„Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében.

Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben

Tartalom:

Oranban, egy csendes algériai kisvárosban vagyunk. A rövid bevezetőben megfigyeljük, hogyan dolgoznak, hogyan szeretnek, hogyan halnak meg ott az emberek. Ez a város, ekkor még, egészen hétköznapi látványt nyújt. Krónikásunk, Bernard Rieux doktor sorra látogatja betegeit, és szintén beteg feleségét készíti egy utazásra, a gyógyulást ígérő távoli szanatóriumba. Az orvos felfigyel egy felettébb furcsa jelenségre: mindenfelé döglött patkányok hevernek, eleinte pár tetem, majd napról napra több. Megismerjük a regény főbb alakjait, a Párizsból érkező Raymond Rambert újságírót, a készülő regénye első mondatán túljutni nem tudó Joseph Grand városházi hivatalnokot, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t, a pár hete érkezett idegent, ki a doktor mellett, az események másik fő krónikása lesz.

A patkányinvázió egyre aggasztóbbá válik, és bár van benne valami fenyegető, senki sem tulajdonít nagyobb jelentőséget neki, főképp, hogy pár nap után meg is szűnik. Napok múltán azonban a doktor házmestere megbetegszik, és hatalmas kínok közepette, hirtelen meghal. Ezzel a pillanattal új időszámítás kezdődik a városban. Néhány napon belül több, hasonló tünetű haláleset következik be, majd egyre több és több, míg az orvosok végül kénytelenek kimondani a hihetetlent, a megdöbbentőt: a rég kiirtottnak hitt pestis ütötte fel a fejét. A csapások általában készületlenül érik az embereket, noha folyamatosan jelen vannak az életben, ez a járvány is készületlenül ér mindenkit. Ellenszer nincs.

A várost vesztegzár alá helyezik, lakói foglyokká lesznek, a távollévőknek nem ajánlják a hazatérést. A szükségállapot miatt egyedül maradt emberek kiszolgáltatottá válnak a gyengeségnek, és az értelmetlen leigázottságnak. Senki sem várhat külső segítséget, a jóindulat, a kivétel, és az engedély szavak értelmüket vesztik. De ekkor még mindenki azt hiszi, hogy a baj csak átmeneti, ám az idő múlásával az emberek rádöbbennek, hogy bármelyikük áldozattá válhat, így a pestis mindenki közös ügyévé lesz.

Ezzel a felismeréssel indul a második fejezet. Az emberek sokféleképpen reagálnak a kényszerű csapdában. Különböző stációkat élnek meg a bizonytalanság érzésétől egészen a rettegésig, a teljes kiszolgáltatottságig. Ki beletörődik a helyzetbe, mint a magát nehezen kifejező, félénk Grand; ki lázad és felveszi a harcot, mint Rieux és Tarrou; ki menekülni próbál a gondosan őrzött falakon át, mint a szerelmétől elszakított Rambert; ki pedig ügyeskedésre, haszonszerzésre rendezkedik be, mint Cottard. Csakúgy, mint bárhol és bármikor, ha csapás ér egy közösséget.

Idővel a jajszavak természetessé válnak, az emberek belefáradnak a haszontalan szánalomba. Rieux doktor köré meghunyászkodni nem akaró kis csapat szerveződik, kik az áldozatok mellé állnak, és erejükhöz, lehetőségeikhez mérten segítik a rászorultakat. Rambert mindent elkövet, hogy kijusson a vesztegzár alá vett városból, de belátja, hiába az erőfeszítése, végül Rieux mellé áll ő is, csatlakozva az önkéntes segítők táborához.

A rövidke harmadik fejezetben, nyár végére, a pestis már mindent elborít, a ragály tetőzik. Az egyéni sorsok eltűnnek, csak egyetlen kollektív történet, a pestis létezik már. Az áldozatok száma messze meghaladja a temető és a temetkezési helyek lehetőségeit, a kegyelet mellékessé, a temetés személytelenné válik, a halottak tömegét immár villamossal szállítják a krematórium felé. Az egymástól elszakított emberek emlékezete lassan a képzeletükkel együtt huny ki, a múlt és a jövő fogalma eltűnik, csak a kétségbeesett, fásult jelen létezik már. „A kétségbeesés megszokása rosszabb, mint maga a kétségbeesés”- írja Camus. A pestis, Rieux doktor remény nélküli küzdelmében, egy véget nem érő vereséget jelent.

