Lehet-e szorongani a trauma előtt? Az utóbbi években klímatudósok tucatjai számoltak be arról, hogy milyen pszichés terhet jelent a klímaváltozással foglalkozni. Nem csak az íróasztal mellett. Sokan egy életre megjegyezték a leszakadó gleccserek vagy a ledöntött fák hangját. Van okuk a depresszióra? És mi mit tanulhatunk tőlük?

Amikor Jason Box expedícióra indult a Stockholmi Egyetem kutatócsapatának tagjaként az Északi-sarkra, megdöbbentették a mérések során tapasztalt értékek. Metánból amúgy sem derűlátó becsléseiknek tízszeresét fedezték fel a levegőben, és további száz pontot, ahol a fagyott talaj olvadása során a karbonalapú gáz a levegőbe szivárog. „Az időjárás istene a mi oldalunkon van, miközben a befagyatlan Laptyev-tengeren haladunk előre” – írta feljegyzésében az akkor negyvenhét éves klímatudós.

A metán erősen üvegházhatású gáz.

A metán „szándékos semmibe vétele” !

Mivel a sarkkörök felmelegedése jelenleg háromszor olyan gyorsan zajlik, mint a mérsékelt éghajlati övé, a folyamatban ördögi kör rajzolódik. A melegebb időjárás miatt a talaj mélyrétegeiben is megkezdődik az olvadás, ami még több metánt szabadít fel, ami pedig még erőteljesebb felmelegedést indukál. Jason Box tisztában volt a helyzet súlyosságával, hiszen ezt kutatta évek, évtizedek óta, tudott arról is, hogy naponta több milliárd tonna jég olvad fel a sarkkörön. Mégis sokkolta, amit tapasztalt. Hirtelen felindultságában bejegyzést írt a Twitterre:

„Ha a Jeges-tenger fenekén található metánnak
csak töredéke is a légkörbe kerül,
b*szhatjuk.”

A nagyközönség számára nem teljesen ismeretlen, de azért nem is olyan híres kutató megszólalásából rögtön újsághírek lettek. „Klímatudós dobta le a B-bombát” – írták.

Leonardo DiCaprio és Jason Box (Fotó/Forrás: climate_ice / Twitter)

Box megnyilvánulása nem csak azért okozott visszhangot, mert a klimatológusok a lehető legpontosabb számítások alapján ugyan, de mégiscsak jóslatokat kénytelenek tenni, és reménykedni, hogy a következő évtizedeket felvázoló grafikonok pesszimista előrejelzései nem válnak be, hanem azért is, mert a kutató érzelmet mutatott egy, a szakmáját érintő kérdésben.

És ez az, amit általában igyekeznek kerülni. Legtöbbjük arról panaszkodik, hogy mivel erős társadalmi ellenérzés kíséri a munkájukat, mellőzik, hogy erős vagy emocionális kijelentéseket fogalmazzanak meg. Hogy feleslegesnek érzik a munkájukat, mert úgysem hallgat rájuk senki. Túl gyorsan titulálják őket vészmadárnak. Így aztán marad a felfelé mutató görbék és nem túl biztató adatok között végzett munka.

Helyzetük felveti a kérdést: hogyan birkózzanak meg a klímaválsággal azok, akiknek az a munkájuk, hogy végigkísérjék és dokumentálják a lefolyását?

Akik nem itt-ott olvasott hírek és posztok alapján tájékozódnak a Föld jelenéről, hanem tudományos módszerekkel, „sajátkezűleg” szerzett adatokból ismerik a globális felmelegedés és a klímaváltozás hatásait?

Pár az óceánparton (Fotó/Forrás: PXHere)

Elvégzel egy számítást, és az a vége, hogy… vége

A klímapszichológia még viszonylag új tudományág, de arra már rámutatott, hogy a klímatudósok körében kimondottan gyakori a depresszió, az alkoholfüggőség, a PTSD és az öngyilkosság. A klímaváltozással kapcsolatos hírek amúgy is az elviselhetőnél nagyobb terhet raknak az emberi pszichére, olyannyira, hogy az átlagemberek közül sokan annak tagadásába vagy bagatellizálásába menekülnek. A tudósok nem tehetnek így, ráadásul gyakran azt tapasztalják, hogy következtetéseik miatt akár a saját családjuk, ismerőseik és baráti körük vádolja őket fanatizmussal, politikai agendának vagy felesleges riogatásnak tartva üzenetüket.

Még nehezebb megbirkózniuk a szorongással, ha alapvetően a természeti világ iránti törődés vitte őket a pályára, és ezzel együtt azt tapasztalják, hogy eredményeiket nem veszik komolyan, a politika terepén pedig a tudomány szava már mit sem számít.

Paul Kingsnorth író és klímatudós például 2009-ben hagyott fel a reménnyel, miután a koppenhágai klímakonferencián kiderült számára, hogy a világ vezetői nem szeretnének változtatni. Elindított egy Dark Mountain nevű mozgalmat, amelynek szomorkás kiáltványa írókat, tudósokat, gondolkodókat hív össze, hogy leszámoljanak „a tévképzetekkel, amelyekkel civilizációnk eteti magát”. Például a fejlődés, a növekedés kényszeréről és az ember felsőbbrendűségéről szóló történetekkel.

