James Lovelock: ‘Élvezd az életet, amíg lehet: 20 éven belül a globális felmelegedés be fog csapni a ventilátorba’

A klímatudomány maverickja szerint a katasztrófa elkerülhetetlen, a szén-dioxid-kompenzáció (…itt a faültetésről beszél – a szerk.) egy vicc, az etikus életmód pedig átverés. Mit tenne tehát?

1965-ben a Shell vezetői arra voltak kíváncsiak, hogy milyen lesz a világ 2000-ben. Számos szakértővel konzultáltak, akik fúziós meghajtású légpárnás repülőgépekről és “mindenféle fantáziadús technológiai dologról” spekuláltak. Amikor az olajtársaság James Lovelock tudóst kérdezte, ő azt jósolta, hogy 2000-ben a fő probléma a környezetvédelem lesz. “Akkor olyan mértékben fog romlani a helyzet, hogy az komolyan befolyásolja majd az üzletüket” – mondta.

“És persze” – mondja Lovelock 43 évvel később mosolyogva – “majdnem pontosan ez történt”.

Lovelock az 1960-as évek közepe óta osztogatja előrejelzéseit egy egyszemélyes laboratóriumából, egy régi cornwalli malomból, amelyek következetes pontossága miatt Nagy-Britannia egyik legelismertebb – bár különc – független tudósaként szerzett magának hírnevet. 40 éves kora óta egyedül dolgozik, feltalálta a CFC-ket kimutató készüléket, amely segített felfedezni az ózonrétegen keletkezett lyukat, és bevezette a Gaia-hipotézist, azt a forradalmi elméletet, amely szerint a Föld egy önszabályozó szuperorganizmus. Ezt az elméletet kezdetben sok tudós nevetségessé tette, mint újkori ostobaságot, ma azonban szinte az egész éghajlati tudomány alapját képezi.

Évtizedeken át megdöbbentette környezetvédő kollégáit, akik az atomenergia mellett érveltek, de az utóbbi időben egyre többen csatlakoznak a gondolkodásmódjához. Legutóbbi könyve, A Gaia bosszúja azt jósolja, hogy 2020-ra a szélsőséges időjárás lesz a jellemző, ami globális pusztítást okoz, 2040-re Európa nagy része szaharai lesz, London egyes részei pedig víz alá kerülnek. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentése kevésbé drámaian fogalmaz – de számításai nem állnak messze az ő számításaitól.

A legtöbb emberhez hasonlóan az éghajlatváltozással kapcsolatos pánikom csak azzal a zavarodottsággal ér fel, hogy mit kellene tennem ellene. A Lovelockkal való találkozás ezért egy kicsit olyan, mintha egy prófétát hallgatnék meg. A 88 éves férfi egy vad erdőn át vezető kanyargós út mentén, egy könyvekkel, papírokkal és tárcsákkal és vezetékekkel teli irodában, a 88 éves férfi olyan csendes, megingathatatlan meggyőződéssel ismerteti gondolatait, ami néha idegesítő lehet. Még apokaliptikus éghajlati jóslatainál is riasztóbb az a teljes bizonyossága, hogy szinte minden, amit megpróbálunk tenni ellene, rossz.

A találkozónk napján a Daily Mail kampányt indított, hogy megszabadítsa Nagy-Britanniát a műanyag bevásárlószatyroktól. A kezdeményezés kényelmesen illeszkedik az ökológiai ötletek jelenlegi kánonjába, az etikus fogyasztás, a szén-dioxid-kiegyenlítés, az újrahasznosítás és így tovább mellett – amelyek mindegyike abból a számításból indul ki, hogy az egyéni életmódváltás még mindig megmentheti a bolygót. Lovelock szerint ez egy megtévesztő fantázia.

