Az emberiség növekedése kimerítette a Föld erőforrásait, de ahogy Johan Rockstrom felhívja a figyelmünket, előnyünk is adódik a tudomány által: felismerhetjük ezt, és változtathatunk a magatartásunkon. Kutatásában megállapított 9 „planetáris határt”, amelyek útmutatóul szolgálhatnak bolygónk több egymást fedő ökoszisztémájának megóvásához.
A koncepció szerint kilenc olyan fizikai határvonal létezik, amelyeket átlépve azonnali, komoly visszahatás éri az emberi civilizációt. A kutatók szerint a kilencből három kemény korlátot már át is léptünk: megváltoztattuk a bolygó klímáját, leromboltuk a bolygó eredeti biodiverzitását és a nagyipari mezőgazdasági tevékenységgel megbontottuk az eredeti nitrogén- és foszforciklust is.
Ez az előadás majdnem 11 évvel ezelőtt hangzott el a TED-en, a helyzet azóta sokkal komolyabbra fordult.
Múlt hét pénteken az ENSZ kiadott egy vörös riasztást!
A nemzetek „sehol sincsenek” a globális felmelegedés elleni küzdelemhez szükséges intézkedések szintjén – jelentette az ENSZ éghajlat-változási jelentése, amelyben sürgette az országokat, hogy erősebb és ambiciózusabb terveket fogadjanak el a Párizsi Megállapodás céljainak elérése érdekében, és tegyenek meg mindent a hőmérséklet-emelkedés 1,5 fokosra korlátozásával kapcsolatban.
Az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményének (UNFCCC) kezdeti NDC összefoglaló jelentése a nemzeti klíma-cselekvési tervek, az úgynevezett nemzeti szinten meghatározott hozzájárulások vagy röviden NDC-k előrehaladását méri a részes feleinek konferenciája (COP26) november 26-i Glasgow-i ülése előtt.
A mostani jelentés megállapította, hogy egyes országok fokozott erőfeszítései mellett az együttes hatás messze elmarad a szükségesektől. (Ez azt jelenti, hogy a mai napig nem veszik komolyan az országok a párizsi kötelezettségeiket! – a szerk.)
„Az UNFCCC mai közbenső jelentése vörös riasztást jelent bolygónk számára. Ez azt mutatja, hogy a kormányok közel sincsenek olyan ambíciókhoz, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az éghajlatváltozást 1,5 fokra korlátozzák és teljesítsék a Párizsi Megállapodás céljait” – mondta António Guterres főtitkár a jelentés megállapításairól.
Szerinte 2021 „sikerrel jár, vagy elbukik” a globális éghajlati vészhelyzet leküzdésével kapcsolatban!
„A tudomány egyértelmű, a globális hőmérséklet-emelkedés 1,5 Celsius fokig történő korlátozásához 2030-ra 45% -kal kell csökkentenünk a globális kibocsátást, a 2010-es szinthez képest” – hangsúlyozta.
A főtitkár felszólította a főbb kibocsátókat, hogy „lépjenek fel sokkal ambiciózusabb kibocsátáscsökkentési célokkal” 2030-ra NDC-kben.
„A döntéshozók ne csak mondják csinálják is. A hosszú távú kötelezettségvállalásoknak azonnali cselekvésekkel kell párosulniuk az átalakulás évtizedének elindításához, amelyre az embereknek és a bolygónak nagy szüksége van”– sürgetett Guterres.
Az UNFCCC jelentése az országok 2020. december 31-ig benyújtott beadványaira terjedt ki, amely azt mutatja, hogy a keretegyezmény 75 részes fele új vagy frissített NDC-ben közölt, ami a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás körülbelül 30 százalékát teszi ki.
Patricia Espinosa, az UNFCCC ügyvezető titkára elmondta, hogy ez a jelentés „pillanatkép, nem teljes kép” az NDC-kről, tekintettel a COVID-19 jelentős kihívásaira.