A negyedik részben, mikor a pestis állandósul, megjelenik a fáradtság, és a közöny. Az orvosok már rég nem gyógyítanak, csak diagnosztizálnak, adminisztrálnak és elrendelik az elkülönítést. Mégis, e jövőtlenül vergődő, halott városban, egy csendes éjszakán eljön a barátság órája a megfáradt Rieux és Tarrou számára. Emberek tudnak maradni az embertelenségben. Vállvetve, a közös ügyért. És elmúlik a Karácsony is, ami inkább a Pokol, mint az Evangélium ünnepe, ebben a szeretet nélküli világban. Roppant érzelmi viharok dúlnak szereplőink lelkében. Rambert, aki időközben megtehetné, hogy kiszökjön a városból, mégis marad, mert már idevalónak érzi magát, és nem tudja cserbenhagyni társait. Paneloux atya, ki eleinte a vallás javára akarja felhasználni a járványt, egy ártatlan kisgyermek, a bíró kisfia hosszadalmasan gyötrelmes haláltusáját végignézve eljut szinte „az eretnekség határára”, meghal, és nem derül ki, hogy a hitében való megrendülése, vagy a pestis vitte-e el. És ekkor halvány reménysugárként, a pestissel fertőzött Grand hirtelen meggyógyul, előjönnek újra a patkányok, és úgy tűnik, a járvány meghátrál.

Az ötödik rész elején felcsillan a remény. A hónapok alatt kikísérletezett szérum hatni kezd, noha az áldozatok száma még jelentős, egyre többen gyógyulnak meg. És a közösségi tragédia visszaszorulásával előtérbe kerülnek az egyéni tragédiák. Rieux vesztesége is óriási. Felesége a távoli szanatóriumban, magányosan hal meg, és az utolsók közt barátja Tarrou is a pestis áldozata lesz, mielőtt még barátságuk kiteljesedhetett volna. És egyszer csak eljön az idő, mikor a járvány elmúlik, az élet újra indul a megnyitott városkapukon, és megérkezik az első vonat is az állomásra. Vajon mi változott majd egy év alatt? Folytatódhat-e minden onnan, ahol a járvány előtt abbamaradt? A béke jött el, vagy csak a fegyverszünet? Rieux pontosan tisztában van vele, hogy ez a krónika nem a végleges győzelem krónikája. A veszély mindig lesben áll, és türelmesen vár, hogy bármikor újra lecsaphasson valahol a gyanútlan emberekre.

Elemzés:

A regény 1947-ben jelent meg.

A mű 5 fejezetre tagolódik:

1. A patkányok elözönlik a várost és megdöglenek.

2. Az emberek megbetegszenek, hasonló tüneteket produkálva, mint a patkányok: daganatok, tályog, láz, helyi gyulladások, szörnyű szag, stb. A leírásban naturalista módon: igen részletesen mutatja be a tüneteket.

3. Egyre szaporodnak a halottak, a város vezetői kénytelenek elismerni a járványt. Karantént rendelnek el: senki sem hagyhatja el a várost. A halottak számának emelkedésével a temetések egyre személytelenebbé válnak, a végén már villamosokkal szállítják a krematóriumba a halottakat. Az emberek belefásultak a halálesetek sorozatossá válásába ahogy Tarrou mondja: minden egyes nap halottak napja volt.

4. Tetőpont: a bíró kisfia halálának részletes leírása. Minden lényeges szereplő végignézi a kisfiú szótlan haldoklását, mert egy újfajta szérummal próbálnak segíteni rajta. Az esemény megrendítő hatású, a jelenlevőket a létezés abszurd voltával szembesíti.

5. Egészséges patkányok bújnak elő, elkezdenek gyógyulni a betegek, megszűnik a pestis.

A regény cselekménye egy kitalált, de mély alapossággal leírt járvány majd egy év alatt történő lefolyása, az összezavart emberek viszonyulása a megmagyarázhatatlan rettenethez, és egymáshoz. A mű tulajdonképpen egy krónika, a pestis krónikája. Öt fejezetre tagozódik, a járvány különböző fokozatainak megfelelően.

Ami a tény, hogy Camus e regényében a pestissel szimbolizálja a nácizmus borzalmát, a remény és kétségbeesés szorításában élő emberek vergődését. Főhőse pedig a Sziszüphosz mítosz irodalmi megtestesülése, a küzdő, és a sors ellen lázadó ember, aki a győzelemért száll harcba nap mint nap. Parttalan munkafolyam, fájó tehetetlenség, hiábavalóság, kétségbeesett magány, ezek a jellemzői. Talán mégis a főhős legnagyobb lázadása a sors ellen, hogy az értelmét nem keresve, vállalja a kilátástalan küzdelmet.

A történet azért aktuális, mert bármely élethelyzetre kiterjeszthető, amelyben az ember korlátozva, szeretteitől elszakítva érzi magát. A család, létbiztonság, egészség nem magától értetődő javak, hanem kiváltság. Akkor tudunk megbirkózni a hétköznapi és a rendkívüli nehézségekkel, ha ezt szem előtt tartjuk.

Forrás: G-Portál | Jelenkor