Videóátirat

Képzeld el, hogy munkanélküli vagy, hónapok óta munkát keresel. Állami segélyekből fedezed a lakbért, a rezsit és az étkezést, de ennél többre nem futja. Végre megkapod az egyik megpályázott állást. Megérkezik az első fizetésed, a dolgok talán jóra fordulnak. De itt a csapda: az új munkáddal annyit megkeresel, hogy már nem vagy jogosult a segélyre, annyit viszont nem, hogy a költségeidet fedezni tudd. Ráadásul a közlekedésért is fizetned kell, a gyermeked fellügyeletéről nem is beszélve. Mintha kevesebb lenne a pénzed most, mint amikor munkanélküli voltál.

Közgazdászok ezt a demoralizáló helyzetet jóléti csapdának nevezik, ami egyike a világszerte milliókat érintő különféle szegénységi csapdáknak. Olyan öngerjesztő gazdasági és környezeti körülmények ezek, melyek generációkon át állandósítják a szegénységet. Bizonyos szegénységi csapdák egyéni életkörülményekkel kapcsolatosak, pl. az egészséges táplálkozás vagy az oktatás hiányával. Mások egész nemzeteket érintenek, pl. mikor az ok a korrupt kormányzat vagy a klímaváltozás. De a jóléti csapdák kegyetlen iróniája az, hogy éppen azon intézkedések idézik elő, melyekkel a szegénység ellen küzdenek.

A történelem során a legtöbb társadalom kifejlesztett stratégiákat, melyekkel a szegényeken segít. A 20. század előtt vallásos csoportok és jótékonysági szervezetek voltak e kezdeményezések vezetői. Manapság ezeket jóléti programoknak hívjuk, és általában kormányzati segély formájában segítik a lakhatási, étkezési, energiafogyasztási és az egészségügyi költségek fedezését. E programok tipikusan rászorultsági alapon működnek, vagyis csak azok jogosultak a támogatásra, akiknek jövedelme egy bizonyos határ alá esik. Az ilyesfajta modell biztosítja, hogy valóban a rászorulókon segítsenek. De ez azzal is jár, hogy azok már nem lesznek jogosultak, akiknek a jövedelme túllépi a jogosultsági összeghatárt, függetlenül attól, hogy valóban stabil-e az anyagi helyzetük.

Ez az ördögi kör árt a szegénységben élőknek, de a már onnan kikerülteknek is. Az uralkodó közgazdaságtani modellek szerint az ember racionális döntéshozó, aki mérlegeli a költségeket és a várható hasznot, majd a legkedvezőbb lehetőség mellett dönt. Ha a szegények tudják, hogy semmi hasznuk nem lesz a munkából, ez arra ösztönzi őket, hogy továbbra is segélyből éljenek. Természetesen az emberek sokféle ok miatt dolgoznak, pl. társadalmi elvárások és egyéni értékrend hatására. De a jövedelem fontos ösztönző munkavállaláskor. És ha kevesebb ember áll munkába, a gazdaság lelassul, a szegények szegények maradnak, sőt, még többen kerülhetnek a szegénységi küszöb alá.

Vannak, akik szerint az ördögi kör megszüntethető, ha teljesen eltöröljük az állami segélyprogramokat. De a legtöbben ezt nem tartják se realisztikusnak, se humánusnak. Hogyan alakítsuk hát át a segélyrendszert, hogy ne büntesse a munkába állókat? Számos ország számos módon próbálta megkerülni a problémát. Van, ahol egy meghatározott ideig továbbra is kapnak támogatást, akik munkát találtak, máshol a jövedelem növekedésével arányosan csökkentik a segély mértékét. Bár így is csökken a munkavállalás pénzügyi ösztönzése, a jóléti csapda rizikója mégis alacsonyabb lesz. Más kormányok oktatási, gyerekfelügyeleti vagy egészségügyi ellátást biztosítanak összes állampolgáruknak, egyenlő mértékben.

Ezután már nem mondhatják, hogy “nem voltunk tisztában vele”

Egy megoldási javaslat tovább bővítené a mindenkire kiterjedő gondoskodást. Eszerint általános alapjövedelmet kapna a társadalom minden egyes tagja, függetlenül a vagyonától vagy foglalkoztatási helyzetétől. Eddig ez az egyetlen modell, ami teljesen megszüntetné a jóléti csapdát, hiszen bármiféle munkavállalás biztosan növelné a jövedelmet. Tény, hogy egy stabil alapjövedelem, mely alá senki nem kerülhet, megakadályozná, hogy az emberek elszegényedjenek.

Számos közgazdász és közgondolkodó képviselte e modellt már a 18. századtól kezdve. Az általános alapjövedelem azonban mindmáig hipotetikus elképzelés maradt. Bár van, ahol kipróbálták kicsiben, a helyi kísérletek nem sokat árulnak el arról, hogy működne ez a modell nemzeti vagy globális szinten.

Bármilyen stratégiát is követ egy kormány, a jóléti csapdát az emberi autonómia figyelembe vételével kell megoldania. Miután lehetővé tettük, hogy az emberek hosszú távú változásokat érhessenek el az életükben és a környezetükben, akkor végre nekiláthatunk megtörni a szegénység ördögi körét is.