A tudósok harmadszor figyelmeztetik az emberiséget: már nem a bolygószintű vészhelyzet felé tartunk – benne élünk

Harmincnégy év telt el azóta, hogy a világ vezető tudósai először közösen figyelmeztették az emberiséget: civilizációnk és a természeti világ „ütközési pályán” halad. 2017-ben, huszonöt évvel később megszületett a második figyelmeztetés, mert a problémák többségét nem sikerült megoldani, és számos létfontosságú környezeti mutató tovább romlott. 2026-ban pedig elkészült a harmadik figyelmeztetés. A hangnem alapvetően megváltozott. A szerzők már nem egy lehetséges jövőbeli katasztrófáról beszélnek. Kimondják: a Föld bolygószintű vészhelyzetben van. Hét bolygóhatárt átléptünk, kritikus földi rendszerek közelítenek a billenőpontjaikhoz, és a késlekedés egyre nagyobb eséllyel indíthat el évszázadokon át ható, részben visszafordíthatatlan folyamatokat. A három dokumentum együtt egy 34 éve tartó tudományos figyelmeztetés története – és egyben annak története is, hogyan fogyott el fokozatosan a biztonságos cselekvésre rendelkezésünkre álló tér.

1992 novemberében a világ tudományos közösségének egy rendkívüli csoportja fordult az emberiséghez. A World Scientists’ Warning to Humanity nem hagyományos tudományos tanulmány volt. Felhívás volt. Figyelmeztetés.

A dokumentum első mondata alighanem a modern környezettudomány egyik legtömörebb mondatává vált:

Human beings and the natural world are on a collision course.

Vagyis:

Az emberiség és a természeti világ ütközési pályán halad.

A felhívást Henry W. Kendall Nobel-díjas fizikus, a Union of Concerned Scientists akkori elnöke kezdeményezte. Az eredeti dokumentumot a világ vezető tudósainak nagy csoportja támogatta; a UCS ma mintegy 1700 tudósról beszél, köztük a tudományos Nobel-díjasok akkori többségével. (The Union of Concerned Scientists) Az általunk vizsgált korabeli dokumentumváltozat 1575 prominens tudóst és 99 Nobel-díjast tüntet fel, a hozzá tartozó aláírói anyag pedig 1700 tudósról és 104 Nobel-díjasról beszél – vagyis a különböző korabeli változatok eltérő időpontban rögzíthették az aláírások számát.

A lényegen azonban ez mit sem változtat: rendkívüli tudományos összefogás történt.

És ha 34 év távlatából újraolvassuk a dokumentumot, az igazán megdöbbentő nem az, hogy a tudósok mit nem láttak előre.

Hanem az, hogy mennyire pontosan felismerték már akkor a problémák lényegét.

1992: „Ütközési pályán vagyunk”

Az első figyelmeztetésben már ott szerepelt a fosszilis tüzelőanyagok égetése, a légköri szén-dioxid növekedése, az erdőirtás, a fajok eltűnése, a talajromlás, az édesvízkészletek túlhasználata, az óceánok terhelése és a népesség növekedése.

A szerzők azt írták: az emberi tevékenység súlyos és gyakran visszafordíthatatlan károkat okoz a környezetben és azokban a kritikus erőforrásokban, amelyektől az emberi társadalom függ. Arra figyelmeztettek, hogy ha a folyamatokat nem állítjuk meg, olyan mértékben alakíthatjuk át az élővilágot, amely már veszélyeztetheti az általunk ismert élet feltételeit.

A légkör esetében az ózonréteg pusztulása és a légszennyezés miatt aggódtak. Az édesvíznél már akkor arra hívták fel a figyelmet, hogy a felszíni és felszín alatti vízkészletek túlzott használata az élelmiszer-termelést és más alapvető emberi rendszereket fenyegeti. Az óceánoknál azt írták, hogy a globális tengeri halfogás elérte vagy meghaladta a becsült fenntartható maximumot, és egyes halászati rendszerek már az összeomlás jeleit mutatják.

Különösen komor volt az erdők és a biológiai sokféleség helyzetének értékelése. A tudósok a trópusi erdők gyors pusztulására és az ezzel együtt eltűnő fajokra figyelmeztettek. Úgy vélték, hogy a fajvesztés visszafordíthatatlan következményekkel járhat, miközben az emberiség még csak részben érti az ökológiai rendszerek összetett kölcsönhatásait.

