Egy új jelentés szerint legalább már nincs megfelelési kényszer

Miért feltételezzük, hogy probléma, ha egy nő harmincévesen gyermektelen? Lehet, hogy ő ezt jobban szereti.

Néhány nő tudja, hogy gyereket akar, néhányan tudják, hogy nem; sokan ambivalensek.
Illusztráció: Dominic McKenzie/The Observer

Számtalan oka van annak, hogy a nők miért halogatják az anyaságot, de egy új jelentés szerint legalább már nincs megfelelési kényszer.

A múlt héten jelent meg a hír, hogy a nők egyre kevesebb gyermeket vállalnak, ráadásul egyre későbbi életkorban: a Nemzeti Statisztikai Hivatal (ONS) jelentése szerint Angliában és Walesben a nők több mint fele nem vállal gyermeket 30 éves koráig. De ez aligha tűnt meglepőnek számomra. Gyermektelen nőként, 36 évesen nem érzem magam kisebbségben. Nyilvánvaló, hogy senkinek a baráti köre nem statisztikailag szignifikáns, de a gyermektelen barátaim még mindig többen vannak, mint a gyerekkel rendelkezők – akár önszántukból, akár a körülmények miatt.

Mégis, bár úgy tűnik, szinte minden héten hasonló jelentések jelennek meg – itt egy írás a születések számának globális csökkenéséről, ott egy másik a világjárvány idején csökkenő termékenységi arányszámokról -, a szélesebb körű reakció még mindig gyakran a megdöbbenés és az igazságtalan ítélkezés reakciója.

Csak ebben a hónapban a pápa is megszólalt, és bírálta azokat a potenciális szülőket, akik a háziállatokat a gyermekek helyett előnyben részesítik. A legújabb eredményekre reagálva – miszerint 1971-ben a 30 évesek 18%-ának nem volt gyermeke, míg ez az arány most 50,1% – egyes kommentátorok gyorsan azt feltételezték, hogy a nők gyengesége az ok. Nick Robinson a Radio 4 Today című műsorában azt kérdezte, hogy a nők azért halogatják-e az anyaságot, mert “több szórakozást akarnak, mielőtt anyává válnak”.

Először is frusztráló, hogy az ONS jelentése csak a nőkről szól, mintha a gyermekvállalás olyan dolog lenne, amit mi magunk csinálunk. Sok nő, aki nem vállal gyermeket, vagy késlelteti a gyermekvállalást, azért teszi ezt, mert nem találkozott a megfelelő emberrel, vagy mert a megfelelő ember nem lelkesedik érte. Anélkül, hogy az elköteleződés-fóbiás férfiakról szóló fáradt sztereotípiákat idéznénk, a társkereső alkalmazások elterjedése bizonyára a végtelen lehetőségek fokozott érzetéhez vezetett – férfiak és nők számára egyaránt -, ami késlelteti a “megállapodási hajlandóságunkat”.

Ami, ha ez azt jelenti, hogy az emberek nem érik be szar kapcsolatokkal, csak jó lehet – még akkor is, ha ez hozzájárul a késleltetett gyermekvállaláshoz.

Mivel az anyasági juttatások gyengék, az apaságiak pedig még inkább, legalább az egyik szülőnek jól kell keresnie, mielőtt a gyerekvállalás életképesnek tűnne.

De rengeteg gazdasági ok is van arra, hogy az ezredfordulósok kétszer is meggondolják a gyermekvállalást. A 2008-as összeomlás azt jelenti, hogy eddig csak a munkahelyi bizonytalanságot ismertük; aztán jött a világjárvány. A lakásvásárlás, amiről azt mondták, hogy a gyerekvállalás előtt meg kell tennünk, nehezebb, mint a korábbi generációknak (és az ország egyes részein szinte lehetetlen pénzügyi segítség nélkül).

Sokan még mindig nem keresnek eleget ahhoz, hogy csak később alapítsanak családot. A régi elképzelés az élethosszig tartó munkáról, a folyamatos karrierépítésről és a tisztességes juttatásokról sokak számára csak álom. Mivel azonban az anyasági juttatások gyengék, az apasági juttatások pedig még gyengébbek, legalább az egyik szülőnek jól kell keresnie, mielőtt a gyermekvállalás életképesnek tűnne. Ahhoz, hogy mindkét munkahelyet megtarthassa, őrült sok pénzt kell költenie a gyermekgondozásra, vagy a közelben kell lennie családtagoknak, akik segíteni tudnak (ami szintén ritka a korábbi generációkhoz képest). Ahogy a barátaimat figyelve láttam, ez lehetetlennek tűnhet.