Hozzátette, hogy a COP26 előtt közzétesznek egy második jelentést is, és felhívta az összes országot, különösen a nagyobb kibocsátókat, amelyek még nem tették meg, hogy mielőbb tegyék meg beadványaikat, hogy információik bekerülhessenek a frissített jelentésbe.
„Ha ez a feladat korábban sürgős volt, akkor most nagyon fontos.”
Videóátirat
Emberuralta bolygón élünk, ami példátlan nyomást gyakorol a Föld rendszereire. Ez rossz hír ugyan, de talán meglepi Önöket, hogy ugyanennek van jó oldala is.
A tudománynak köszönhetően mi vagyunk az első generáció, akik megtudják, hogy lehet, hogy aláástuk a Föld bolygó stabilitását és fönnmaradását az emberi fejlődés érdekében, ahogy mi ezt nevezzük. Ugyanakkor jó hír is, mert a planetáris kockázat, amivel szembesülünk, olyan óriási, hogy a régi ügymenet nem jelent alternatívát! Valójában egy olyan fázisba kerültünk, ahol transzformációs változás szükséges, amely szélesre tárja a kapukat a fejlesztések, új ötletek, új paradigmák előtt. A kihívások irányába vezető tudományos utazás áll az emberiség előtt, a fenntarthatóság globális szakaszában.
Erre az utazásra szeretnék magunkkal hozni rajtunk kívül egy jóbarátot is, egy olyan érintettet, aki soha sincs jelen, mikor a környezeti témákkal kapcsolatos egyeztetésekkel foglalkozunk, egy olyan érintettet, aki nem hajlandó kompromisszumra — a Föld bolygót. Arra gondoltam, felhozom ma őt is a színpadra, hogy tanúként jelen legyen ennél a figyelemreméltó utazásnál, amely alázatosan emlékeztet bennünket, az elmúlt 10 ezer év dicsőséges periódusára. Ez itt az életkörülmények alakulása a bolygónkon az elmúlt 100 ezer év során. Nagyon fontos periódus. Durván fele annak az időnek amióta teljesen modern emberként vagyunk a bolygón. Durván ugyanazok a képességeink vannak meg, mint más fejlett civilizációknak, tudomásunk szerint. Ezek a környezeti feltételek a bolygón.
Itt, proxiként használva, a hőmérséklet változások. Ugrándozós utazás volt! 80 ezer évvel ezelőtt krízis volt, elhagytuk Afrikát, benépesítettük Ausztráliát egy másik krízis során, 60 ezer évvel ezelőtt, elindultunk Ázsiából Európába egy újabb kríziskor, 40 ezer évvel ezelőtt, majd beléptünk a figyelemre méltóan stabil Holocén szakaszba, a bolygó történetének egyetlen szakaszába, amiről tudjuk, hogy képes az emberi fejlődésnek alapot biztosítani. Eltelik ezer év ebben a szakaszban, és elhagyjuk a vadászó-gyűjtögető mintákat. Néhány millió emberből a mai 7 milliárdra növekszünk. A mezopotámiai kultúrában: feltaláljuk a mezőgazdaságot, állatokat és növényeket háziasítunk. Jöttek aztán a rómaiak, a görögök és egyebek, tudják. Ismereteink szerint, az egyetlen szakasz, amely az emberiséget pártfogolja.
A baj az, hogy 4-szeres nyomást gyakorlunk erre a szegény bolygóra, 4-szereset, amelyből az első nyomás a népességnövekedés természetesen. Ez nem csak a számokról szól. Nem csak arról a tényről szól, hogy 7 milliárdan lettünk emberek, és 9 milliárdnyian leszünk, hanem méltányossági kérdés is. A környezeti hatások nagy része a bolygón a gazdag kisebbségnek köszönhető, annak a 20 %-nak, akik jól helyezkedtek az iparosítás idején a 18.század közepén. A bolygón a többség fejlődni vágyik, amihez a joga is megvan, nagymértékben egy fenntarthatatlan életstílusra tör, ami egy jelentős nyomás.