1992-ben a globális felmelegedéssel kapcsolatban még lényegesen nagyobb tudományos bizonytalanságot fogalmaztak meg, mint amekkoráról ma beszélhetünk. De a probléma mechanizmusát már egyértelműen azonosították: a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből és az erdőirtásból származó szén-dioxid megváltoztathatja a globális éghajlatot.

És hozzátettek valamit, ami a tudományos döntéshozatal egyik legfontosabb alapelve:

a bizonytalanság nem lehet indok a tétlenségre.

Az első figyelmeztetés egyik legmegrázóbb mondata azonban máshol szerepelt.

A tudósok úgy vélték, hogy „egy vagy néhány évtizednél” nem áll több rendelkezésünkre, mielőtt elveszíthetjük a lehetőséget az előttünk álló veszélyek elhárítására, és az emberiség kilátásai mérhetetlenül rosszabbá válhatnak.

Ez 1992-ben volt. Azóta 34 év telt el. Még fontosabb, hogy a dokumentum nemcsak veszélyeket sorolt fel. A megoldások jelentős részét is ismerte.

A tudósok már 1992-ben a fosszilis energiahordozóktól való elmozdulást, az erdőirtás megállítását, a mezőgazdasági területek védelmét, a fajvesztés megfékezését, az energia- és vízfelhasználás hatékonyságának javítását, az újrahasznosítást, a szegénység felszámolását, valamint a népesség önkéntes családtervezéssel és jobb társadalmi-gazdasági feltételekkel történő stabilizálását sürgették. A nők egyenjogúságát és saját reproduktív döntéseik feletti rendelkezését külön pontként fogalmazták meg.

A dokumentum egy másik, ma különösen aktuális összefüggést is kimondott: a fejlett országok túlzott fogyasztása aránytalan terhelést jelent a bolygóra.

Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy az 1992-es dokumentum népességről szóló megközelítését maga a Union of Concerned Scientists ma már kritikusan értékeli. A szervezet történeti oldalán kifejezetten jelzi, hogy az eredeti szöveg túlzottan a népességre helyezte a hangsúlyt, miközben nem adott megfelelő súlyt a gazdag országok és a leggazdagabb társadalmi csoportok fogyasztásának, illetve a társadalmi egyenlőtlenségeknek. (The Union of Concerned Scientists)

Ez azért fontos, mert éppen ezen a területen figyelhető meg az egyik legérdekesebb fejlődés a három figyelmeztetés között.

A probléma felismerése nem tűnik el.

Pontosabbá válik.

2017: huszonöt év telt el – és a tudósok mérleget készítettek

Negyedszázaddal később William J. Ripple és munkatársai elővették az 1992-es figyelmeztetést, és feltették a legegyszerűbb kérdést:

Mi történt azóta?

A válasz megszületéséhez már nem pusztán figyelmeztetésre volt szükség. Huszonöt év adatai álltak rendelkezésre.

A World Scientists’ Warning to Humanity: A Second Notice című tanulmány 2017 novemberében jelent meg a BioScience folyóiratban. A dokumentumot 15 364 tudós írta alá 184 országból. A BioScience hivatalos kiadási adatai szerint a cikk 2017. november 13-án jelent meg, majd a folyóirat decemberi számában kapott helyet. (OUP Academic)

A mérleg lesújtó volt.

A tudósok megállapítása szerint a sztratoszférikus ózonréteg stabilizálását leszámítva az emberiség nem ért el elegendő előrelépést az 1992-ben azonosított környezeti problémák megoldásában, és a legtöbb folyamat jelentősen rosszabbá vált.

A második figyelmeztetés egyik legfontosabb eleme ezért nem is egy mondat, hanem egy ábra.

A tanulmány 2. oldalán kilenc globális mutató alakulását helyezték egymás mellé, és külön jelölték az 1992 előtti és utáni időszakot.

Az eredmény szinte vizuális vádirat lett.

