Gandhi tévedése és a fenntartható termék mítosza

Gandhi híres mondása már akkor sem volt igaz, amikor megfogalmazta.

William Rees, a UBC emeritus professzora a Kwantlen Polytechnic University Place-Based Food Systems konferenciáján beszélt az élelmiszerbiztonság fontosságáról. Fotó: Graeme Wood

Ez egy amolyan „a helyzet még ennél is rosszabb” típusú cikk lesz. De hát hiába, a számok makacs dolgok…

Egy bölcs vezető szavai

Gandhi elhíresült mondása a múlt század első feléből így szól: „A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.”

Egyrészt elmarasztaló jellegű, mert elítéli a mohóságot és a fogyasztást, ugyanakkor biztató olyan szempontból, hogy azt sugallja, elérhetnénk a fenntarthatóságot azáltal, hogy mindenki csak az alapszükségleteit igyekezne kielégíteni.

Gandhi India politikai és spirituális vezetője volt, és alapvetően egy pozitív figura, így a legtöbbek nem kérdőjelezték meg, amit mond. Legföljebb a mondat második részét, de az elsőt nem. A legtöbbek számára amiatt sem merült fel gyanú az igazságtartalmával kapcsolatban, hogy azóta folyamatosan nőtt a népesség.

Mit mondanak a számok?

Pár éve a látókörömbe került egy érdekes tanulmány, amit William Rees, az ökolábnyom egyik megalkotója említett egy interjúban. Eszerint a Föld szigorúan megújuló erőforrásokra alapozva (vagyis hosszútávon, valóban fenntartható módon) csak 2 milliárd embert tudna eltartani.[1]

Minden, ami efölött van, az a műtrágyáknak, a fosszilis energiának és a fosszilis víznek köszönhető. Nem a Föld eltartóképességének, ami értelemszerűen a megújuló erőforrásokat jelentené. Ez egyértelműen kiderül a biokapacitás definíciójából, ami így szól: „az ökoszisztémák képessége arra, hogy újratermelje azt, amit az emberek igényelnek a területektől.”[2]

Megjegyzés: a Global Footprint Network a hivatalos ökolábnyom-számításokban a saját szabályát sem tartja be. Megfelelő minőségű adatok híján ugyanis egyszerűen nem tudja. Így a biokapacitásba kényszerűségből beleszámítják a fentebb említett nem megújuló erőforrásokat is.[3] Emiatt ezzel a módszertannal számolva 2 helyett kb. 4,5 milliárd jön ki, ám ez a fentebbiek fényében nem tekinthető mérvadónak.

A bölcs szavai tévesek

Szóval a Föld valódi, szigorúan megújuló erőforrásokra alapozott, ezáltal hosszútávú eltartóképessége esetén marad a 2 milliárdos népességszám. A gond csak az, hogy ezt a népességet már 1927-ben elértük.[2] Mindezek ismeretében egyáltalán nem meglepő módon épp akkoriban, 1920-tól kezdve kezdtek el az emberek a műtrágyákra hagyatkozni. Olyannyira, hogy 1930-ra már 100 ezer ember csak azok miatt élhetett, 1970-re pedig már közel 900 millió.[4] (Az ökolábnyom-számítás alapján csak ekkor léptük túl a Föld eltartóképességét.)

Csakhogy Gandhi a föntebbi állítást 1947-ben tette,[5] 2,4 milliárdos népesség mellett, vagyis már akkor sem volt igaz! Időközben pedig további 6,3 milliárddal nőtt a népesség, akik túlélése nem megújuló erőforrásokon alapul. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy ezek elérhetőségének veszélybe kerülése milliárdos nagyságrendű éhhalált fog eredményezni. (A klímaváltozás mezőgazdaságot érintő negatív hatásairól nem is beszélve)

Félreértések elkerülése végett: a kőolaj, földgáz és a rétegvizek nem tartanak örökké, és nem lehet őket helyettesíteni. Már így is annyira kétségbeesettek vagyunk, hogy a szénhidrogén-kitermelés érdekében feláldozzuk a tűlevelű őserdőket (olajhomok), és megmérgezzük a talajvizeket (palaolaj, palagáz). Ráadásul a számítások alapján nem is éri meg, sem pénzügyi,[6] sem energetikai szempontból.[7][8]

Persze Gandhi akkor még nem ismerhette a konkrét számokat, mert még nem is létezett semmiféle módszertan az eltartóképesség mérésére. De a lényeg, hogy ez az állítás már lassan 100 éve nem igaz! Persze szeretnénk hinni, hogy igaz, és a legtöbb ember továbbra sem ismeri a számokat. Ezért a mai napig idézgetik a szavait, mint valami vallásos mantrát. De aki ezt a cikket olvasta, már jobban tudja, és az ő felelőssége is, hogy rámutasson az idézet naiv tévedésére, ha legközelebb hallja valakitől.

A fenntarthatóság mennyiségi kérdés

Mindez új megvilágításba helyezi a fenntarthatóság kérdését. Rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a fenntarthatóság végeredményben mennyiségi kérdés. Ennek fényében a „fenntartható termék” kifejezés eleve értelmezhetetlen. A gyakorlatban ekkora embertömeg puszta élelmezése is fenntarthatatlan, nemhogy a fogyasztása.

Mert még ha egy termék igazoltan megújuló erőforrásokból készült, és lovaskocsival vitték el a csomagolásmentes boltba, akkor is van ökolábnyoma. Szóval bár elméletben fenntartható lenne, hisz az Anyatermészet adta, a gyakorlatban azonban így is az élővilág pusztulását okozná, mert egyszerűen túl sokan hagyatkoznának rá. A Föld hárommilliárd Amish-t sem tudna eltartani, nemhogy nyolcat.

A fenntarthatóság eléréséhez tehát először is az emberi népességnek vissza kellene csökkennie a 100 évvel ezelőtti szintre. (A fogamzásgátlás emberi jogának támogatása, a lányok iskoláztatása, valamint az egygyermekes családok népszerűsítése révén.) Enélkül minden egyéb szélmalomharc.

Ha ezt sikerülne időben elérni, akkor újra elővehetjük azt a kérdést, hogy mennyire fenntartható a fogyasztásunk – a népesség és a megmaradt eltartóképesség függvényében. A „fenntartható termék” koncepciója viszont akkor is értelmezhetetlen maradna. Legjobb esetben a makroszemlélet hiányáról árulkodik, legrosszabb esetben nem más, mint zöldrefestés.

Persze, egy fenntartható vagy karbonsemleges termék vagy szolgáltatás kevesebbet árt, mint egy nem fenntartható alternatíva. De ne legyenek illúzióink! Amíg ennyien vagyunk ezen a bolygón, addig bármit csinálunk, azzal ártunk. Ilyen szempontból az a legjobb megközelítés, ha egy termék úgy lett karbonsemlegesítve, ami hozzájárul ahhoz is, hogy kevesebben foganjanak. (Például a már említett fogamzásgátlási lehetőségek biztosítása, a lányok iskoláztatása, vagy akár a kisebb családok népszerűsítése által.)