A második bolygóra nehezedő nyomás persze a klímaváltozás kérdése, a nagy kérdés, ahol a tudomány politikai értelmezése az, hogy elég lenne stabilizálni az üvegházhatást okozó gázokat 450 ppm-en, annak érdekében, hogy elkerüljük a hőmérséklet átlag 2 fokos növekedését, hogy elkerüljük a Nyugat Antarktiszi Jégtakaró destabilizálódásának kockázatát, ami 6 métert jelentene — vízszint növekedésben, a Grönlandi jégtakaró destabilizálódásának kockázatát, ami még 7 métert jelent — tengerszint növekedésben. Namost, jobb lett volna, ha az időjárás nyomása egy erős, ellenálló bolygót ért volna, de sajnos a harmadik nyomás az ökoszisztéma hanyatlása. Soha nem láttuk az elmúlt 50 év során az ökoszisztéma funkcióinak és szolgáltatásainak ilyen meredek visszaesését a bolygónkon, amelyek közül az egyik az a képesség, hogy hosszú távon képes a klímát szabályozni az erdőkben, földeken és biodiverzitásban.
A negyedik nyomás meglepetésszerű, az a megfigyelés és bizonyíték, hogy meg kell szabaduljunk a régi paradigmánktól, miszerint az ökoszisztémák lineárisan, előrejelezhetően, szabályozhatóan viselkednek, az ún. lineáris rendszerünkben, és ez a meglepetés tényleg univerzális, mivel a rendszerek nagyon gyorsan, váratlanul és gyakran visszafordíthatatlanul borulnak fel. Kedves barátaim, ezek gyakorolnak sorsdöntő mértékű emberi nyomást a bolygónkra. Lehet, hogy valójában már egy új geológiai korba léptünk, az “Anthropocene” korszakba, ahol az ember a változások domináns ösztönzője planetáris szinten.
Namost, tudósként mi is erre a bizonyíték? Hát sajnos bizonyíték bőségesen áll rendelkezésre. Nem csak a széndioxid az, ami a felgyorsult változások hokiütő-szerű mintázatát adja. Gyakorlatilag bármely paramétert vehetjük, ami az emberek jólléte szempontjából számít — a dinitrogén-oxidot, a metánt, az erdőirtást, a túlhalászást, termőföld pusztulást, fajok kihalását — mind ugyanazt a mintázatot mutatják az elmúlt 200 év során. Egyszerre terjedtek el ezek az 50-es évek közepén, 10 évvel a II. világháború után, nagyon tisztán mutatva, hogy az emberi gazdálkodás komoly felgyorsulása az 50-es évek közepén kezdődött. Először lehet globális szintű kihatást észrevenni. És elmondhatom Önöknek, hogy ha megtekintjük ezek bármelyikének a tudományos kutatásait, valami feltűnően fontosat vehetünk észre, az a következtetés, hogy elérhetünk egy olyan pontra, ahol a görbéket meg kell hajlítanunk, hogy lehet, hogy beléptünk a bolygónk emberi történelmének legnagyobb kihívással bíró és legizgalmasabb évtizedébe, abba az évtizedbe, amikor meg kell hajlítanunk a görbéket.
Namost, ha ez esetleg még nem lenne elég — a görbék meghajlítása és a bolygóra nehezedő egyre súlyosbodó nyomás megértése — azt a tényt is fel kell ismernünk, hogy a rendszereknek több stabil állapota is létezik, melyeket küszöbértékek választanak el — itt labda és völgy diagramokkal illusztrálva, ahol a völgy mélye a rendszer rugalmassága. A rendszer fokozatosan veszítheti — az éghajlatváltozás, az erózió, a biodiverzitás veszteség nyomása alatt — a völgy mélységét, a rugalmasságát, ugyanakkor mégis egészségesnek tűnik, és hirtelen a küszöbhöz érve, átbillen! Hopp! Bocsánat! Állapotot váltani és szó szerint egy nemkívánatos helyzetben kikötni, ahol újfajta biofizikai logika lép érvénybe, új fajok lépnek előtérbe, és a rendszer bezáródik.
