Tényleg ugyanúgy kell-e kezelni a tehén metánt és a fosszilis metánt?

Egy fontos klímavédelmi kérdés, amelyről még mindig túl keveset beszélünk

A hús- és tejtermékek klímahatásairól szóló viták rendszerint ugyanoda futnak ki: a szarvasmarhák jelentős mennyiségű metánt bocsátanak ki, a metán pedig erős üvegházhatású gáz. A Carbon Brief részletes elemzése szerint a hús- és tejipar a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás mintegy 14,5 százalékáért felelős, miközben a marhahús előállítása a legnagyobb klímahatású élelmiszerek közé tartozik.

 

A kép azonban összetettebb annál, mint amit a közbeszédben gyakran hallani. Egyre több kutató hívja fel a figyelmet arra, hogy a szarvasmarhák által kibocsátott metán és a fosszilis energiahordozók kitermelése során felszabaduló metán között alapvető különbségek vannak.

A kérdés nem pusztán tudományos érdekesség. Ha rosszul értjük a különböző kibocsátások természetét, könnyen rossz helyre összpontosíthatjuk a klímavédelmi erőfeszítéseinket.

Ugyanaz a molekula, mégsem ugyanaz a történet

Kémiai szempontból a tehén által kibocsátott metán és a földgázmezőkből szivárgó metán ugyanaz az anyag: CH₄.

A különbség a szén eredetében rejlik.

A fosszilis energiahordozók olyan szenet tartalmaznak, amely évmilliókon keresztül a földkéregben volt elzárva a légkörtől. Amikor földgázt termelünk ki, kőolajat használunk fel vagy szenet égetünk el, ezt a korábban elzárt szenet juttatjuk vissza a légkörbe.

A szarvasmarhák esetében más folyamat zajlik.

A növények szén-dioxidot vonnak ki a légkörből. Az állatok ezeket a növényeket elfogyasztják, majd emésztésük során metánt bocsátanak ki. A metán körülbelül egy évtized alatt lebomlik és ismét szén-dioxiddá alakul, amelyet újra felvehetnek a növények.

Ez az úgynevezett biogén szénciklus.

A tehén tehát nem „új” szenet hoz a rendszerbe, hanem egy már létező körforgás részeként működik.

Akkor a tehén metán nem jelent problémát?

A válasz egyértelműen nem. A biogén metán ugyan a természetes szénciklus része, de ettől még hozzájárul a felmelegedéshez. A metán ugyanis rövid életű, ám rendkívül erős üvegházhatású gáz.

Ha egy szarvasmarha-állomány mérete hosszú időn keresztül változatlan marad, akkor a légkörbe kerülő új metán mennyisége nagyjából megegyezik a lebomló metán mennyiségével. Ilyenkor a metán koncentrációja nem növekszik folyamatosan.

A fosszilis szén-dioxid ezzel szemben évszázadokon keresztül a légkörben maradhat. Minden új tonna CO₂ tovább növeli a légköri készletet és a felmelegedést.

Ezért állítják egyes kutatók, hogy a rövid életű metánt és a hosszú életű szén-dioxidot nem feltétlenül szerencsés teljesen azonos módon kezelni.

A népességnövekedés a hiányzó tényező

A vita egyik legfontosabb, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott eleme a globális népesség növekedése.

A világ lakossága ma is évente nagyjából 70–80 millió fővel gyarapszik. Ezzel párhuzamosan a fejlődő országok jelentős részében emelkedik az életszínvonal, ami rendszerint magasabb hús- és tejtermék-fogyasztással jár.

Ez azt jelenti, hogy a kérdés nem pusztán az, hogy a tehén metán biogén eredetű-e.

Ebben az esetben a biogén eredet önmagában nem jelent felmentést.

A stabil szénciklusra épülő érvelés ugyanis csak akkor működik, ha maga a rendszer is közel stabil.

Mit mond erről a Carbon Brief?

A Carbon Brief elemzése helyesen mutat rá arra, hogy a marhahús előállításának klímahatása nem korlátozódik a metánkibocsátásra.

A teljes kibocsátásban szerepet játszik:

• a kérődzők emésztése;
• a trágyakezelés;
• a takarmánytermesztés;
• a műtrágyahasználat;
• valamint egyes térségekben az erdőirtás és a földhasználat-változás.

Különösen az Amazonas térségében jelentős probléma, hogy az új legelők és takarmánytermő területek létrehozása gyakran természetes ökoszisztémák rovására történik.

Ezért a szarvasmarha-tenyésztés klímahatását nem lehet kizárólag a metán kérdésére leegyszerűsíteni.

Egy új szemlélet a metán értékelésében

Az elmúlt években több kutatócsoport is olyan mérőszámokat dolgozott ki, amelyek jobban figyelembe veszik a metán sajátos viselkedését.

Az úgynevezett GWP megközelítés szerint:

• a növekvő metánkibocsátás további felmelegedést okoz;
• az állandó kibocsátás fenntartja a meglévő felmelegedést;
• a csökkenő kibocsátás pedig mérsékelheti azt.

Ez jelentősen eltér attól, ahogyan a szén-dioxid viselkedik.

A tudományos vita ma már nem arról szól, hogy a metán számít-e, hanem arról, hogy miként lehet a legpontosabban mérni és összehasonlítani a különböző kibocsátások hatását.

A vita helyett a megoldások ideje jön

Talán még fontosabb kérdés, hogy miközben a világ tovább vitatkozik a különböző kibocsátások relatív súlyáról, a klímaváltozás egyre egyértelműbb jelei már most körülöttünk vannak.

A globális hőmérséklet-emelkedés gyorsulása, a szélsőséges hőhullámok, az aszályok, az erdőtüzek, az özönvízszerű csapadékesemények és az egyre gyakoribb rekordok arra utalnak, hogy a rendelkezésre álló idő gyorsan fogy.

A tudományos bizonyítékok mennyisége ma már olyan nagy, hogy a klímaváltozás létezéséről vagy alapvető mechanizmusairól szóló viták egyre kevésbé viszik előre a megoldások keresését.

Az igazi kérdés már nem az, hogy szükség van-e kibocsátáscsökkentésre. A kérdés az, hogyan lehet azt a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban végrehajtani. Ehhez pedig pontosan kell értenünk a különböző kibocsátási források szerepét.

A végső tanulság

A tehén metán és a fosszilis metán nem ugyanazt a szerepet tölti be a szénkörforgásban.

A fosszilis tüzelőanyagok olyan szenet juttatnak a légkörbe, amely évmilliók óta nem vett részt a földi szénciklusban. A szarvasmarhák metánja ezzel szemben egy gyors biológiai körforgás része.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a biogén metán hatása elhanyagolható lenne.

Különösen egy olyan világban nem, ahol a népesség tovább növekszik, az élelmiszerigény emelkedik, és a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok összmennyisége továbbra is túl magas.

A klímavédelem szempontjából ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy a tehén metán „jó” vagy „rossz”, hanem az, hogy a teljes rendszer hogyan alakítható úgy, hogy a kibocsátások csökkenjenek, miközben a világ egyre népesebb lakosságát továbbra is el tudjuk látni élelmiszerrel, ha egyáltalán.

Ez már nem csupán agrárpolitikai vagy környezetvédelmi kihívás. Ez a 21. század egyik legnagyobb civilizációs feladata.

Rampasek László A.