Egészen szűk azon vállalatok listája, melyek a legtöbbet tették a globális átlaghőmérséklet-emelkedésért, a szén-dioxid-kibocsátás fokozódásáért és a tengerszint-emelkedés gyorsulásáért. Vannak köztük olyanok is, melyeket jól ismerünk, és hát nem is okoz meglepetést a szereplésük.

Mindössze 90 cég tehető felelőssé a Föld globális átlaghőmérséklet-emelkedésének 50 százalékáért, írta meg egy 2017-es, a Climate Change akadémiai folyóiratban megjelent tanulmányra hivatkozva az Euronews. Ezzel összefüggésben ugyanez a 90 vállalat bocsátotta ki a legtöbb szén-dioxidot az első ipari forradalomtól fogva 2010-ig, így ők a leginkább felelősek a tengerszint-emelkedésért is. A 90 cégből 83 olaj, szén és gáztermeléssel foglalkozik, a maradék 7 pedig cementet gyárt.

A tanulmány külön-külön vizsgálta meg a vállalatoknak a fent említett három területre – az átlaghőmérséklet- és tengerszint-emelkedésre, valamint a szén-dioxid-kibocsátásra – gyakorolt hatását, külön szedve a teljes, 1880-2010-ig tartó klímaváltozás-korszakot, és az 1980-2010-ig tartó periódust, amikor a globális felmelegedés igazán begyorsult. A kutatás kimutatta, hogy a 90 legkárosabb cég közül 20 különösen egyenletes teljesítményt nyújtott a károsanyag-kibocsátásban. Őket külön ábrán is összeszedték, alább tehát a legkárosabb cégek top 20-as listája látható, ahol a narancssárgával jelölt vállalatot befektetők tulajdonolják, a kékkel jelöltekben pedig az egyes államoknak van többségi tulajdonrésze.

Az ábrákból leszűrhető, hogy az amerikai olajóriás, a Chevron és a Szaúd-arábiai Saudi Aramco a világ két környezetre legkárosabb vállalata, de az élbolyban vannak olyan cégek is, melyek sokkal inkább a szemünk előtt vannak, így jó ismerőseink, az orosz Gazprom, az amerikai Exxon Mobil és a brit BP is.

A New York Times nemrég jelentette meg története leghosszabb cikkét, a nagy port kavart A Föld elvesztését, mely a globális felmelegedés elleni harc első évtizedét veszi végig 1979-től 1989-ig, és végeredményben arról szól, hogy már negyven évvel ezelőtt is pontosan tudtuk, mi vár ránk, ahogy azt is, hogy mit kéne tenni a természeti katasztrófa megelőzésére – mégsem tettünk semmit. Természetesen ez a szöveg is kitér a nagyvállalatok klímaváltozásban játszott szerepére.

A cikk szerint szerint a visszafordíthatatlannak tűnő jelenségért nem hibáztathatóak teljes egészében azok, akik kapásból az eszünkbe jutnak – a nagy olajtársaságok. A nyolcvanas években ugyanis a legnagyobb olajos vállalatok közül többen valóban megpróbálták megérteni, mi mindennel jár a tevékenységük. És Donald Trump klímaváltozás-tagadó kormányzása idején nehéz elképzelni, de a klímaharc korai szakaszának eredménytelenségéért az amerikai republikánusokat sem lehet egyértelmű bűnbaknak kikiáltani. Akkor még más idők jártak: George H.W. Bush 1981-es választási kampányában például külön szerepet kapott a klímaváltozás és annak riasztó következményei.

De ezt az árnyalt képet is továbbárnyalja a szöveg az Atlanticon megjelent kritikája, mely szerint a Times szövegét túlzottan annak a maroknyi kutatónak és aktivistának a drámai küzdelmére hegyezték ki, akik megpróbálták tudatosítani a politikai döntéshozókban, mekkora bajt okoz valójában a károsanyag-kibocsátás. És bár a cikkből nem hiányoznak a nagyvállalatok és a republikánusok felelősségét bemutató tények, a sztorit úgy írta meg a szerző, hogy az végső soron már súlyosan csökkenti a két fő játékos felelősségét.

Ami a politikát illeti, Ronald Reagan már elnöksége első évében megvonta a forrásokat a napenergia-kutatásoktól, fontolóra vette, hogy bezárja az Energiaügyi Minisztériumot, és kibővítette a szénbányászatot a szövetségi területeken. Később egy kormányügynökség figyelmeztette, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése „véglegesen és katasztrofálisan” felmelegítik a légkört, mire válaszul a Fehér Ház megpróbálta bezáratni az ügynökséget – sikertelenül. De Reagan republikánus utódai sem feddhetetlenek, George H. W. Bush például a környezetvédő hírneve ellenére valójában nem igazán érdeklődött a téma iránt, helyette a Fehér Ház kabinetfőnöke, John H. Sununu foglalkozott a területtel, aki még ma is hírhedten klímaváltozás-szkeptikus. Annak idején pedig Sununu volt az, aki egyebek mellett megakadályozta az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalt vezető William K. Reillyt, hogy tárgyaljon egy ENSZ-egyezményről, ami jelentősen korlátozta volna az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. A későbbiekben is a republikánusok húzásai tettek be igazán a klímaváltozás elleni harcnak, ezeket a kritika pontról-pontra át is veszi, egészen a legutóbbi, már említett kanyarig, amikor Donald Trump felmondta a párizsi klímaegyezményt.

A nagy cégek pedig lehet, hogy az elején még őszintén érdeklődtek a környezetet befolyásoló hatásaik iránt, de az is biztos, hogy a kapott információkkal komolyan nem akartak kezdeni semmit. Az Exxon vezetőit ugyanis már 1977-ben értesítették arról, hogy az emberiség befolyásolja a globális légkört, 1982-ben pedig a cég házi tudósai is arra jutottak, hogy amit környezetvédők hangoztatnak, az a valóság. Egy évvel később viszont a vállalat 900 ezerről 150 ezer dollárra csökkentette a klímakutató részlege költségvetését, az évtized végére pedig teljesen el is törölték ezt a programot.

Mindezekkel együtt érdemes végigolvasni a New York Times cikkét, de aki rászánja az időt, az ne hagyja ki az Atlantic kritikáját se.

Forrás: Euronews, New York Times, The Atlanticon