Nincsen szürke zóna, ha a túlélésünkről van szó

Kb. nyolcéves lehettem, amikor először hallottam az ún. globális felmelegedésről, amit életmódunkkal látszólag mi, emberek okozunk.

 

Azt mondták: energiatakarékosságból oltsam le a villanyt, és többször használjam a papírt, hogy spóroljunk az erőforrásokkal. Emlékszem, azt gondoltam, hogy ez nagyon fura, hogy az ember, az egyik állatfaj, képes rá, hogy megváltoztassa a Föld éghajlatát. Ha képesek lennénk rá, és tényleg ez történne épp, akkor semmi másról sem beszélnénk. A tévében csak erről lenne szó, Főcímekben, rádiókban, újságokban semmi másról nem olvasnánk, semmi másról nem hallanánk; mintha csak világháború folyna. De erről soha senki sem beszélt.

Ha fosszilis anyagok égetése olyan rossz, hogy magát a létezésünket fenyegetné, akkor hogy nem hagyunk fel az eddigiekkel? Miért nem vezettek be korlátozásokat? Miért nem tették illegálissá? Képtelen voltam felfogni. Túl valószerűtlennek tűnt.

11 évesen megbetegedtem. Depressziós lettem. Nem szólaltam meg, és nem ettem. Két hónap alatt 10 kg-t fogytam. Később Asperger-szindrómával, kényszerbetegséggel és szelektív mutizmussal diagnosztizáltak. Ez azt jelenti, hogy csak akkor beszélek, ha szükségét érzem; ez most ilyen pillanat. (Taps)

Nekünk, Asperger-szindrómásoknak, majdnem minden fekete vagy fehér. Nem tudunk jól hazudni, és általában nem szeretünk részt venni társadalmi játszmákban, amelyeket ti úgy imádtok. (Nevetés)

Szerintem sok mindenben mi, autisták vagyunk normálisak, és a többiek a nagyon furák, (Nevetés) különösen, ha a fenntarthatósági válságról van szó, ahol azt mantrázzák, hogy a klímaváltozás létünkre jelent fenyegetést, és hogy ez a legfontosabb kérdés. Mégsem változtat senki a viselkedésén.

Nem értem, mert ha meg kell állítani a károsanyag-kibocsátást, akkor meg kell állítani. Nekem ez fekete-fehér. Nincsen szürke zóna, ha a túlélésünkről van szó. Vagy megmarad civilizációnk, vagy nem. Változtatnunk kell.

A gazdag országoknak, mint Svédország, el kell kezdeniük évi legalább 15%-kal csökkenteni a kibocsátásukat. Ez kell hozzá, hogy kétfokos melegedési határérték alatt maradjunk. Bár, ahogy azt az IPCC nemrég bemutatta, a 1,5 °C-os emelkedés megcélzása csökkentené jelentősen a klímahatásokat. Csak találgathatunk, hogy mit jelent ez a kibocsátáscsökkentést illetően.

Azt hinné az ember, hogy a média és vezetőink csak erről beszélnek, erre soha meg sem említik. Ahogy arról sem beszél soha senki, hogy az üvegházhatású gázok már be vannak zárva a rendszerbe. Hogy a légszennyezés is melegedést rejt, tehát, mikor a fosszilis tüzelőanyagok égetését abbahagyjuk, már akkor is van kb. 0,5–1,1 °C közötti melegedés. Továbbá alig valaki említi azt, hogy a hatodik tömeges kihalás közepében vagyunk, akár 200 faj is kihal minden egyes nap. Ez a mostani kihalási ráta 1000–10000-szerese a normálisnak tekintettnek. Ahogy a klímaigazságosság vagy a méltányosság helyzetét sem említik, pedig a Párizsi Egyezményben mindenhol egyértelműen benne van, és elengedhetetlen ahhoz, hogy világszerte is működjön.

Ez azt jelenti, hogy a gazdag országoknak zéró kibocsátásúvá kell válniuk a következő 6–12 évben, a mai kibocsátási sebesség mellett.

Mindezt azért, hogy szegényebb országok lakóinak is legyen esélyük életszínvonaluk javítására, a nekünk már meglévő infrastruktúra kiépítésére: utak, iskolák, kórházak, tiszta ivóvíz, villamos áram stb.

