Melegebb világ, erősebb viharok? Nem feltétlenül a szél miatt kell aggódnunk.

Amikor a klímaváltozásról beszélünk, gyakran a szélsőséges viharok képe jelenik meg előttünk: egyre erősebb szelek, kidőlt fák, megrongálódott tetők és elszabadult tárgyak. A helyzet azonban ennél összetettebb.

A melegedő éghajlat nem egyszerűen azt jelenti, hogy mindenhol és minden évszakban erősebb lesz a szél. A légkör működése ennél sokkal bonyolultabb. És lehet, hogy éppen nem az lesz a legnagyobb kihívás, amit elsőként várnánk.

A szél sebességét elsősorban a légnyomás- és hőmérséklet-különbségek, valamint a légkör nagyléptékű áramlásai határozzák meg. A sarkvidék gyorsabb melegedése megváltoztatja a pólus és az Egyenlítő közötti hőmérsékleti különbségeket, miközben a trópusi légkör felső része is melegszik. Ezek egymással ellentétes hatásokat gyakorolnak a futóáramlásokra és a mérsékelt övi ciklonokra.

Ezért Európában sem beszélhetünk egyszerűen egy általános „szélerősödésről”. Egyes térségekben és évszakokban a viharos szelek gyakorisága csökkenhet, máshol – különösen a délebbi térségekben és bizonyos zivataros helyzetekben – az extrém széllökések továbbra is komoly kockázatot jelenthetnek.

Ráadásul a szél veszélyességét nem önmagában a sebessége mutatja meg. A szél dinamikus nyomása a sebesség négyzetével arányos:

q = ½ρv²

Ez azt jelenti, hogy 50 km/h-ról 100 km/h-ra növelve a szélsebességet nem kétszeres, hanem négyszeres lesz a szél által kifejtett dinamikus nyomás. 150 km/h-nál pedig már kilencszeres.

A klímaváltozás egyik ennél is fontosabb következménye azonban a légkör víztartalmának növekedése lehet. A melegebb levegő több vízgőzt képes befogadni: minden 1 °C-os melegedés nagyjából 7 százalékkal növeli a telítési vízgőztartalmat.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenhol 7 százalékkal több eső fog esni. Azt viszont igen, hogy amikor kialakul a csapadékképződéshez szükséges helyzet, több víz állhat rendelkezésre egy-egy intenzív csapadékeseményhez. Ez pedig rövid idő alatt lehulló, nagy mennyiségű csapadékot, villámárvizeket és jelentős terhelést okozhat a vízelvezető rendszerekben.

És itt jutunk el a látszólagos ellentmondáshoz.

Lehet ugyanis, hogy egy időszakban túl sok víz érkezik néhány óra alatt, miközben hónapokkal később már túl kevés áll rendelkezésre.

A Duna és a Tisza esetében ezért nem az a kérdés, hogy „több vagy kevesebb eső lesz-e”, hanem az, hogy mikor, hol, milyen intenzitással hullik le a csapadék, mennyi tud beszivárogni, mennyi párolog el, és mennyi érkezik meg a folyókba.

A felmelegedés fokozza a párolgást, növeli a növényzet vízigényét, csökkentheti a hóban tárolt vízmennyiséget, és megváltoztathatja a folyók utánpótlását is. Egy heves zápor pedig nem feltétlenül oldja meg a vízhiányt: a lehulló víz jelentős része gyorsan lefolyhat, miközben a talaj és a felszín alatti vízkészletek nem feltétlenül töltődnek fel megfelelően.

Így a jövő egyik legfontosabb klímakockázata nem feltétlenül az lesz, hogy egyre nagyobb szélviharok tépik le a tetőket.

Hanem az, hogy egyre gyakrabban találkozhatunk ugyanabban a rendszerben árvízzel és aszállyal, felhőszakadással és vízhiánnyal, túl sok vízzel néhány óra alatt – és túl kevés vízzel néhány hónappal később.

És ez már nem csupán időjárási kérdés. Ez vízbiztonsági kérdés.

Rampasek László A.