Pedig ha valaki nagyon szeretne gyereket, az ilyen racionális megfontolások eltűnnek. Miután tanúja voltam, hogy nők a kétségbeesett fogamzási vágy szorításában vannak, az anyasági kifizetések aljassága szorongást okozhat, de a baba nélkül rosszabb érzés, mintha nem lenne gyerekünk. A mély, ősi anyai ösztön győzedelmeskedik.

Az ONS adatai szerint Angliában és Walesben a nők leggyakoribb szülési életkora 31 év, míg anyáik generációjában 22 év volt © Vlad Dmytrenko/Alamy

Ezért azt gyanítom, hogy a csökkenő születési arányok mögött valami sokkal alapvetőbb dolog áll – és ez a választás, valamint annak elfogadása, hogy valójában nem mindannyian éljük át ezt az anyai késztetést. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a születési arányszámok még azokban az országokban is csökkennek, ahol nagyvonalú szülői szabadságot és támogatott gyermekgondozást biztosítanak, mint például Svédországban.

Egyes nők tudják, hogy gyermeket akarnak, mások tudják, hogy nem; sokan ambivalensek, és erről a történetről kevesebbet hallunk. De ez egy nagyon is valós tapasztalat, és az elmúlt néhány évben sokat gondolkodtam rajta: a saját életemben és egy regény megírása közben, amely azt vizsgálja, hogy a 20. században bekövetkezett változások hogyan befolyásolták a nők választási lehetőségeit és lehetőségeit, szándékosan akartam, hogy a hősnőm osztozzon a gyermekvállalással kapcsolatos bizonytalankodásomban.

Ha nem mondják meg, hogy gyermeket kell vállalnunk, kevesebben választjuk azt.

A korábbi generációkban a társadalmi nyomás hajlamos volt elgőzölögtetni az ilyen ambivalenciát: az anyaság a legtöbb nő számára elkerülhetetlen végzet volt. Ma azonban valóban van választásunk. A nők képzettek, foglalkoztatottak, anyagilag függetlenek és hozzáférnek a fogamzásgátláshoz. Ha nem mondják meg nekünk, hogy gyermeket kell vállalnunk, kevesebben választják közülünk. Bizonyára itt is van egy hólabdaeffektus: minél több nő dönt úgy, hogy nem vállal gyermeket, annál normálisabbnak tűnik ez, és annál több nő látja ezt lehetőségként. Az, hogy annyi boldog, kiteljesedett, gyermek nélküli barátom van, biztos vagyok benne, hogy hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekvállalás számomra sosem tűnt alapértelmezettnek.

És amikor a valóban bizonytalanok valódi választás elé kerülnek, akkor az összes többi pénzügyi, gyakorlati és etikai szempont segíthet a döntés meghozatalában.

Mégis, a bizonytalanok számára ez egy félelmetes döntés: meggondolhatja magát egy állással, egy partnerrel, egy házzal kapcsolatban. Egy babáról nem lehet meggondolni magunkat, és a nők számára a döntés időkerete véges. És ha az elmúlt évtizedek valamit megmutattak nekünk, az az, hogy egyszerűen nem lehet “mindent megkapni”. Nem lehet úgy gyermeket vállalni, hogy az ne legyen hatással az életünk hátralévő részére – főleg nem, amíg a szülők anyagi támogatása a jelenlegi szinten van. De az is igaz, hogy egy apró emberkéről való gondoskodás egyszerűen – kell! – megváltoztatni a prioritásokat és az életmódot.

Legyünk őszinték: mindkét oldalon óriási nyereségek és veszteségek vannak. Szörnyű szomorúsággal tölt el a tudat, hogy talán soha nem fogom érezni azt a mindent elsöprő szeretetet és örömöt, amiről a szülők beszélnek. De amikor arra gondolok, hogy gyermeket vállalok, szörnyű rettegést is érzek, hogy elveszítek mindent, amit szeretek az életemben. Talán inkább a szabadságot, az energiát, az időt, az alvást választanám – igen, miért ne a saját szórakozásomat?

Azoknak a nőknek, akik nem érzik ezt az intenzív vágyat az anyaságra, az elvárások és a nyomás alól való felszabadulás lehet az, ami a gyermekvállalás ellen billenti a mérleg nyelvét. Nem rossz dolog, ha az emberek megkérdőjelezik, hogy mennyire akarnak valójában gyereket, ahelyett, hogy ez megkérdőjelezhetetlen norma lenne. Az, hogy képesek vagyunk meghozni ezt a döntést, nem aggodalomra, hanem ünneplésre ad okot.

Holly Williams debütáló regénye, a What Time Is Love? tavasszal jelenik meg.

Forrás: The Guardian – Holly Williams