1992-höz képest az egy főre jutó édesvízkészlet 26,1 százalékkal csökkent. Az óceáni holtzónák száma 75,3 százalékkal nőtt. A gerinces állatpopulációk abundanciaindexe 28,9 százalékkal csökkent. A CO₂-kibocsátás 62,1 százalékkal emelkedett. A bemutatott hőmérsékleti mutató változása 167,6 százalék volt, miközben az emberi népesség 35,5, a kérődző haszonállatok száma pedig 20,5 százalékkal növekedett.

A kiegészítő anyag további perspektívát adott: 1970 és 2012 között a vizsgált gerinces populációk összesített mutatója 58 százalékkal csökkent; az édesvízi populációknál 81, a tengeri populációknál 36, a szárazföldieknél 35 százalékos visszaesést jeleztek.

Volt azonban egy nagyon fontos kivétel.

Az ózonréteg.

Az ózonkárosító anyagok kibocsátása az 1987-es Montreali Jegyzőkönyvet követő nemzetközi fellépés hatására jelentősen visszaesett. A 2017-es szerzők ezt annak bizonyítékaként emelték ki, hogy az emberiség igenis képes globális környezeti problémák kezelésére, ha a tudományos felismerést összehangolt politikai cselekvés követi.

A második figyelmeztetés tehát nem azt mondta, hogy semmit sem lehet tenni. Éppen ellenkezőleg.

Azt mondta, hogy tudjuk, hogy képesek vagyunk rá – de a legtöbb területen nem tesszük meg megfelelő léptékben.

A szerzők természetvédelmi területek létrehozását, az erdők és más természetes élőhelyek átalakításának megállítását, nagyléptékű ökoszisztéma-helyreállítást, az élelmiszer-pazarlás csökkentését, a növényi alapú táplálkozás felé történő elmozdulást, az oktatás és az önkéntes családtervezés elérhetőségének javítását, a megújuló energia gyors terjedését és a fosszilis támogatások megszüntetését javasolták. Emellett már kifejezetten az egyenlőtlenségek csökkentéséről és arról is beszéltek, hogy az áraknak, adóknak és gazdasági ösztönzőknek tükrözniük kell a fogyasztás valódi környezeti költségeit.

A végkövetkeztetésük pedig sokkal sürgetőbb volt, mint 1992-ben:

hamarosan túl késő lehet letérni a jelenlegi, kudarc felé vezető pályáról – az idő fogy.

Ez volt a második figyelmeztetés. És újabb kilenc év telt el.

2026: már nem figyelmeztetnek arra, hogy vészhelyzet jöhet

A most elkészült harmadik dokumentum címe:

World Scientists’ Warning to Humanity: A Third Notice.

A ClimeNews rendelkezésére álló kézirat a BioScience-ban megjelenés alatt álló változat; maga a dokumentum is figyelmeztet arra, hogy a végleges publikált szöveg kisebb mértékben eltérhet.

Ez fontos szerkesztői megjegyzés: nem szabad még úgy kezelnünk, mintha a végleges folyóiratváltozat lenne.

Tudománytörténeti jelentősége azonban már a kéziratból is világosan kirajzolódik. A harmadik figyelmeztetés hangvétele ugyanis lényegesen megváltozott.

1992-ben: ütközési pályán vagyunk.

2017-ben: nem hallgattunk megfelelően az első figyelmeztetésre, és fogy az idő.

2026-ban:

We are no longer approaching a planetary emergency. We are living inside it.
Már nem egy bolygószintű vészhelyzet felé közeledünk. Benne élünk.

Ez talán a három dokumentum teljes történetének legfontosabb mondata.

A harmadik figyelmeztetés szerint a földi életet egy planetáris vészhelyzet fenyegeti, amelyet az egyre növekvő emberi nyomás és több bolygóhatár átlépése hajt. A klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése, a szennyezés, a földterületek degradációja és az erőforrások kimerülése nem különálló problémák többé, hanem egymással összekapcsolódó folyamatok, amelyek az életet fenntartó természeti rendszereket terhelik. Hatásaik már az élelmiszer- és vízbiztonságban, az egészségben és a gazdasági stabilitásban is megjelennek.

A szerzők külön „Declaration of a planetary emergency”, vagyis bolygószintű vészhelyzeti nyilatkozatot fogalmaztak meg.

