A tudás csendje

2024 februárjában a rangos Nature Climate Change folyóiratban megjelent egy tanulmány (.PDF), amely minden korábbinál pontosabban és hosszabb távra visszatekintve bizonyítja: a globális felmelegedés már 1,7 ± 0,1 °C-ra emelkedett az ipari forradalom előtti szintekhez képest – jóval túllépve a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény által megcélzott 1,5 °C-os határt.

És bár a világsajtó figyelt rá, a világ mégis néma maradt.

Világsajtó megjelenések – de minek?

Megjelent a Guardian címlapján („Ancient sea sponges at centre of controversial claim…”), az AP News is beszámolt róla („some scientists dubious”), és még az amerikai ABC News is lehozta, hogy „a Föld melegebb és hosszabb ideje melegszik, mint azt gondoltuk”. A NOAA Coastal Science is kiemelte a jelentőségét, és az ausztrál abc.net.au is a klímasztorik közé sorolta.

És mégis… nem történt semmi. Nem indult klímapolitikai újragondolás, nem jelentek meg vezető politikusok a vészjelzésre reagálva, nem volt társadalmi párbeszéd.

A figyelmeztető lövés eldördült, de a világ nem hallotta meg – vagy nem akarta meghallani.

A bizonyíték, amit nem akartunk észrevenni

A tanulmány több mint 300 év óceáni hőmérsékleti változásait rekonstruálta a Karib-térségből származó ősi mészvázas szivacsok (scleroszivacsok) kalcium-karbonát vázában rögzült Sr/Ca arány alapján. Ez a különleges geokémiai „termométer” egyértelmű mintázatot rajzolt ki:

• A globális felmelegedés már az 1860-as években elkezdődött – tehát jóval korábban, mint az IPCC által használt referenciaidőszak.
• A szárazföldi hőmérsékletek növekedése már most elérheti a 2 °C-ot, az óceánok felszíni rétege pedig stabilan, de könyörtelenül követi.

• Az IPCC „preindusztriális” bázisához képest a tanulmány legalább +0,5 °C eltérést mutatott ki – ami azt jelenti, hogy az eddigi számításaink alatt mértük a kockázatot.

 

A tanulmány megkérdőjelezhetetlen geokémiai alapokon nyugszik, mégis vitákat generált: a Guardian idézi Michael Mann klimatológust, aki szerint egy faj és egy lokáció nem elég. Csakhogy itt nem egyetlen szivacsdarabról van szó, hanem évtizedekre kalibrált, egymással konzisztens minták soráról.

A felelősség tükrében

A 2025 júniusi közép-európai aszály nem meglepetés. Ez a logikus következmény. A Duna alacsony, a Balaton párolgással veszít, az Alföld sivatagosodik, az élelmiszertermelés bizonytalanná válik. A nyár még el sem kezdődött igazán, de már most vízhiányos állapotba került a régió.

Ez a tanulmány nemcsak múltat tár fel, hanem jövőt is mutat. A jelenlegi kibocsátási szintek mellett a 2 °C-os globális melegedés küszöbe már a 2020-as évek végén átlépésre kerül. És ez nem retorika – ez az adatok következménye.

A világ tájékoztatva lett. A média megtette a magáét – ha visszafogottan is. De a politikai és társadalmi reflexek hiányoznak. A tudomány beszélt. Most mi jövünk.

És itt jön a kérdés, amelyet minden döntéshozónak, befektetőnek, vállalatvezetőnek fel kell tennie magának:

Van-e a világon a VCM (önkéntes karbonpiac) rendszerén kívül olyan eszköz, amely gyorsabban, hatékonyabban, a gazdaság természetes erejére építve képes lenne a CO₂-kibocsátás csökkentésére?

Hiszen a VCM nem csak semlegesít. A karbonkreditek vásárlása révén egyre több forrást táplálunk be a tiszta technológiákba, regeneratív mezőgazdaságba, természetalapú megoldásokba, zéróemissziós energiatermelésbe — olyan mechanizmusokba, amelyek nem elodázzák a változást, hanem elindítják azt.

A rendszer működik. A világ lassan és nehézkesen, de rákapcsolódik. Már csak az a kérdés, hogy elég gyorsak vagyunk-e ahhoz, hogy megelőzzük a visszafordíthatatlant.

A válasz nem a jövőben van. A válasz az, amit ma cselekszünk.

Rampasek László A.

---