Az új hazai energia stratégia csomag elemzése környezeti fenntarthatóság szempontból.

2020-ban megjelent a Nemzeti Energiastratégia (NES) és a kapcsolódó dokumentumok, a Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT), majd a Nemzeti Tiszta fejlődési Stratégia (NTFS). Ezek a dokumentumok belépő szintet jelentenek az EU klímacéljairól szóló diskurzusban és az EU-s szintű klímavédelmi együttműködésben. Az EU által elvárt alapstratégiák nélkül semmilyen érdemi hozzászólást nem lehetne tenni a FIT 4 55 és 2050-es klímasemlegességi EU-s célok vitájában, valamint az EU ETS kvótarendszer 2.0-ás verziójának és riportrendszerének hazai bevezetése sem lenne annyira indokolható.

Kijelenthető, hogy az új NES minőségében nagyságrendekkel jobb, mint a 2010-ben készült, szintén 2030-ig szóló elődje, amely már megalkotásakor idejétmúlt és később fenntarthatósági oldalról vállalhatatlan volt. Érezhető, hogy az új NES-t kiváló szakértők írták és hogy igyekeztek olyan számokat prezentálni, amelyek valóban nincsenek elrugaszkodva a realitásoktól. A mai „karbonsemlegesítős” és fenntarthatóság-barát politikai kommunikációktól általában egyáltalán nem áll távol a nagyotmondás, a „greenwashing”-olós és a „like-vadász” üzenetek. Ehhez képest a hazai energiastratégia, a NEKT és az NTFS józanul, valóban reális célokkal és megoldásokkal állt elő és azt igyekezett is meggyőzően alátámasztani.

Az idő halad és így talán lenne mit javítani benne, amit egy stratégia ráncfelvarrással meg is lehetne tenni. Mivel ma az energiapiaci válság kellős közepén vagyunk, az energiastratégia fontossága kitüntetett és annak folyamatos finomítása így is elkerülhetetlen. A külső körülmények – háborúk, a válságok, a migráció, a környezeti katasztrófák, a klímaválság kezelése -, az új technológiák, új termelési, elosztási rendszerek megjelenése hirtelen megváltoztathatják a stratégiai és piaci megfontolásokat. A fogyasztók napról napra egyre jobban informáltak az egyes energiaforrások árát befolyásoló globális fejleményekkel kapcsolatban. A cégek, az egyes egyének is naprakészen követik az energiaárakat, ezek pedig durván befolyásolhatják a végfogyasztók magatartását is akár fogyasztásról, akár beruházásról, vagy akár befektetésről van szó.

Az energiabiztonság, az energiaár és újabban a fenntarthatóság „szentháromsága” szinte minden energiapolitika alapeleme. Igen, a fenntarthatóság is alapkritériummá vált, ami ma már nemcsak az újságírók gyakran használt joker-szavát jelenti, hanem mindennapi életünk kiemelkedően fontos részévé, alapvető lételemünkké is válik.
Miért?
Azért, mert a fenntartható működés az egyetlen módja annak, hogy kitörjünk az emberiség jelenlegi klíma-, környezeti fenntarthatósági és egyre súlyosbodó gazdasági-társadalmi válságából.

A NES, az NTFS azonban egy sor olyan állítást tesz, amely nincs tudományosan alátámasztva, időnként ellentmond a fenntarthatósági alapkövetelményeknek és mégis, ezeket a kijelentéseket alaptételként kezeli a későbbi tárgyalásokban. Ilyen vitatható kijelentései például:

• Az energiatermelés dekarbonizálása, ami csak az atomenergia és a megújuló energiaforrások együttes alkalmazásával lehetséges…
• A karbonsemleges energiatermelés az atomenergia nélkül elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan.

Ezek megállapításaim szerint elhamarkodott állítások. A kijelentések nem kellően jövőbiztosak és csak mai és konkrét peremfeltételek mellett igazak. Tulajdonképpen ezek a kijelentések predesztinációk, amik akár matematikai formális logikával is cáfolhatók.

A tudományos antagonizmus pedig az atomenergia körkörös gazdaságfilozófiába illesztése kapcsán áll elő. Ilyen módon, ha azt mondjuk, hogy a jelenleg alkalmazott technológiákban az atomenergia zöld, fenntartható energiaforrás, akkor ez hasonlít a nercbundában tündöklő orvvadászfeleséghez egy állatvédelmi jótékonysági est fogadásán.

El kell dönteni: Vagy állatmentők, vagy gyilkosok vagyunk, a kettő együtt antagonisztikus ellentmondást alkot.