Ebben kimondják, hogy a vészhelyzet nem jövőbeli fenyegetés: már zajlik. A nagyléptékű és potenciálisan visszafordíthatatlan földrendszeri változások – beleértve az egymást erősítő billenőpontokat – a természeti rendszerek és az emberi társadalmak stabilitását egyaránt veszélyeztetik.

Van azonban a nyilatkozatban egy még fontosabb állítás.

A vészhelyzet fennmaradásának oka a szerzők szerint nem a tudás hiánya.

Tudjuk, mi történik.

A probléma az, hogy az emberi rendszerek működését nem sikerült összehangolni a Föld fizikai és ökológiai korlátaival.

Ez óriási különbség.

A 20. század végén még lehetett azt mondani, hogy sok mindent nem értünk eléggé. 2026-ban egyre kevésbé lehet.

Hét határt már átléptünk a kilencből

A harmadik figyelmeztetés a planetáris határok kutatásának eredményeire építve azt állapítja meg, hogy a kilenc kulcsfontosságú bolygóhatár közül hetet már átléptünk.

Ezek a klímaváltozás, a bioszféra integritása, a földhasználati rendszerek átalakítása, az édesvízrendszerek változása, a nitrogén- és foszforciklus felborítása, az úgynevezett új entitások – köztük számos ember által előállított vegyi anyag – és legújabban az óceánok elsavasodása.

Mindössze két olyan planetáris határ maradt, amelyet a dokumentum szerint globálisan még nem léptünk át: a sztratoszférikus ózonréteg károsodása és a légköri aeroszolterhelés.

És itt a történelem különös módon visszakanyarodik 1992-höz. Az ózonréteg volt az első figyelmeztetés egyik legnagyobb félelme.

Ma pedig éppen az ózonréteg részleges helyreállása mutatja meg, hogy a globális környezeti pusztulás nem szükségszerűen visszafordíthatatlan, ha a világ időben, összehangoltan és tudományos bizonyítékokra támaszkodva cselekszik.

Ez a három figyelmeztetés egyik legfontosabb tanulsága.  Nem az a probléma, hogy az emberiség képtelen cselekedni.

Hanem az, hogy csak ritkán cselekszik elég gyorsan, elég nagy léptékben és elég összehangoltan.

A bolygó „életjelei” egyetlen ábrán

A harmadik figyelmeztetés 3. oldalán található ábra különösen beszédes.

Tizenhat mutatóban foglalja össze az emberi tevékenység globális „életjeleit”: CO₂-egyenértékben számolt kibocsátás, energiafogyasztás, villamosenergia-termelés összetétele, globális GDP, fegyveres konfliktusok, kérődző állatállomány, tengeri halfogás, egy főre jutó hústermelés, erdőborítás-veszteség, gerinces fajok állománya, védett területek, zoonózisok, egy főre jutó GDP, műanyagtermelés, vízfelhasználás és emberi népesség.

Az ábra nem azt mutatja, hogy minden rosszabb lett.

Van jelentős pozitív fejlemény is: a megújuló energiaforrások globális villamosenergia-termelésben betöltött szerepe gyorsan nőtt, és a szerzők szerint a megújulók először haladták meg globálisan a szenet az áramtermelésben.

Csakhogy közben az összes energiafelhasználás, a fosszilisenergia-fogyasztás és a CO₂-kibocsátás továbbra is rendkívül magas.

Ez az egyik kulcsprobléma: a tiszta technológiák növekedése önmagában nem elegendő, ha a teljes rendszer terhelése közben tovább nő.

A gazdaság bővül, az anyagfelhasználás növekszik, a műanyagtermelés emelkedik, a globális vízfelhasználás magas, az erdőveszteség folytatódik, miközben az élővilág állapota romlik.

A harmadik figyelmeztetés ezért már nem egyszerűen egyes környezeti problémák megoldását követeli.

A rendszer egészéről beszél.

Amikor a változás már nem lineáris

A dokumentum egyik legsúlyosabb része a billenőpontokról szól.

A legtöbb ember ösztönösen lineárisan gondolkodik. Ha egy rendszer terhelése egy kicsit nő, arra számítunk, hogy a következmény is nagyjából ugyanannyival nő.