Ken Caldeira, a Carnegie Természettudományos Intézet tudósa arról számolt be, hogy mit érzett, amikor a 90%-ban halott korallzátonyokat látta a saját szemével. „Továbbúsztam” – mondta. – „Talán már jobb vagyok abban, hogy elnyomjam az érzéseim… Még mindig látom a tragédiát: a fosszilis üzemanyag-kibocsátás megölte a zátony 90 százalékát. De a fő stratégiám az, hogy gondolativá teszem a problémát, és azt mondom: Micsoda őrült faj vagyunk! Mint tudósnak, az egyetlen feladatom, hogy hasznos adatokat szerezzek.”

Naomi Klein a témát is érintő könyvében (This Changes Everything: Capitalism vs. The Climate) azt írja:

Talán nem kell meglepődnünk, ha a klímatudósok egy része maga is megijed azon, milyen radikális következtetésekre vezetnek a kutatásai. Legtöbbjük eddig csendben jégmagot méricskélt, globális klímamodelleket futtatott, a tengerek savasodását vizsgálta, hogy aztán ráébredjen, ahogy Clive Hamilton ausztrál klímaszakértő megfogalmazta, a klímaügyben szenvedett kudarcunkra rámutatni »akaratlanul is megbontja a politikai és társadalmi rendet«.

A ma futó klímaügyi szalagcímek tényei és trendjei már több mint 30-40 éve ismertek a szakmában, és növekvő adathalmaz támasztja alá, miként hat egyre drámaibban a Föld időjárására és élővilágára a növekvő szén-dioxid-kibocsátás és az erdőirtás.

Két éve Liv Grant, a BBC dokumentumfilmes munkatársa, aki David Attenborough Klímaváltozás: A tények című filmjén is dolgozott (amiről ebben a cikkben írtunk), véleménycikkben mondta el, milyen volt találkozni azokkal a klímatudósokkal, akik hallottak már összeomló gleccsert. Vagy akik végére értek annak a kalkulációnak, amiből kiderült, hogy a trópusi esőerdők égése több szén-dioxidot szabadít a levegőbe, mint amennyit a Föld összes erdősége fel tudna venni. Vagy akik maguk figyelték meg, hogyan vándoroltak egyik évtizedről a másikra északabbra bizonyos állatok. „Rengeteg videót láttam a külvárosokban pusztító futótüzekről, és nem felejtem el a kislány hangját, aki a reszkető kamera mögül megkérdezte az apukáját, hogy vajon ő megússza-e majd az egészet.

Mégis, a leginkább elkeserítő videók politikusokról és véleményvezérekről készültek, akik ártalmas hazugságokat terjesztenek, hogy a saját érdeküket védjék a gyerekek jövője helyett”

– írta Grant.

Klímavédők tüntetnek 2015-ben, Londonban (Fotó/Forrás: Matthew Kirby / Flickr)

Hogyan kezeljük a pretraumatikus stresszt?

Így nevezi Dr. Lise Van Susteren a klímatudósoknál tapasztalható pszichológiai jelenséget, amely épp azokat a tüneteket mutatja, mint a traumák után jelentkező PTSD:

dühöt, pánik és kényszeresen tolakodó gondolatokat.

A pszichiáter 2006-tól Al Gore klímaprojektjében is dolgozott, és több könyvben és publikációban foglalkozott a klímaváltozás és a mentális egészség kapcsolatával. Számos megküzdési stratégiával is szolgál azok számára, akik klímaszorongással küzdenek. Hangsúlyozza a testi-lelki egészség fontosságát, amit akkor is ápolni kell, ha az előrejelzések szerint húsz év múlva már egészen más lesz az élet a Földön. Azt tanácsolja a tudósoknak, hogy kapcsolódjanak a természethez – sétával, szabadtéri időtöltéssel –, hiszen a természet szeretetéért választottak szakmát is. Ne dolgozzanak túl sokat. Ne dolgozzanak éjszaka. De ne higgyék, hogy teljesen megóvhatják a pszichéjüket a munkából fakadó feszültségektől.

Ahogy számos klímapszichológus, Lesley Head és Theresa Harada azért kezdtek klimatológusokkal foglalkozni, mert feltételezték, ha az emberek szélesebb körében tudatosul, hogy klímavészhelyzetben élünk, ugyanazok a tünetek jelentkeznek majd egy átlagos állampolgárnál is, mint a tudósoknál.

A két szakember négy éve készített felmérésében megállapította, hogy a klímatudósok gyakran fogékonyabbak a pesszimista gondolatokra, de alapvetően sokat törődnek azzal, hogy függetlenítsék magukat a baljóslatoktól. „Legtöbbjük komoly rangot elért akadémikus, amellyel már kitartást és ellenálló képességet mutattak a versenyszférában. Éppen ezért az ember kénytelen elgondolkodni, milyen látható és láthatatlan működése van ennek a tehernek.”