Hogyan várhatjuk el olyan országoktól, mint India vagy Nigéria, hogy a klímaválsággal törődjenek, ha mi, akiknek már mindenünk megvan, mi sem törődünk vele egy pillanatra sem, de még a Párizsi Egyezményben vállalt kötelezettségeinkkel sem? Szóval, miért nem csökkentjük a kibocsátásunkat? Valójában miért emelkedik még mindig? Szántszándékkal okozunk tömeges kihalást? Gonoszok vagyunk? Nem, természetesen nem.

Csak azért folytatják az emberek, amit eddig csináltak, mert a többségnek fogalma sincs a mindennapi életünk valódi következményeiről, és fogalmuk sincs arról, hogy gyors változásra van szükség. Mind azt hisszük, hogy tudjuk, és hogy mindenki tudja, de nem így van.

De honnan is tudhatnánk? Ha tényleg válság lenne, és ezt a válságot a mi károsanyag-kibocsátásunk okozta volna, annak legalább valami jelét látnánk. Nem csak elárasztott városokat, több százezer halottat s földdel egyenlővé vált egész országokat. Megszorításokat látnánk. De nem. Senki nem beszél róla. Nincsenek válságtárgyalások, nincsenek főcímek, nincs breaking news. Senki sem úgy viselkedik, mintha válságban lennénk. Még a legtöbb klímakutató és zöld politikus is rendszeresen repül, húst és tejterméket eszik.

Ha megérem a 100 évet, élni fogok 2103-ban. Amikor ma a jövőről gondolkodunk, nem látunk tovább 2050-nél. A legjobb esetben addigra én még az életem felét sem éltem le. Mi lesz utána? 2078-ban fogom ünnepelni a 75. születésnapomat. Ha lesz gyerekem vagy unokám, talán majd együtt töltjük azt a napot. Lehet, hogy kérdezni fognak rólatok, a 2018-ban élt emberekről. Lehet, hogy azt kérdezik: miért nem tettetek semmit, amíg még lehetett volna. Amit most megteszünk, vagy nem teszünk meg, hatással lesz az egész életemre, a gyerekeim és az unokáim életére. Amit most megteszünk, vagy nem teszünk meg, azon az én nemzedékem nem fog tudni változtatni.

Amikor idén (2018. a szerk.) augusztusban elkezdődött az iskola, úgy döntöttem, hogy elég volt. Földre telepedtem a svéd parlament előtt. Iskolássztrájkot tartottam az éghajlatért.

Néhányan azt mondták, iskolában lenne a helyem. Néhányan pedig azt, hogy legyek klímaszakértő, hogy "megoldhassam a klímaválságot". De a klímaválságot már megoldották. Minden tény és megoldás a birtokunkban van. Már csak fel kéne ocsúdnunk és változtatnunk.

Miért kéne olyan jövőért tanulnom, amely hamarosan nem lesz többé, amikor senki nem tesz semmit azért, hogy megmentse azt a jövőt? Mi értelme tényeket magolni az iskolában, amikor a legfontosabb tények, amelyeket ugyanezen iskolarendszer legkiválóbb tudománya kínált, nyilvánvalóan nem jelentenek semmit se politikusainknak, se társadalmunknak.

Néhányan azt mondják: Svédország csupán kis ország, és nem számít, mit csinálunk. De szerintem, ha néhány gyerek csak azzal címlapra kerülhet, hogy néhány hétig nem megy iskolába, gondoljatok bele, mennyit tehetnénk együtt, ha akarnánk. (Taps)

Már majdnem a beszédem végénél járunk, és ilyenkor szokás a reményt szóba hozni: szolárpanelek, szélenergia, körkörös gazdaság stb., de én nem fogom ezt tenni. 30 éve lelkesítjük egymást, és igyekszünk pozitív ötleteket elfogadtatni. Sajnos, e módszer nem működik. Mert ha működne, a kibocsátások mára csökkentek volna. De nem csökkentek. Nyilván, reményre szükségünk van, persze, hogy szükségünk van rá. De a reménynél sokkal inkább a cselekvésre van szükségünk. Amint cselekedni kezdünk, a remény mindenhol megjelenik. Úgyhogy a remény keresése helyett cselekedjetek! És akkor, de csak akkor, megjelenik a remény.

Naponta 100 millió hordó olajat használunk el. Nincs politika, ami ezt megváltoztatná. Nincsenek szabályok, amelyek az olajat a földben tartanák. Nem tudjuk megmenti a világot a szabályok szerint játszva, mert a szabályoknak változniuk kell. Mindennek változnia kell, és ennek ma kell elkezdődnie. Köszönöm. (Taps)

Forrás: TED
Fordító: Panni Vekerdy
Lektor: Péter Pallós