“Egyszerűen túl késő van hozzá” – mondja. “Talán ha 1967-ben ilyen utakon mentünk volna, az talán segített volna. De nincs rá időnk. Ezek a szabványos zöld dolgok, mint a fenntartható fejlődés, szerintem ezek csak szavak, amelyek semmit sem jelentenek. Rengetegen jönnek hozzám, hogy ezt nem lehet mondani, mert ezzel nem tudunk mit kezdeni. Én azt mondom, hogy éppen ellenkezőleg, ez rengeteg tennivalót ad nekünk. Csak éppen nem olyan dolgokat, amiket te szeretnél csinálni.”

Az ökoötleteket élénken, egyenként utasítja el. “Szén-dioxid-kiegyenlítés? Álmomban sem gondolnék rá. Ez csak egy vicc. Pénzt fizetni azért, hogy fákat ültessünk, és azt hinni, hogy ezzel ellensúlyozzuk a szén-dioxidot? Valószínűleg csak rontasz a helyzeten. Sokkal jobban jársz, ha a Cool Earth nevű jótékonysági szervezetnek adsz, amelyik az őslakosoknak adja a pénzt, hogy ne vágják ki az erdeiket.”

Ő és a felesége megpróbálják korlátozni a repülőutak számát? “Nem, nem szoktunk. Mert nem tehetjük.” Az újrahasznosítás pedig – teszi hozzá – “szinte biztosan idő- és energiapocsékolás”, a “zöld életmód” pedig nem több “hivalkodó nagy gesztusoknál”. Nem bízik az etikus fogyasztás fogalmában. “Mert a végén mindig kiderül, hogy átverés… vagy ha az elején nem is volt az, azzá válik”.

Kissé váratlanul Lovelock elismeri, hogy a Mail műanyag zacskókampánya “első látásra jó dolognak tűnik”. De kiderül, hogy ez nagyrészt taktikai válasz; szerinte ez csupán a Titanic fedélzeti székeinek újabb átrendezése, “de megtanultam, hogy nincs értelme mindenért veszekedést szítani”. A dicsőséget arra tartogatja, amit a legüresebb hamis ígéretnek tart – a megújuló energiára.

“A szélből soha nem lehet elég energiát nyerni egy olyan társadalom működtetéséhez, mint a miénk” – mondja. “Szélerőművek! Ó, dehogyis! Semmiképpen sem. Az egész országot be lehet borítani ezekkel az átkozott izékkel, milliószámra. Időpocsékolás.”

Mindezt az emberek megmagyarázhatatlan ostobaságán való jóindulatú csodálkozással mondják. “Mindenkivel ezt látom. Az emberek csak azt akarják csinálni, amit csinálnak. Azt akarják, hogy minden maradjon a régiben. Azt mondják: “Ó, igen, lesz egy kis probléma előttünk”, de nem akarnak változtatni semmin.”

Lovelock úgy véli, hogy a globális felmelegedés már visszafordíthatatlan, és semmi sem akadályozhatja meg, hogy a bolygó nagy részei túl melegek legyenek ahhoz, hogy lakhatóvá váljanak, vagy elsüllyedjenek a víz alá, ami tömeges migrációhoz, éhínséghez és járványokhoz vezet. Nagy-Britannia az európai szárazföldről érkező menekültek mentőcsónakjává fog válni, ezért ahelyett, hogy szélturbinákra pazarolnánk az időnket, el kell kezdenünk megtervezni a túlélés módját. Lovelock számára a logika világos. A fenntarthatóság brigádja őrült, ha azt hiszi, hogy a természethez való visszatéréssel megmenthetjük magunkat; a túlélés egyetlen esélye nem a kevesebb, hanem a több technológia lesz.

Szerinte az atomenergia megoldhatja az energiaproblémánkat – a nagyobb kihívást az élelmiszer jelenti majd. “Talán szintetizálják majd az élelmiszert. Nem tudom. Az élelmiszerek szintetizálása nem valami őrült víziós ötlet; a Tescóban lehet kapni ilyet, Quorn formájában. Nem olyan jó, de az emberek megveszik. Meg lehet rajta élni.” Attól tart azonban, hogy nem fogjuk időben feltalálni a szükséges technológiákat, és arra számít, hogy 2100-ra a világ népességének “körülbelül 80%-a” eltűnik a Föld színéről. Szerinte a próféták az idők kezdete óta megjósolják az Armageddont. “De ez a valóság.”