A tervek és forgatókönyvek szerint a 2050-re előálló klímasemlegességben az atomenergia és a megújuló (naperőműves) energiaforrások biztosítják a 90%-os dekarbonizációt. A „maradékot”, az a bizonyos tíz százalékot pedig lebegtetve intézi el a stratégia, azt erdőtelepítésekkel, illetve jelenleg nem rendelkezésre álló CCUS technológiákkal fogja a majd a rendszer semlegesíteni. Az időbeli forgatókönyvekben is van némi bizonytalanság, de ezt elfogadhatónak, reálisnak vélem.
Számoljuk! Azt tudjuk, hogy egy átlagos fa éves tömeg-gyarapodása kb. 22 kg és itt CO₂ megatonnákról van szó! Vagyis, ha semlegesíteni szeretnénk a „maradékot”, akkor csak Magyarországon évente milliárdszámra szükséges új ültetéssel erdőket telepíteni, ami önmagában sem fenntartható folyamat. Segíti, de nem oldja meg a „maradék” kérdését, hiszen a faültetés sem folytatható a végtelenségig, akárcsak a Föld bioszférájának ingyen kizsákmányolt nyersanyag-kitermelése. A CCS vagy CCUS technológia felhasználása és annak képességei pedig még közel sem tisztázottak. Így a 2050-re törvénybe is foglalt karbonsemlegesség kérdése egyáltalán nem megoldott sem technológiailag, sem pénzügyileg, sem szervezési-menedzsment oldalról.

Ami szintén egy potenciális probléma a stratégiákban, hogy az 1990-hez képest mért, a jelenleg elért 32%-nyi CO₂ csökkenést nem a masszív és kérlelhetetlenül következetes politikák eredményeként értük el, hanem szinte ajándékba kapva, a rendszerváltáskor megszűnt, energiafaló nehézipar leépülésével és pici mértékben a népességcsökkenéssel. Így a jövőbeni csökkentéshez már nem lesz elég a csökkentéshez kedvező trendeket „elkapni”, hanem kemény és egyre keményedő pályán kell majd manőverezni az életminőség, az erőforrásfelhasználás és a szennyezőanyagok kibocsájtásai között az addigra már jelentősen felébredő közvélemény féltő tekintet-zuhatagában és együttműködésével – vagy annak hiányában -.

Félő, hogy az NTFS KCS (korai cselekvés) terve sem lesz elegendő dinamikájú akár a köztes célok eléréséhez sem, ami kritikussá teheti a vállalások maradéktalan teljesítését. Tehát az erős bekezdés és a lehető legszélesebb társadalmi összefogás, és ennek alapjainak megteremtése kiemelkedően fontos lenne. Ehhez képest a stratégiák megjelenése óta semmi átütő változást nem tapasztalhatunk a köz, a magyar emberek tájékoztatása terén. Ez pedig óriási hiba.

Ezeknek a céloknak az eléréséhez meglátásom szerint sajnos nemcsak Paks 2 és a drasztikusan felfejlesztett naperőmű kapacitás adja majd meg egyszerűen a választ, hanem komplex, integrált tervezésre és megvalósításra lenne szükség. Itt figyelembe kell venni a termelés, a társadalom tűrőképességi határait és a pénzügyi- technológiai korlátokat, új lehetőségeket is.

Igen nagy léptékű innovációk ezreire és nemzetközi megoldásokra lesz szükség, hiszen a szennyezések lazán átlépnek kerítésen, országhatáron, az energiarendszerek ma is nemzetköziek, vagyis a mi kicsiny hazánkban a széndioxid-mentes gazdaságunk felépítése után sem leszünk képesek megoldani a világválság problémáit, azokat együttes erőfeszítéssel lehet kizárólag kezelni. Ehhez viszont egy sokkal nyitottabb, sokkal empatikusabb, együttműködőbb és rugalmasabb hozzáállást kell a jövőben tanúsítanunk. Ha bezárkózunk, és nagy eséllyel nem mi találjuk majd meg a legjobb gyakorlatot a kibocsájtások csökkentésére, meglehet, kimaradunk a legígéretesebb megoldásokból és így akár lemaradókká is és szégyenpados „maradék” szennyezőkké is válhatunk a jövőben. Együttműködni talán minden más elvnél is fontosabb lesz a jövőben a szomszédokkal és a világgal.

Fontos megemlíteni, hogy az energiaellátás állami feladat, de az állam nem túl szép hozzáállása mentén „mazsolázik” a feladatok között és csak azt a részét csinálja és helyezi előtérbe a stratégiában, amit már korábban elhatározott és feltétlenül csinálni akarja. A „nem-szeretem” feladatokat (rendszerirányítás, energiatárolás, prosumer integráció, energiaközösségek helyzetbe hozása) csak ímmel-ámmal kerülnek bele a tervekbe, ami a gyakorlatban a tapasztalatok szerint azt eredményezi, hogy azt az állam ki fogja szervezni, nem saját forrással és megoldásokkal akarja majd megvalósítani, hanem jogszabályozási és törvényi erővel (tűzzel-vassal). Ilyenre látunk példát már a kötelezővé tett oltások kapcsán… Ez sajnos ugyanaz a 20. századi és egyáltalán nem ösztönző szemléletet hordozza, amely éppen akkor kezd autokratikus megoldásokba, amikor a világot konszenzussal meg kellene mentenie. Idehaza majd’ 10 millió, a világban pedig 7,9 milliárd egymással kényszerűen összefogó embernek egy gyümölcsöző együttműködést kellene sikerre vinnie.

