Európának közös energiapolitikára van szüksége – de nem azonos energiarendszerre.

Az európai energiaátmenetről gyakran úgy beszélünk, mintha minden tagállam számára ugyanaz lenne a követendő út: minél több nap- és szélerőmű, az energiaellátás fokozatos villamosítása, majd a fosszilis energiahordozók teljes visszaszorítása.

A valóság azonban ennél jóval összetettebb. Európa országainak földrajzi, éghajlati és energetikai adottságai jelentősen különböznek egymástól, ezért ami az egyik ország számára természetes és gazdaságos energiaforrás, az egy másik országban egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan áll rendelkezésre.

Erre világít rá az Euractiv szeptemberben megjelent, az Ocean Energy Europe által szponzorált írása is, amely az óceánokban rejlő energiatermelési lehetőségeket mutatja be. A cikk szerint a hullám- és árapályenergia fontos új eleme lehet Európa jövőbeli energiarendszerének, különösen azért, mert termelési jellemzői eltérnek a nap- és szélenergiáétól. Az árapály energiatermelése például rendkívül pontosan előre jelezhető, míg a hullámenergia szintén más időbeli mintázatot mutat, mint a napsugárzás vagy a szárazföldi és tengeri szél.

Ez azért lehet jelentős, mert a megújuló energiaforrások között nem csupán az számít, hogy egy technológia mennyi energiát képes előállítani, hanem az is, hogy mikor áll rendelkezésre az energia. A napenergia éjszaka nem termel, a szélenergia pedig az időjárási viszonyoktól függ. Egy olyan energiaforrás, amely más időszakokban és kiszámíthatóbban képes villamos energiát biztosítani, értékes kiegészítője lehet ennek a rendszernek.

Az Euractiv által ismertetett becslések szerint Európa óceánenergia-potenciálja jelentős lehet, miközben az európai vállalatok és kutatóintézetek ezen a területen komoly technológiai tapasztalatot halmoztak fel. A következő évek egyik kérdése ezért az lehet, hogy a kontinens képes lesz-e a kutatási és demonstrációs eredményeket ipari méretű gyártássá és versenyképes energiatermeléssé alakítani. A cikk szerint az Egyesült Államok és Kína is egyre nagyobb figyelmet fordít erre a technológiára, így az európai fejlesztési előny megtartása iparpolitikai kérdéssé is válhat.

Az óceánenergia azonban csak akkor értelmezhető igazán, ha az európai energiarendszer egészében gondolkodunk. Európa ugyanis nem egyetlen ország, és nem rendelkezik egységes földrajzi adottságokkal.

Egy Északi-tenger menti országnak egészen más lehetőségei vannak, mint egy tengerparttal nem rendelkező közép-európai államnak. Dánia például rendkívül kedvező helyzetben van a tengeri szélenergia szempontjából, és az európai villamosenergia-hálózat összekapcsoltsága lehetővé teszi, hogy a termelési többletek és hiányok az országhatárokon keresztül is kiegyenlítődjenek. Más országok jelentős vízenergia-potenciállal rendelkeznek, míg a déli tagállamokban a napenergia kínálhat az átlagosnál kedvezőbb lehetőségeket.

Magyarország helyzete ebből a szempontból egészen más. Tengerparttal nem rendelkező országként számunkra nem elérhető az offshore szélenergia, és természetesen a hullám- vagy árapályenergia sem lehet a hazai villamosenergia-termelés része. A szárazföldi szélenergia lehetőségei is eltérnek az észak-európai országokétól. A napenergia ugyanakkor komoly lehetőséget jelent Magyarország számára, és az elmúlt években jelentős kapacitások épültek ki.

A napenergia esetében azonban különösen fontos megkülönböztetni a beépített teljesítményt az éves tényleges energiatermeléstől. Egy magyarországi naperőmű éves termelése nagyságrendileg 1200–1300 teljes terhelésű órának megfelelő energiával számolható, miközben egy év 8760 órából áll. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a napelemek csak 1200 órán keresztül termelnek, hanem azt, hogy az egész éves termelés ennyi teljes teljesítményen működő órának felel meg. A különbség jól mutatja, hogy a beépített megújuló kapacitás önmagában nem jelenti azt, hogy ugyanekkora mennyiségű villamos teljesítmény folyamatosan rendelkezésre is áll.

Éppen ezért az energiaátmenetet sem érdemes úgy megközelíteni, mintha választanunk kellene a napenergia és az atomenergia, vagy éppen a szélenergia és az atomenergia között. Sokkal inkább azt kell megvizsgálni, hogy az adott ország adottságaihoz igazodva milyen energiatermelési, tárolási és hálózati rendszer képes megbízhatóan biztosítani a villamosenergia-ellátást úgy, hogy közben a kibocsátásokat is érdemben csökkenti.

