század elején az olaj esetén 100:1 volt, vagyis egy egységnyi energia befektetésével 100 egység energiát nyertek. (Kis túlzással szinte csak le kellett fúrni, és feltört az olaj.) Manapság ez az arány már inkább csak 10:1, a palaolaj és olajhomok esetén pedig gyakran alig több energiát nyerünk, mint amennyi elmegy a kitermelésére és finomításra. Hasonló a helyzet a bioüzemanyagokkal is, és a kiszámíthatatlan megújuló energiaforrásokkal is, a tárolással együtt.[5] Tárolás, vagy az ingadozás kiegyenlítésének egyéb módja nélkül ugyanis nem lehet rájuk gazdaságot alapozni.

Ugyanakkor a civilizációnk infrastruktúrája és intézményrendszere olyan sok energiát pazarol, hogy az energiatermelésnek a becslések szerint legalább 8:1 aránnyal kell rendelkeznie. A tárolással kombinált napenergia és szélenergia energiamérlege viszont ennél alacsonyabb, vagyis nem alkalmas a modern civilizáció működtetésére. (Beleértve a napelemekhez és szélturbinához szükséges nyersanyagok bányászatát, finomítását, illetve az egységek gyártását, szállítását, és szervizelését).[6] Arról nem is beszélve, hogy a megújuló energiaforrások jellemzően áramot termelnek, ami viszont az emberiség teljes energiafelhasználásának alig ötöde.[7] És még ha sikerülne is néhány éven belül sokszorosára növelni a globális áramtermelő kapacitást, méghozzá megújulók révén (ami enyhén szólva kétséges), az elektromosságot csak komoly veszteségek árán lehetne átalakítani a szükséges formába (pl. hővé vagy kémiai energiává). Az infrastruktúra teljes átalakítása tehát eleve nem valószínű, mert ahhoz rengeteg energiára volna szükség, viszont egyre kevesebb nettó energia áll rendelkezésükre. És ha részben sikerül is, az energia szűkében szükségszerűen csak egy kisebb, egyszerűbb gazdaságot tud majd kiszolgálni.

A növekedésre alapozott gazdasági modell egy olyan időszakban jött létre, amikor a Föld még jórészt érintetlen volt, ugyanakkor épp kezdtük kihasználni a fosszilis energiát. A bolygó hatalmasnak tűnt, az energia bőségesnek, és generációkon át szinte töretlen volt a növekedés, így a többség azt hitte (hiszi), hogy ez így lesz a jövőben is. Ám a Föld azóta betelt velünk és dolgainkkal, és a rendelkezésre álló fosszilis energiahordozók energiamérlege egyre rosszabb. Sőt, a gazdaság már puszta túlélésünk ökológiai feltételeit is elkezdte felszámolni. Az emberiség történelmében a fosszilis energiabőség időszaka csupán egy rövid fejezet. A fosszilis készletek felélése után újra a bejövő napenergiára (közvetlen és közvetett formában), valamint geotermális energiára kell alapoznunk civilizációkat. Ezek fix kapacitását viszont jellemzően nem tudjuk túllépni, így a növekedés lehetetlen. A megújulók többnyire diszperz energiaforrások, vagyis kiaknázásuk nehézkes, illetve sok esetben földrajzilag behatároltak (pl. vízenergia, geotermális energia), emiatt sok terület újra alkalmatlanná válik emberi települések működtetésére (pl. sivatagok).

A modern mezőgazdaság másik végzetes rejtett hibája, hogy a magas hozamokat egyre inkább öntözésre alapozzuk, az öntözést pedig egyre inkább rétegvizekre, ugyanis az eső és a folyók vize már nem elég ennyi élelmiszer termeléséhez.

A rétegvizek fosszilis készletek, vagyis nem, vagy nagyon lassan újulnak meg, és gyakran több százszor gyorsabban merítjük ki azokat, mint ahogy megújulni képesek. Emiatt szerte a világban, gazdag és szegény országokban egyaránt válnak terméketlenné területek (pl. Szaúd-Arábia, Punjab, California). Mindez egyre súlyosabb kríziseket okoz az ivóvíz terén is, amit a szegény országokban várhatóan nem fognak tudni tengervíz-sótalanítással megoldani (főleg, ha nincs tengerpartjuk).