A jövő két változatával – Kiotó megelőző intézkedéseivel és Lovelock apokalipszisével – szembenézve kinek higgyünk? Egyes kritikusok szerint Lovelock hajlandósága, hogy feladja az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, inkább az öregségnek, mint a tudománynak köszönhető: “Azok, akik ezt mondják rólam, még nem érték el a koromat” – mondja nevetve.

De amikor megkérdezem, hogy az ellentmondásos előrejelzéseket a tudományos megértés vagy a személyiségbeli különbségek miatt teszi, azt mondja: “Személyiség”.

Munkájában több mint egy csipetnyi ellentmondásosság van, és valószínűtlen véletlen egybeesésnek tűnik, hogy Lovelock 2004-ben, éppen akkor győződött meg az éghajlatváltozás visszafordíthatatlanságáról, amikor a nemzetközi konszenzus a sürgős cselekvés szükségességéről kezdett kialakulni. Nem az eretnekség iránti vonzalom vezérli elméleteit legalább részben?

“Egyáltalán nem! Egy cseppet sem! Csak nyugodt életet akarok! De nem tudom nem észrevenni, amikor történnek dolgok, amikor az ember kimegy és talál valamit. Az emberek nem szeretik, mert ez felborítja az elképzeléseiket.”

A gyanú azonban beigazolódni látszik, amikor megkérdezem, hogy nem találta-e kifizetődőnek, hogy az éghajlatváltozásra vonatkozó számos figyelmeztetését az IPCC is megerősítette. “Ó, nem! Valójában most írok egy másik könyvet, körülbelül a harmadánál tartok, hogy megpróbáljam megtenni a következő lépéseket.”

Az interjúalanyok gyakran megjegyzik Lovelock végzetes jóslatai és jó humora közötti ellentmondást. “Hát én vidám vagyok!” – mondja mosolyogva. “Optimista vagyok. Ez meg fog történni.”

Az emberiség pontosan olyan időszakban van, mint 1938-9, amikor “mindannyian tudtuk, hogy valami szörnyűség fog történni, de nem tudtuk, mit tegyünk ellene”. De amint a második világháború elkezdődött, “mindenki izgatott lett, imádták azokat a dolgokat, amiket megtehettek, egyetlen hosszú nyaralás volt… szóval amikor most a közelgő válságra gondolok, ezekre a dolgokra gondolok. A céltudatosság – ez az, amire az emberek vágynak”.

Néha elgondolkodom Lovelock prófétaságán. Néha úgy tűnik, hogy nem annyira tudományos látásmóddal rendelkezik, mint inkább hajlandó meglátni a jövőnek azt a változatát, amelyet előítéletei keresnek. Fiatalon szocialista volt, ma már a piaci erőket részesíti előnyben, és nem világos, hogy politikája a tudományának gyermeke vagy apja. A megújuló energiával szembeni ellenséges hozzáállását például a támogatásokkal és bürokratákkal szembeni ingerültségének feltűnően euroszkeptikus kifejezéseiben fejezi ki. Amikor azonban a Földről – vagy Gaiáról – beszél, akkor a legtisztább tudományos kifejezésekkel fogalmaz.

“Hét katasztrófa történt azóta, hogy az emberek a Földre léptek, és ezek nagyon hasonlóak voltak ahhoz, ami most fog bekövetkezni. Azt hiszem, ezek az események folyamatosan választják el a búzát a pelyvától. És végül lesz olyan ember a bolygón, aki tényleg megérti ezt, és megfelelően tud vele élni. Ez az én optimizmusom forrása.”

Mit tenne most Lovelock, kérdezem, ha a helyemben lenne? Elmosolyodik, és azt mondja: “Élvezd az életet, amíg lehet. Mert ha szerencsés vagy, még húsz év múlva is el fog tartani, mire a ventilátorba csapódik a dolog.”

Forrás: The Guardian – 2008. március 1. ! | Decca Aitkenhead