A földi rendszerek azonban nem feltétlenül így működnek.

Bizonyos kritikus küszöbök átlépése után olyan önmagukat erősítő folyamatok indulhatnak el, amelyek akkor is folytatódhatnak, amikor a kiváltó terhelést később csökkentjük.

A harmadik figyelmeztetés szerint több bolygóhatár egyidejű átlépése növeli a nemlineáris változások, a kaszkádszerű hatások és a potenciálisan visszafordíthatatlan földrendszeri átalakulások veszélyét.

A szerzők különösen súlyos lehetőségként említik, hogy a grönlandi és a nyugat-antarktiszi jégtakaró kritikus billenési küszöbei esetleg már átlépésre kerültek, míg a boreális permafroszt, a hegyi gleccserek és az Amazonas-esőerdő kritikus állapothoz közelíthetnek.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek a rendszerek holnap összeomlanak. Éppen ez teszi a problémát nehezen érzékelhetővé.

A dokumentum hangsúlyozza, hogy egy küszöb átlépése olyan hosszú távú változásokat indíthat el, amelyek legsúlyosabb következményei csak jóval később válnak láthatóvá. A jelenlegi állapot tehát elfedheti a rendszerben már felhalmozódó instabilitást.

A késleltetett következmény nem azonos a következmény hiányával.

Ez a klímaválság egyik legveszélyesebb tulajdonsága.

Ki okozza – és ki fizeti meg?

A harmadik figyelmeztetés ezen a ponton lép túl talán a leglátványosabban az 1992-es megközelítésen.

A szerzők szerint a destabilizáció fő hajtóerői aránytalanul koncentrálódnak a magas jövedelmű országokban, a nagy gazdasági szereplőknél és azokban a gazdasági rendszerekben, amelyek a rövid távú profitot és a folyamatos anyagi növekedést helyezik előtérbe.

Ezzel szemben a következmények gyakran éppen azokat az embereket sújtják legsúlyosabban, akik a legkevésbé járultak hozzá a válság kialakulásához. A magas jövedelmű országok, a leggazdagabb emberek és a nagyvállalatok rendelkeznek egyszerre a legnagyobb környezeti lábnyommal és a legnagyobb cselekvési kapacitással.

A népesség kérdése ugyanakkor nem tűnt el a harmadik figyelmeztetésből.

A dokumentum szerint a továbbra is növekvő – bár lassuló ütemben növekvő – világnépesség emeli az élelmiszer, víz, energia és anyagok iránti összesített keresletet. Ugyanakkor ezt már kifejezetten együtt tárgyalja a rendkívül egyenlőtlen jövedelmi, vagyoni és fogyasztási viszonyokkal.

Ez lényeges fejlődés 1992-höz képest.

Nem egyszerűen azt kérdezi, hányan vagyunk, hanem azt is:

ki mennyit fogyaszt, ki mennyit terhel, és ki rendelkezik a változtatáshoz szükséges erőforrásokkal?

Hat átalakulás – nem hat apró korrekció

A harmadik figyelmeztetés hat olyan területet nevez meg, ahol alapvető változás szükséges: energia, természet, gazdaság, fogyasztás, élelmiszerrendszer és társadalmi igazságosság.

A megfogalmazás szándékosan nem „hat intézkedés”.

Hat átalakulás.

Az energia területén a szerzők egyértelműek: a fosszilis tüzelőanyagok kitermelése és használata összeegyeztethetetlen a klímarendszer stabilizálásával, ezért gyors kivezetésükre és igazságos, globálisan koordinált megújulóenergia-átmenetre van szükség. A magas fogyasztású globális Északon az energiaigény csökkentését is szükségesnek tartják.

A természet esetében a még érintetlen ökoszisztémák azonnali védelme mellett a degradált szárazföldi, folyami és tengeri rendszerek nagyléptékű helyreállítását sürgetik.

A gazdaságnál ennél is mélyebbre mennek.

A szerzők szerint a gazdasági rendszereket össze kell hangolni a planetáris korlátokkal, amihez túl kell lépni azokon a fejlődési modelleken, amelyek a folyamatos anyag- és energiafelhasználás-növekedéstől függnek. A jólétet, társadalmi igazságosságot és környezeti fenntarthatóságot előtérbe helyező gazdaságot javasolnak a végtelen anyagi expanzió helyett.