A pszichológia abban is segít, hogy a tudósok megértsék, miért találnak csukott fülekre olyan gyakran. Jeffrey Kiehl szintén klimatológiával foglalkozott, amikor rájött, hogy nem tud eleget ahhoz, hogy valóban változást idézzen elő a világban, nem beszélve saját mentális egészségének megőrzéséről. Újra beiratkozott az egyetemre, hogy elvégezze a pszichológia szakot. Azt mondja, a fogyasztás és a növekedés az identitásunk inherens részévé vált, és míg sokaknak a természeti világ pusztulása okoz bénító letargiát, mások számára ugyanilyen hatással vannak a lefelé ereszkedő gazdasági mutatók. Így vagy úgy, de alapjaiban roppan meg a világnézetünk.

Szélturbinák a sivatagban (Fotó/Forrás: PXHere)

Igazuk van a klímatudósoknak?

Sok mindenben igen, de nem mindenben. És nincs is mindenben egyetértés. Például abban sem, amit Jason Box abban a bizonyos tweetben állít: hogy b*szhatjuk. „Nem hiszem, hogy b*szhatnánk” – nyilatkozta Gavin Schmidt klimatológus, a NASA Goddard Intézetének munkatársa néhány évvel ezelőtt. – „Hozhatunk rosszabb döntéseket, és hozhatunk jobbakat. De azt mondani, hogy »nekünk lőttek, adjuk fel, öljön meg valaki«, egyszerűen butaság.”

A leghíresebb klímagrafikon alkotóját például részlegesen ugyan, de cáfolták. Michael E. Mann 1998-ban különböző nyomok (például faévgyűrűk és más proxi adatok) alapján csapatával rekonstruálta a feltételezett hőmérsékleti adatsort az elmúlt ezer évre. Ez a híres hokiütő-grafikon, amely alakjáról kapta a nevét, mivel a 2000-es évhez közeledve meredeken megindul felfelé. A szemléletes eredmény jól mutatott az újságokban, óriási publicitást kapott és óriási vita kerekedett belőle.

Michael E. Mann híres hokiütő-grafikonja (Fotó/Forrás: Wikipedia)

Mann ábráját akkor nem fogadta el egyöntetűen a tudóstársadalom, ma pedig már meghaladottnak tekintik (a középkorban, 900-1300 között volt egy felmelegedő periódus az északi félgömbön, 1350-1850 között pedig egy kisebb jégkorszak, de egyik sem látszik a hokiütőn). A tudós később módosította is az ábrát, kevésbé drasztikus eredményeket felmutatva, de mindig hangsúlyozta: sem hisztériát, sem pánikot nem akar kelteni. Nyomoztak ellene, elmarasztalta az amerikai Kongresszus, megvádolták csalással, halálos fenyegetéseket kapott, gyanús fehér port a postán, és sok száz gyűlölködő emailt. „Egyszer csak ott találod magad, ezen a politikai porondon, ebben a sakkjátszmában, erős figurák között – és dühös vagy, zavarodott, kiábrándult és felháborodott” – nyilatkozta Mann.

Esete nem csak azt mutatja meg, hogy a politika nem hallgat a tudományra, és hogy egy klímatudós nem szereplési vágyból vagy istenkomplexus miatt teszi közzé az eredményeit. Leginkább azt demonstrálja, hogy minél inkább kiteszi magát egy tudós a nyilvánosságnak, annál durvább támadások érhetik. Ez önmagában sok akadémikust visszariaszt attól, hogy tegyen a klímaprobléma ellen, túllépve saját szűkös szerepkörét.

Az ember még most is a világ középpontjában képzeli el magát, és ez inkább természetes, mint elítélendő. De az, hogy tudatosítjuk a klímaveszélyt, és valamelyest igyekszünk megváltoztatni az életünket, éppolyan traumával jár, mint amikor összeroppant a civilizációnk geocentrikus világképe.

Hogy Kasszandra-jóslatoknak bizonyulnak-e a klímatudósok intelmei? Előfordulhat, hogy minden jobban alakul, mint ahogy várjuk, de abban szinte mindenki egyetért, hogy változtatnunk kell. És ha a tudósaink – de már a civil polgárok is – azt tapasztalják, hogy miközben a piros jelzés villog, a társadalmunk még mindig a vágány vége felé robog, olyan feszültségek szabadulnak fel, amelyek megint csak a probléma megoldását akadályozzák.

A világ klímatudósai elsőként tapasztalták meg, mit jelent szorongani az éghajlatváltozás és a természet pusztulása miatt. Ők is emberek. Azzal, ha megértjük őket, valószínűleg jövőbeli önmagunkhoz nyitunk ajtót egy olyan világban, amely nehezebb lesz, vagy ha jobb is, egészen biztosan más, mint a jelenlegi.

Felhasznált források:Esquire, Guardian, Mother Jones, NWF, Grist.
Forrás: fidelio | Csabai Máté