Van erre bizonyítékunk? Igen, a korallzátonyok rendszere. Biodiverz, alacsony tápanyagú, kemény korallrendszerek, a túlhalászás számos terhe alatt, nemfenntartható turizmus, klímaváltozás. Jön egy kiváltó ok és a rendszer felborul, elveszíti rugalmasságát, puha korallok szaporodnak el, és olyan nemkívánatos rendszerekhez jutunk, amelyek nem képesek támogatni a gazdasági és társadalmi fejlődést. Az Északi-sark vidék, egy gyönyörű rendszer, planetáris szintű szabályozó életközösség, egyre rosszabb helyzetbe kerül az éghajlat változás miatt, bár még jó állapotúnak tűnik. Nem volt olyan tudós, aki megjósolta volna, hogy 2007-ben hirtelen majdnem bekövetkezett egy ilyen küszöbátlépés. A rendszer hirtelen, nagyon meglepő módon, elvesztette nyári jégtakarójának 30-40 %-át! A dráma ebben persze az, hogy amikor a rendszerrel ilyesmi történik, akkor a logika megváltozhat! Bezáródhat egy nemkívánatos állapotba, a színváltozás miatt több energiát nyel el, és a rendszer elakadhat! Véleményem szerint ez az emberiséget fenyegető legnagyobb vörös zászló, mely szerint igen ingatag a helyzetünk! Mellékesen megjegyezném, hogy az egyetlen vörös zászló, ami itt megjelent, egy nem ismert ország tengeralattjárójáról való, ami kihelyezett egy vörös zászlót az Északi-sark alján, hogy az olaj tartalékokat ellenőrzés alatt tarthassa!
Namost, ha van bizonyítékunk, amink ugyebár van, a mocsarak, az erdők, [nem érthető], az esőerdők, ilyen nem lineáris módon viselkednek. 30 vagy még több tudós a világon mindenfelől összegyűlt és először fogalmazott meg egy kérdést, “Muszáj a bolygót a lyukba löknünk?” Fel kell tehát tennünk a kérdést: tényleg veszélybe sodorjuk ezt a különlegesen stabil Holocén állapotot? Tényleg olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amikor túl közel kerülünk ahhoz a küszöbértékhez, ami ártalmas, és nagyon nem kívánatos, ha nem egyenesen katasztrofális, változásokhoz vezethet az emberi fejlődés tekintetében? Tudják, nem akarunk oda jutni. Valójában nem is szabad odaállnunk, ahol ez az úriember ácsorog, a szakadék habzó, csúszós vizeibe. Valójában van ám kerítés a szakadék árja ellen, ami mögött lenni már veszélyzónának számít. Ez az új paradigma, amit az elmúlt 2-3 évben állítottunk össze, felismervén, hogy a régi paradigmánk mely csak elemzésről, sürgetésről és paraméterek jövőbeli előrejelzéséről szólt, s a célja a környezeti hatások minimalizálása volt, már a múlté.
Most fel kell tennünk a kérdést magunknak: melyek azok a nagy környezeti folyamatok, amelyeket irányítás alá kell vonnunk, hogy biztonságban tudhassuk magunkat a Holocénban? És meg tudjunk egyáltalán állapítani, – a Földrendszer tudományága főbb fejlesztéseinek köszönhetően – azokat a küszöbértékeket, azokat a pontokat, ahol nemlineáris változásokat várhatunk? És meg tudnánk határozni egy planetáris határt, korlátot, amelyen belül azután már biztonságos működési tere lenne az emberiségnek? Ez a munka, amely a “Nature”-ben jelent meg 2009 végén, sok évnyi elemzést követően, vezetett ahhoz a végső javaslathoz, hogy mindössze 9 planetáris korlátot találunk, amelyekkel aktív gondoskodás mellett megvalósíthatnánk egy biztonságos működési teret. Ezek magukban foglalják persze az éghajlatot is. Meglepheti Önöket, hogy nem csak az éghajlatról van szó. Hanem azt is megmutatja, hogy kölcsönös összeköttetésben vagyunk, a bolygó több rendszerén belül, a három nagy rendszerrel, az éghajlatváltozással, a sztratoszférikus ózonréteg legyengítésével, és az óceánok elsavasodásával, ez a 3 nagy rendszer, volt a tudományos bizonyíték a bolygó történetének paleo-feljegyzésében a nagy küszöbértékeknek.