A fogyasztásnál világosan kimondják: a gazdag országok és tehetős emberek túlfogyasztása a globális környezeti terhelés egyik meghatározó hajtóereje. A cél ezért nem az alapvető szükségletek korlátozása, hanem éppen ellenkezőleg: mindenki alapvető szükségleteinek kielégítése úgy, hogy közben a leggazdagabbak túlzott erőforrás-felhasználása csökkenjen.

Az élelmiszerrendszer a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás körülbelül egyharmadáért felelős a dokumentum szerint. A szerzők több teljes értékű növényi alapú élelmiszert, kevesebb élelmiszer-veszteséget és -pazarlást, valamint fenntarthatóbb és regeneratív mezőgazdasági gyakorlatokat sürgetnek.

Végül pedig ott van a társadalmi igazságosság.

Az oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, lakhatáshoz és alapvető szolgáltatásokhoz való általános hozzáférést a szerzők nem a környezeti problémáktól elkülönülő szociálpolitikaként kezelik, hanem a fenntartható és ellenálló társadalom alapfeltételeként. Külön hangsúlyozzák a nők és lányok oktatását, egészségügyi ellátását és reproduktív autonómiáját, amelyek a jólét növelése mellett hozzájárulnak a népesség növekedésének önkéntes stabilizálódásához is.

És ezzel bezárul egy 34 éves kör.

Mert ezeknek a gondolatoknak jelentős része már 1992-ben is ott volt.

Csak most sokkal pontosabban értjük, miért függnek össze egymással.

Három figyelmeztetés – ugyanannak a történetnek három fejezete

Ha egymás mellé tesszük az 1992-es, 2017-es és 2026-os dokumentumot, nem három különálló környezetvédelmi kiáltványt látunk.

Egyetlen történetet látunk.

1992-ben a tudósok azt mondták:

vigyázzunk, mert ütközési pályán vagyunk.

Az emberiség akkor még jóval kevésbé meleg világban élt, a fosszilisenergia-felhasználás kisebb volt, a világnépesség mintegy 5,4 milliárd főt tett ki, és a mai földrendszertudomány számos kulcsfontosságú felismerése még nem létezett.

Mégis ismertük a problémák jelentős részét.

2017-ben már rendelkezésre állt huszonöt évnyi további adat.

A tudósok visszatértek, és lényegében azt mondták:

figyelmeztettünk – de a legtöbb területen nem változtattunk eleget.

A CO₂-kibocsátás tovább nőtt. Az élővilág fogyatkozott. Az erdők területe csökkent. Az óceáni holtzónák száma nőtt. Az édesvízkészletekre nehezedő nyomás fokozódott.

És még ekkor is azt mondták:

az idő fogy.

Most, 2026-ban a harmadik figyelmeztetés már nem azt próbálja eldönteni, hogy kialakulhat-e planetáris vészhelyzet.

Kimondja:

kialakult.

Ez a három dokumentum közötti legfontosabb különbség.

Nem egyszerűen az adatok lettek rosszabbak.

Megváltozott a probléma tudományos keretezése.

A hangsúly az egyes környezeti problémákról fokozatosan áttevődött a teljes Föld-rendszer stabilitására.

A klímaváltozás nem különálló ügy. A biodiverzitás összeomlása nem különálló ügy. Az édesvíz, az erdők, a talaj, az óceánok, a mezőgazdaság, az energia, a fogyasztás, a gazdasági egyenlőtlenség és a népesség sem egymástól független kérdések.

Ugyanannak a rendszernek a részei.

És ha egyszerre túl sok alrendszert terhelünk túl, a kockázat már nem egyszerűen összeadódik.

A rendszerek egymást destabilizálhatják.

Ezért beszél a harmadik figyelmeztetés kaszkádszerű billenőpontokról és a Föld biztonságos működési tartományának elvesztéséről.

A harmadik figyelmeztetés valódi üzenete

Könnyű lenne ezt a dokumentumot világvége-jóslatként értelmezni.

De ez félreértené a szerzők mondanivalóját.

A harmadik figyelmeztetés nem azt állítja, hogy minden elveszett.

