A MOL és a magyar olajipar társadalmi számlája

Az olaj megváltoztatta a világot.

Nélküle nem lenne olyan a közlekedésünk, az iparunk, a mezőgazdaságunk és az egész modern gazdaságunk, amilyennek ma ismerjük. A fosszilis energia több mint egy évszázadon keresztül olcsó, nagy mennyiségben rendelkezésre álló energiát adott az emberiségnek, és ezzel olyan fejlődést tett lehetővé, amely korábban elképzelhetetlen volt.

De volt ennek az energiának egy másik ára is.

Ezt az árat sokáig nem láttuk, vagy egyszerűen nem akartuk meglátni.

A számlát nem az üzemanyag literenkénti ára tartalmazta. Nem jelent meg a benzinkútnál, nem szerepelt a finomítói költségek között, és nem került rá az olajszámlára. A költség a légkörben, a szennyezett levegőben, a talajban és a vizekben, az élővilág pusztulásában, majd egyre inkább a szélsőséges időjárásban, az egészségkárosodásban és a társadalom által viselt gazdasági terhekben jelent meg.

Ez a történet nem a MOL 1991-es megalakulásával kezdődött.

A magyar olajipar története jóval korábbra nyúlik vissza. Az államosítás után kialakult az a szervezeti rendszer, amelyből később az Országos Kőolajipari Tröszt, majd 1960-ban az OKGT jött létre. Ennek a rendszernek fontos része volt az ÁFOR, az Ásványolaj-forgalmi Vállalat is, amely az olajtermékek forgalmazásában és értékesítésében játszott meghatározó szerepet.

A rendszer tehát nem egyetlen vállalat története volt. Egy teljes gazdasági lánc épült ki: kitermelés, szállítás, finomítás, termék-előállítás, forgalmazás, értékesítés, majd a termék felhasználása.

1991. október 1-jén ebből a történetből jött létre a MOL. Az OKGT kilenc vállalatának összeolvadásával megszületett az a vállalatcsoport, amely azóta is a magyar és közép-európai energiaipar egyik meghatározó szereplője. A korábbi ÁFOR által ellátott funkciók egy része szintén ebbe az új rendszerbe került.

Ez fontos, mert amikor ma a fosszilis korszak áráról beszélünk, nem lehet egyszerűen egyetlen évszámnál elkezdeni a történetet.

A kérdés sokkal nagyobb: mit jelentett társadalmi szinten az a több évtizedes gazdasági modell, amelyben a fosszilis energiahordozók kitermelése, feldolgozása, kereskedelme és felhasználása a fejlődés egyik alapja lett?

És itt jutunk el egy kellemetlen felismeréshez.

A benzinért, a dízelért, a földgázért vagy a repülőgép-üzemanyagért fizetett összeg tartalmazta a kitermelés, a feldolgozás, a szállítás, a kereskedelem és az értékesítés költségeit. De nem tartalmazta teljes egészében azt a hosszú távú kárt, amelyet a kibocsátások okoznak.

A szén-dioxid-kibocsátás ugyanis nem ott áll meg, ahol a benzinkúton véget ér az értékesítés.

A folyamat egyszerű. A fosszilis energiahordozót kitermelik, feldolgozzák, megvásárolják, kereskednek vele és értékesítik. A terméket valaki felhasználja. A felhasználás során üvegházhatású gázok kerülnek a légkörbe. A légköri többlet pedig hozzájárul az éghajlatváltozáshoz, amelynek következményei gazdasági és társadalmi károk formájában jelennek meg.

A vállalati kibocsátás-számításban ennek jelentős része Scope 3, vagyis közvetett kibocsátás.

De a „közvetett” itt nem azt jelenti, hogy nincs kapcsolat.

A MOL saját jelentései ma már pontosan bemutatják ennek a folyamatnak egy jelentős részét. A Scope 3 kibocsátások között külön kategóriaként szerepel az értékesített termékek felhasználásából származó kibocsátás. Ebbe beletartozik többek között az értékesített benzin, dízel, repülőgép-üzemanyag, földgáz, LPG és más fosszilis energiahordozók felhasználása.

A MOL módszertana nem csupán a saját gyártású termékekkel számol, hanem a vásárolt és kereskedett termékeket is figyelembe veszi.

A számok pedig nagyon nagyok.

2012 és 2025 között az értékesített termékek felhasználásához kapcsolódó, jelentett Scope 3 Category 11 kibocsátások összege mintegy 782,4 millió tonna CO₂-egyenérték volt.

Ez nem egy apró környezeti hatás.

Ez egy olyan kibocsátási nagyságrend, amely már önmagában is megmutatja, hogy az energiaipari üzleti modell társadalmi jelentősége messze túlmutat a vállalati mérlegeken.

És itt jön az a kérdés, amelyet talán még ritkábban teszünk fel:

Mennyibe kerül valójában ennyi szén-dioxid a társadalomnak?

Erre szolgál a társadalmi karbonköltség, vagyis a Social Cost of Carbon.