Ebben az atomenergia különleges szerepet tölthet be. A nukleáris erőművek folyamatos, nagy mennyiségű és előre tervezhető villamosenergia-termelést képesek biztosítani, ezért olyan országokban is fontos stabilizáló elemként működhetnek, ahol a változó megújuló energiaforrások aránya jelentős. Magyarország esetében ezért nem feltétlenül érdemes a napenergiát és az atomenergiát egymással versengő technológiaként kezelni. Sokkal inkább olyan rendszerről lehet beszélni, amelyben a különböző termelési módok eltérő feladatokat látnak el.

A napenergia akkor termel nagy mennyiségben, amikor rendelkezésre áll a napsugárzás. Az atomenergia ezzel szemben folyamatos háttértermelést biztosíthat. A kettő mellé pedig olyan rugalmas technológiákra és tárolási megoldásokra van szükség, amelyek képesek kezelni a termelés és a fogyasztás időbeli eltéréseit.

Itt pedig az energiatárolás fogalmát sem szabad kizárólag a lítium-ion akkumulátorokra szűkíteni. A jövő energiarendszerében szerepet kaphatnak szivattyús-tározós vízerőművek, különböző hőtárolási megoldások, a villamos energia hővé alakítása, hidrogén és más kémiai energiahordozók, mechanikai energiatárolási technológiák, valamint természetesen az akkumulátoros rendszerek is.

Bizonyos esetekben a biogáz és a biometán is érdekes szerepet tölthet be. A biogáz ugyanis nem csupán egy megújuló energiaforrás, hanem megfelelő körülmények között tárolható és akkor használható fel, amikor arra a rendszernek szüksége van. Egy biogázra épülő, rugalmasan működtethető erőmű ezért más rendszerértéket képviselhet, mint egy kizárólag az időjárási körülményektől függő termelőberendezés.

Mindez arra mutat rá, hogy a jövő európai energiarendszerét nem egyetlen „győztes” technológiára kell felépíteni. A cél nem az lehet, hogy minden ország ugyanazt az energiamixet használja, hanem az, hogy az egyes országok a saját adottságaiknak megfelelő rendszert alakítsanak ki, miközben az európai villamosenergia-hálózatok összekapcsolása lehetővé teszi a nemzeti rendszerek közötti együttműködést.

Az európai energiapolitikának ezért lehet közös célja a kibocsátások csökkentése, a fosszilisenergia-importtól való függőség mérséklése, az ellátásbiztonság növelése és az európai ipar versenyképességének megőrzése. De ebből nem következik, hogy minden tagállamnak ugyanazokat az energiaforrásokat kell használnia.

Éppen ellenkezőleg: Európa egyik legnagyobb előnye éppen a sokféle energetikai adottság kombinációja lehet.

A tengerparti országok kihasználhatják az offshore szél-, hullám- és árapályenergia lehetőségeit. A napenergiában kedvezőbb helyzetben lévő országok nagyobb szerepet adhatnak a fotovoltaikus termelésnek. A vízenergiában gazdag országok tározókkal és vízerőművekkel járulhatnak hozzá a rendszer rugalmasságához. Az atomenergiával rendelkező országok stabil villamosenergia-termelést biztosíthatnak, miközben a biogáz, az energiatárolás és a fogyasztási oldal rugalmassága további kiegyenlítési lehetőségeket kínálhat.

Ebben a rendszerben az óceánenergia is megtalálhatja a maga helyét. Nem váltja ki a nap- vagy szélenergiát, és természetesen nem oldja meg önmagában az európai villamosenergia-rendszer minden problémáját. De újabb olyan energiaforrást jelenthet, amely eltérő termelési karakterisztikája miatt értékes kiegészítője lehet a többi technológiának. Az Euractiv által bemutatott fejlesztések ezért nem csupán az óceánenergia jövőjéről szólnak, hanem egy szélesebb kérdésről: hogyan lehet minél több, egymást kiegészítő energiaforrást egyetlen működőképes európai rendszerbe integrálni.

A klímaváltozás elleni fellépés és az energiabiztonság szempontjából ugyanis nem az a döntő kérdés, hogy melyik technológia kerül ki győztesen a versenyből. Sokkal fontosabb, hogy az egyes technológiák milyen feladatot tudnak ellátni egy összetett rendszerben.

Európának ezért közös energiapolitikára van szüksége, de nem feltétlenül azonos energiarendszerre.

A közös cél lehet európai. A hozzá vezető út viszont szükségszerűen részben nemzeti – és mindenekelőtt a földrajzi, természeti és energetikai adottságokhoz kell igazodnia.

Rampasek László A.