Éppen ellenkezőleg.

A szerzők szerint az emberiség rendelkezik azzal a tudással, technológiával és erőforrásokkal, amelyekkel gyorsan csökkenthető a környezeti terhelés, miközben az emberi jólét is javítható. A fosszilis energia visszaszorítása tisztább levegőt jelent. Az ökoszisztémák helyreállítása javíthatja a vízbiztonságot és a klíma ellenálló képességét. A fenntarthatóbb élelmiszerrendszer egyszerre csökkentheti a kibocsátást és javíthatja az egészséget. Az oktatás és az egészségügy kiterjesztése növeli a társadalmak ellenálló képességét.

A harmadik figyelmeztetés tehát nem a reménytelenség dokumentuma.

A késlekedés elleni dokumentum.

És talán itt ér össze leginkább 1992 és 2026.

Az első figyelmeztetés szerzői azt írták, hogy alapvető változás szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a hatalmas emberi szenvedést.

A harmadik figyelmeztetés szerzői 34 évvel később lényegében ugyanezt mondják – de már egy olyan bolygón, amelyen hét planetáris határ átlépéséről beszélhetünk, és ahol több létfontosságú földrendszer stabilitása kérdésessé vált.

Az emberiség tehát nem azért került ebbe a helyzetbe, mert nem figyelmeztették.

Figyelmeztették.

1992-ben.

2017-ben újra.

És 2026-ban harmadszor.

A negyedik figyelmeztetésre várunk?

Harmincnégy évvel ezelőtt a világ vezető tudósai azt mondták, hogy az emberiség és a természet ütközési pályán halad.

Huszonöt évvel később több mint tizenötezer tudós megállapította, hogy az első figyelmeztetést nagyrészt nem fogadtuk meg, és az idő fogy.

Most a harmadik figyelmeztetés már azt mondja:

nem közeledünk a bolygószintű vészhelyzethez. Benne élünk.

De van még egy mondat a dokumentumban, amely legalább ennyire fontos.

A következő évek döntései határozzák meg, hogy az emberiség képes lesz-e stabilizálni a Föld rendszerét, és élhető jövőt biztosítani az emberek és a földi élet többi része számára.

Vagyis a történet végét még nem írták meg.

Az ózonréteg példája bizonyítja, hogy amikor a tudományos felismerést politikai akarat, nemzetközi együttműködés és tényleges cselekvés követi, az emberiség képes megváltoztatni egy globális környezeti folyamat irányát.

Csakhogy most már nem egyetlen problémát kell kezelnünk.

A harmadik figyelmeztetés szerint energia-, gazdasági, fogyasztási, élelmiszer-, ökológiai és társadalmi rendszereinket egyszerre kell a Föld fizikai korlátaihoz igazítanunk.

Ez civilizációs léptékű feladat.

De talán nem ez a legijesztőbb része a történetnek.

Hanem az, hogy 1992 óta tudjuk, hogy alapvető változásra van szükség.

Az első figyelmeztetés után 25 év telt el a másodikig.

A második után mindössze kilenc a harmadikig.

Három figyelmeztetés már megszületett. A negyedikre talán már nem azért lesz szükség, mert nem tudtuk, mi történik – hanem azért, mert túl sokáig halogattuk azt, amit már régóta tudunk.

hány figyelmeztetésre van még szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy valóban cselekedjen?

Elsődleges források: az 1992-es World Scientists’ Warning to Humanity eredeti UCS-dokumentuma; a William J. Ripple és munkatársai által jegyzett, 2017-ben a BioScience-ban megjelent World Scientists’ Warning to Humanity: A Second Notice; valamint a BioScience számára benyújtott, jelenleg megjelenés alatt álló 2026-os World Scientists’ Warning to Humanity: A Third Notice kézirata. Az 1992-es eredeti figyelmeztetés – Union of Concerned Scientists A 2017-es Second Notice – BioScience / Oxford Academic

A cikk a szerzők által a tudományos közösség számára ma megosztott, a BioScience folyóirathoz benyújtott kézirat alapján készült. A kézirat a cikk írásakor még szakmai lektorálás (peer review) alatt állt, ezért a végleges publikált változat kisebb mértékben eltérhet.

Rampasek László A.