A társadalmi karbonköltség nem a karbonkvóta piaci ára. Nem azt mondja meg, hogy egy tonna CO₂-ért mennyit kell fizetni egy emissziós piacon.

Azt próbálja megbecsülni, hogy egy további tonna szén-dioxid kibocsátása milyen gazdasági és társadalmi károkat okoz a társadalom számára.

A legújabb kutatások alapján ez a költség jóval magasabb lehet annál, mint amit a hagyományos karbonárakból gondolnánk. Bilal és Känzig 2024-ban publikált kutatása a társadalmi karbonköltséget tonnánként több mint 1200 dollárra becsüli.

Ha csak a 1200 dolláros értékkel számolunk, akkor a MOL által 2012 és 2025 között jelentett 782,4 millió tonna kibocsátáshoz kapcsolódó társadalmi karbonköltség nagyságrendje meghaladja a 938 milliárd dollárt, ami 2026-os árfolyamon mintegy 834 milliárd euró.

Ez nem egy MOL-ra kiszabott bírság. Nem jogi követelés. És nem is azt jelenti, hogy ezt az összeget valakinek most egyetlen vállalatnak kellene kifizetnie.

Ez egy sokkal fontosabb dolgot mutat meg. Azt, hogy a fosszilis energia társadalmi ára nagyságrendekkel nagyobb lehet annál, mint amit az energia piaci ára alapján érzékelünk.

És ez az a pont, ahol a történet már nem egyszerűen a MOL-ról szól.

A MOL csak egy része annak a hatalmas világgazdasági rendszernek, amely évtizedeken keresztül a fosszilis energiára épült. Ugyanez a történet elmondható az olajiparról, a gáziparról, az autóiparról, a repülésről, a nehéziparról, a fogyasztásról – és végső soron rólunk, fogyasztókról is.

Mi használtuk ezt az energiát. Az egész társadalom erre épített. Ezért nem sok értelme van egyszerűen bűnbakokat keresni.

De ugyanilyen kevés értelme van annak is, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna. Mert történt.

A levegőbe került szén-dioxid nem tűnt el. A felmelegedés nem állt meg a vállalati könyvelés határán. A környezeti károk nem maradtak az olajmezők és finomítók kerítésén belül. És a társadalmi költség sem tűnt el attól, hogy nem szerepelt a számlán.

Talán éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki a hibás. Hanem az, hogy mit kezdünk mindezzel.

Az emberiség történetében többször előfordult, hogy egy korábban sikeres technológia vagy gazdasági modell egyszer csak meghaladottá vált. Nem azért, mert egyik napról a másikra minden rossz lett benne, hanem azért, mert megjelent egy jobb, biztonságosabb és hosszabb távon fenntarthatóbb irány.

Most is ilyen korszakhatárnál állunk.

Nem kell megtagadni azt, amit a fosszilis energia adott a világnak. De nem kell ragaszkodnunk ahhoz sem, ami ma már egyértelműen káros következményekkel jár. Az, hogy valami évtizedeken keresztül működött, önmagában nem bizonyítja, hogy a jövőben is ezt kell folytatnunk.

Éppen ellenkezőleg.

Ha már tudjuk, hogy milyen következményekkel jár, akkor a tudásunk alapján kell megváltoztatnunk a döntéseinket. Az új korszak nem egyszerűen azt jelenti, hogy lecseréljük a benzines autót elektromosra, vagy hogy több napelemet építünk.

Egy ennél mélyebb változásról van szó.

Arról, hogy végre a gazdasági döntéseinkben is számításba vesszük azt, amit korábban kívül hagytunk.

• A valódi költségeket.
• A környezeti költségeket.
• A gazdasági és társadalmi károkat.
• A jövő generációinak érdekeit.
• És azt a kérdést, hogy milyen világot akarunk továbbadni.

A fosszilis korszak egyik legnagyobb tanulsága éppen az lehet, hogy nem létezik valóban „ingyen” energia.

Legfeljebb olyan energia létezik, amelynek a számláját nem ott és nem akkor fizetjük ki, ahol felhasználjuk.

Ezt a modellt ma már nem lehet ugyanúgy folytatni. Nem azért, mert vissza kell mennünk a múltba. Hanem éppen azért, mert tovább akarunk menni.

A fosszilis korszakot nem kell visszasírni, és megtagadni sem érdemes. Meg kell érteni, mit adott nekünk, mit vett el tőlünk, és legfőképpen azt, hogy meddig engedhetjük meg magunknak, hogy ugyanúgy folytassuk. A következő korszak már nem valami távoli lehetőség. El kell kezdenünk felépíteni.

Egy olyan korszakba, amelyben az energia nem a jövő felélésének eszköze, hanem a jövő építésének alapja. Mert lehet, hogy a fosszilis energia volt az emberiség egyik legnagyobb fejlődési ugrása.

De közben lábon is lőttük magunkat. És ennek a lövésnek a számláját előbb-utóbb ki kell fizetni.

Kováts Andrea É.