De belevettük az ún. lassú változókat is, azokat a rendszereket, amelyek álruhában szabályozzák és tompítják a bolygó rugalmasságát — a bolygó nagy nitrogén és foszfor ciklusainak egymásrahatását, földhasználat-változást, a biodiverzitás veszteség arányát, a friss víz felhasználást, azokat a funkciókat, amelyek a bolygón szabályozzák a biomasszát, a szén-dioxid megkötést, a diverzitást. És volt két olyan paraméter, amit nem tudtunk számszerűsíteni — a levegő-szennyezettséget, beleértve a felmelegedést okozó gázokat, és a levegőszennyező szulfátokat és nitrátokat, de a vegyi szennyezést is. Ezek együtt adják az egységes útmutatót az Anthropocén korszakbeli emberi fejlődéshez, ami arra alapszik, hogy a bolygó egy komplex önszabályozó rendszer. Valójában a legtöbb bizonyíték azt jelzi, hogy ez a 9 dolog együtt úgy viselkedik, mint a Három Muskétás — “Egy mindenkiért. Mindenki egyért!” Tönkretesszük az erdőket, túlfeszítjük a húrt a földekkel kapcsolatban, aláássuk a klímerendszer képességét arra, hogy stabil maradjon. A dráma ebben az, hogy ez valójában lehet, hogy azt mutatja, hogy a klímaváltozás még a legkönnyebb eset, a fenntartható fejlődés egészének kihívását tekintve.
Ez lesz így a Nagy Bumm ekvivalense az emberi fejlődés terén, a planetáris határok biztonságos működési keretein belül. Amit itt fekete vonallal látnak, az a biztonságos működési tér, a számszerűsített határok, ezen analízis javaslat szerint. A sárga pötty itt középen a kiindulópontunk, az iparosodás előtti pont, ahol még veszélytelenül a biztonságos működési térben helyezkedtünk el. Az 50-es években kezdtünk el kijjebb terjeszkedni. A 60-as években pedig már a zöld forradalomnak és a Haber-Bosch folyamatnak köszönhetően, – amikor is kivonjuk a nitrogént a légkörből -, tudják manapság az emberiség több nitrogént von ki az atmoszférából, mint az egész bioszféra természetes folyamatként. Nem hágtuk át a klímahatárokat a 90-es évek elejéig, valójában egész Rio utánig. Mára azonban olyan helyzetbe kerültünk, amiről úgy véljük 3 határt is áthágtunk, a biodiverzitás veszteség arányát, amely a hatodik kihalási időszak az emberiség történelme során — melyek közül az egyik a dinoszauruszok kihalása — a nitrogén és klímaváltozást. Mindig van azonban még egy kis szabadságunk a többi tekintetében, bár gyorsan közelítünk a határhoz a föld, víz, foszfor és óceánok témakörében. Ez azonban egy új paradigmát tár az emberiség elé útmutatóul, hogy kapcsoljuk végre fel az alaposan túlterhelt ipari járművünk fényszóróját, ami jelenleg úgy halad, mintha egyedül lennénk egy kivilágítatlan, nyílegyenes autópályán.