Nem csak a fogyó fosszilis készletek minősége egyre rosszabb, hanem a bányászott nyersanyagoké is (pl. rézérc, ritkafémek, stb.). Mivel először a legjobb minőségűeket aknáztuk ki, így egyre alacsonyabb az ércek fémtartalma. Tehát egyre kevesebb nettó energia áll rendelkezésre az egyre több energiát igénylő nyersanyagok kibányászására. Ez számtalan ipar jövőjét bizonytalanná teszi (pl. elektronika), illetve jellemzően körülményesebben előállítható, drágább alternatívákra kell átállniuk.

A népesség – a fogamzásgátlás emberi jogának biztosítása, valamint a kis családok népszerűsítése révén – akár tizedére, századára, sőt, ezredére is csökkenhetne jelentős negatív hatás nélkül.

Így minden ember viszonylag jól élhetne, lokális és globális szinten is fenntartható módon. Mivel a természeti erőforrások végesek, a népesség sem nőhet örökké, sőt, idővel el kell kezdenie csökkenni. Az egyetlen kérdés az, hogy tabuként kezeljük-e a kérdést, aminek eredményeképp a népességcsökkenést a természet kényszeríti ránk a halálozási ráta megnövekedése által… vagy beszélünk róla, és teszünk azért, hogy önként, az emberi jogok, és a jövő generációk iránti felelősségérzet által vezérelve kezdjen el végre csökkenni az emberi népesség. (Azáltal, hogy globális szinten egyre csökken az egy nőre jutó gyermekszám, mint Dél-Korában).[10]

A világ hatalmas változások elé néz. Az szinte bizonyos, hogy a rendelkezésre álló energiaforrások és nyersanyagok romlása miatt a globális civilizáció 10-20 éven belül több kisebb, egyszerűbb civilizációra szakad szét. Meglehet, jópár ország is megszűnik létezni, és helyettük újak alakulnak. Az egyszerűbb világra való felkészülés gyanánt célszerű vidékre költözni (lehetőleg víz mellé), helyi közösségeket építeni, és elmozdulni az önellátás irányába. A három legfontosabb tényező az ivóvíz, az élelmiszer, és az energia.

Célszerű minél előbb megszabadulni az adósságoktól, és meglévő pénzeszközeinket olyan javakra költeni, amik segítenek biztosítani a család megélhetését a földből vagy a környék erőforrásaiból. Méghozzá emberi, állati, és megújuló energia felhasználásával (lehetőleg könnyen javítható, low-tech megoldások révén). Várhatóan ismét fontossá válik majd a természet ismerete, valamint a mezőgazdasági alapismeretek (pl. gombászat, kertészet, állattartás, stb.). A talajok minőségének megőrzése és javítása érdekében célszerű a talajmegújító mezőgazdaságot alkalmazni. Emellett újra megnőhet a jelentősége a régi mesterségeknek (pl. asztalos, kovács, szabó, stb.). Meglehet, néhány modern szakma is megmarad, de csak azok, amikhez viszonylag egyszerű eszközöket gyártani (pl. gépész, villanyszerelő, rádiós, stb.). A fajpusztulás ellen Te magad is tehetsz. Alakíts ki telkeden egy kis földi paradicsomot az állatoknak! Egy háborítatlan sarkot, ahol mindig van egy darab korhadó fa, egy kőrakás, némi árnyék, és az nő, ami akar, te sosem nyírod le, vagy irtod ki. (Kivéve az invazív fajokat, mint pl. parlagfű, akác, stb.)

A klímaváltozást nem lehet megállítani az egyén, a család, vagy a közösség szintjén. Viszont fel lehet rá készülni (pl. a lakhatás, élelmezés, stb. terén). Az energetikával és a klímával foglalkozó tudósok már elkezdték az átállást az egyszerűbb életmódra. Minél hamarabb kezded el a felkészülést, családodnak és közösségednek annál több esélye lesz a túlélésre és a jó életre… Mert a boldogsághoz nincs szükség a modern ipari komplexumra, csak az alapvető szükségletek kielégítésére, és kiegyensúlyozott kapcsolatokra emberekkel és a természettel.