A kérdés akkor most az: mennyire van sötét? A fenntartható fejlődés lehet, hogy utópia? Nos, nincs olyan tudomány, ami ezt állítja. Valójában bőségesen akad olyan tudományág, amely azt jelzi, hogy igenis véghezvihetjük ezt a transzformatív változást, hogy igenis megvan a képességünk hogy most egy innovatív, transzformatív sebességbe kapcsoljunk, az egész skálán. A dráma persze ebben az, hogy a bolygó 200 országa kell, hogy egyszerre kezdjen ugyanabba az irányba elmozdulni. De ez alapvetően megváltoztatja az irányítási és vezetési paradigmánkat a jelenlegi lineárisról, a parancs és ellenőrzés típusú gondolkodásról, olyanra, hogy a hatékonyságot és optimalizálást vegyük elő egy sokkal rugalmasabb és adaptívabb megközelítés érdekében, ahol is felismerjük, hogy a redundancia, mind a társadalmi, mind a környezeti rendszerekben, kulcsfontosságú kérdés abból a szempontból, hogy a globális változás eme turbulens korszakával el tudjunk bánni. Be kell fektetnünk a kitartásba, a társadalmi és ökológiai rendszerek azon képességébe, hogy ki tudják állni a megrázkódtatásokat és így is benne tudjanak maradni a kívánt völgyben. Be kell fektetnünk az átalakulási képességbe, hogy krízisről fejlesztésre tudjunk váltani, és abba a képességbe, hogy fel tudjunk állni egy krízis után, és természetesen, hogy képesek legyünk alkalmazkodni elkerülhetetlen változásokhoz. Ez egy új paradigma. A kormányzás terén ezzel még egyáltalán nem foglalkozunk.
De zajlik ez már valahol egyáltalán? Van már példánk sikerre, ahol ez a szemléletváltás alkalmazva lett helyi szinten? Nos, valójában van, és a lista csak egyre nő! Van jó hírünk például Latin-Amerikából, ahol az 50-e és 60-as évek szántó-alapú gazdálkodási rendszerei gyakorlatilag zsákutcába vezették a gazdálkodást, egyre alacsonyabb hozamokkal, a szerves anyagok tönkretételével, és az élőállomány terén alapvető problémákkal Paraguay-ban, Uruguay-ban, és még egy sor országban, Brazíliában, ami fejlesztésekhez vezetett, és gazdálkodói vállalkozásokhoz összefogva a tudósokkal, mezőgazdasági reformhoz, amikor is a zéró földművelési rendszereket talajtakaró gazdálkodással kombinálták, helyi viszonyokhoz igazodó technikák segítségével, ami mára pl. néhány országban hatalmas növekedéshez vezetett a talajtakaró alatt lévő, nulla földművelést folytatóknál, ami nemcsak, hogy több élelmiszert ad, hanem szenet is különít el.
Az Ausztrál Nagy-korallzátony egy másik ilyen sikertörténet. Turisztikai szolgáltatók, halászok, az ausztrál Nagy-korallzátony Hatóság és tudósok együtt rájöttek, hogy a Nagy-korallzátony halálra van ítélve a jelenlegi kormányzási rendszer alatt. A globális változások, a kozmetikai mezőgazdaság, a túlhalászás, a nem fenntartható turizmus, együtt vezették a rendszert a krízis kialakulásához. De a lehetőség ablaka kinyílt a fejlesztésre és az új gondolkodásmódra, amely mára egy teljességgel újfajta kormányzati stratégiához vezetett, hogy kiépüljön az ellenállóképesség, elismerjék a redundanciát, s hogy a rendszerbe, mint egységes egészbe fektessenek, így engedve a rendszerbe még több redundanciát.
Svédországnak, ahonnan származom, más példái vannak, itt a lápokat Dél-Svédországban — sok országhoz hasonlóan — árvízveszélyes, szennyezett nyűgként kezelték a városok körüli területeken. De újra, egy krízis, új kapcsolatok, helybéli szereplők átalakították ezeket a fenntartható városfejlesztés kulcsfontosságú komponensévé. Tehát a krízis lehetőségekhez vezet.
Namost, mi a helyzet a jövővel? Nos, a jövő természetesen nagyon komoly kihívást állít elénk, mégpedig: a föld 9 milliárd emberének táplálását. Nincs szükségünk semmi másra, mint egy új zöld forradalomra, és a bolygó korlátai egyértelműen azt mutatják, hogy a mezőgazdaságnak az üvegházhatást okozó gázok forrásából emésztő gödörré kell válnia. Ezt alapvetően a jelenlegi területen kell végrehajtani. Többé nem terjeszkedhetünk, mert az szétrágja a planetáris határokat. Nem fogyaszthatjuk többé a vizet ugyanúgy, mint eddig, hogy a világ folyóinak negyede el sem éri az óceánokat. És transzformációra van szükség. Nos, érdekes módon, a munkámat alapul véve, valamint másokét is Afrikában pl., megmutattuk, hogy még a legsebezhetőbb kisléptékű csapadékgazdálkodási rendszerrel is, fejlesztésekkel, a száraz időszakok és aszályok kivédésére kiegészítő öntözéssel, fenntartható közegészségügyi rendszerekkel a WC-ktől a gazdák földjéig, a talajművelési rendszer fejlesztésén át, megduplázhatjuk, megtriplázhatjuk a termésszintet, a jelenlegi termőföldön.
Elinor Ostrom, a legutóbbi gazdasági Nobel-díjas világosan beszámol arról a széles világban szerzett empirikus tapasztalatáról, hogy képesek vagyunk szabályozni a közvagyont, ha befektetünk a bizalomépítésbe, helyi, cselekvés-alapú kapcsolatokba, és széleskörű intézményi fejlesztésekbe, ahol a helyi cselekvők együtt képesek kezelni a globális közvagyont, nagy léptékben is. De még a szigorú irányelvek területén is vannak újítások! Tudatában vagyunk annak, hogy a fosszíliáktól való függésünkből is meg kell szabadulnunk nagyon sürgősen egy alacsony széndioxid-kibocsátású gazdaság javára, méghozzá rekord időn belül! Mit tegyünk hát? Mindenki szén-dioxid adóról beszél, – ami nem működne – kibocsátáskereskedelmi rendszerekről, de pl. van egy politikai intézkedés, átvételi árszabályozás az energiarendszerek esetében, amit már alkalmaznak, Kínától kezdve, egész az USÁ-ig, part menti szélrendszerek esetében működtetik, amikor megadják a garantált árat megújítható energia fejlesztés esetén, de támogatva van a szegények elektromos fogyasztása. Ki lehet így hozni az embereket a szegénységből! Megoldjuk a klímakérdést az energia szektor tekintetében, miközben ugyanakkor ösztönözzük az innovációt — olyan példák ezek, amelyeket ki lehet terjeszteni nagyon gyorsan szélesebb körű alkalmazásra is, méghozzá planetáris szinten.
Tehát kétségkívül van itt lehetőség, és sorolhatunk sok-sok példát a transzformatív változásra bolygó szerte. Mégis a kulcs mindezek közt, a vörös fonál, a gondolkodásbeli elmozdulás, elrugaszkodni az olyan helyzettől, ahol is csak egyre a sötét jövő felé toljuk magunkat. ahol ehelyett vissza fele kell következtetnünk a jövőnkből, és azt kérdeznünk: “Mi a játéktér a bolygón?” Melyek azok a planetáris korlátok, amelyeken belül biztonságosan működhetünk?” és aztán visszakövetni az utat az ehhez vezető innovációkhoz. De természetesen a dráma az, világosan megmutatkozik, hogy a fokozatos változás nem lehetséges út!
Tudományos bizonyíték tehát van. Majdhogynem harsogják a zord hírt, hogy a legnagyobb transzformatív fejlődéssel nézünk szembe az iparosodás óta. Valójában, amit a következő 40 év alatt végre kell hajtanunk, sokkal drámaibb és izgalmasabb, mint amit akkor tettünk, amikor a mai helyzet felé mozdultunk el. Namost a tudomány azt jelzi, hogy igen, elérhetünk egy virágzó jövőt, a biztonságos működési téren belül, amennyiben egyidejűleg mozdulunk, globális együttműködéssel, a helyitől a globális felé haladva, transzformatív lehetőségeket megragadva, ami megteremti véges bolygónk ellenállóképességét.
Köszönöm. (Taps)