A stratégia egyik kulcsmondata szerint „a fogyasztók aktív piaci szerepvállalásának alapvető feltétele a fogyasztás szabályozhatóságának megteremtése ott, ahol erre ma még nincs lehetőség”.

Egy másik idézet a NES-ből: „kialakítjuk a megújulók leszabályozhatóságát biztosító technikai és szabályozási feltételeket.” Ez megint nem korszerű szemlélet, NE a zöldenergiát szabályozzuk (értsd: korlátozzuk a maximum elérhetőhöz képest), hanem az egyéb energiaforrásokat kellene szabályozni, illetve energiatároló erőműveket lenne szükséges létrehozni!
Újabb idézet: „olyan megoldások tesztelése javasolt, amelyek a DSO számára közvetlen beavatkozási lehetőséget adnak az egyes fogyasztók hálózatterhelésének optimalizálására” Tehát a NES a terhelésszabályozás kiszervezésére buzdítja az elosztó-hálózatosokat (DSO-kat, vagyis az E-ON-t, az OPUS-TITÁSZ-t, stb.) is a HMKE naperőművesek ügyében, ahelyett, hogy a legnagyobb termelőket kötelezné a szabályozásra és az energiatárolásra, akiknek egyébként törvényi kötelességük lenne ez. És a nagyobb fajlagosan mindig olcsóbb is. Mi lenne akkor, ha a szabályzást nemcsak a fogyasztótól, vagy a termelő-fogyasztó „prosumer”-től várná el a stratégia (pl. HMKE leszabályozása, visszwatt rendszerek, akkumulátor töltések távszabályozása), hanem az állam a saját területén, a termelési oldalon is létrehozna szabályozható termelőket és energiatároló erőműveket?

Az energiatároló erőmű mintapéldája és mintaprojektje lehetne például a Vértesi erőmű vagy akár a Mátrai is. Itt elektronikus vezérléssel, több technológiai megvalósítás együttes alkalmazásával lehetne villámgyors reagálású, elektronikusan MAVIR rendszerbe állított alap tároló erőműveket létrehozni akár uniós pilot projekt keretében az egyébként már ma bezárandó lignites, szenes erőművekből. Így nem maszatolás történne a bezárás körül, hanem állami pénzből állami rendszerirányítási, energiatárolás és kiegyenlítési feladatokat lehetne nagy léptékben realizálni a köz javára. Így a kiserőműves prosumerek megszabadulhatnának a rossz hatásfokú és kényszerű leszabályozós távműködtetéstől[1], ugyanakkor az elérhető zöldenergiát maximalizálhatná a teljes rendszer. Az állam meg nem nyomná le a torkán a ma 80 ezer (a jövőben várhatóan több, mint 200 ezer) kiserőművesnek a leszabályozás és havi elszámolás műsort. A távszabályozás tervezett bevezetése, a szaldó elszámolás tervezett kivezetése várhatóan nem szülne együttműködő prosumereket, ezt minden döntéshozónak tudnia kell, mennyire fontos elvi kérdés ez.

Fenntartható energiarendszert csak megújuló energia betáplálással termelt villamos energiahálózattal lehet realizálni, a 2050-re szóló törvénybe iktatott karbonsemlegesség ezt jelenti, a szó szerinti fordításban. Ekkor már nincs gázhálózat, nincs szén, kőolaj, gáztüzelésű erőmű, csak vízenergia, szélenergia, napenergia, biomassza tüzelésű erőmű és a kifuttatásig az átmeneti időszakban még megengedhető nukleáris illetve termonukleáris fúziós energia.

A mai viszonyoktól a kívánt fenntartható energetikai rendszerig hosszú az út és nagyon sokba, 50 ezer milliárd forintba kerül a stratégiák szerint. Ez a beruházás elegendő lehet, csak Magyarországot tekintve. Az azonban nem mindegy, mikor és mire költjük el ezt az irdatlan, soha nem látott nagyságrendű jövőmentő beruházási pénzt és milyen szemlélet irányítja a beruházást.
Az például ördögtől való gondolat volna-e, hogy legyen egy atomerőmű gyorsan reagáló, gyorsan szabályozható?

Egyik oldalról a stratégia elvárja, hogy legyen a fogyasztó rugalmas, ajánlja fel saját beruházásával megvett elektromos autója akkumulátorait, vagy a naperőműve szabályozását a villamos energiarendszer rendszerirányítójának, vagy a mérlegköri rendszerirányítójának, de másik oldalról az állam önmagától elvárja-e, hogy legyen rugalmas önmaga is, ha már a termelői oldal jórészét birtokolja, és elvárja-e önmagától, hogy ilyen arányban legyen képes villámgyors szabályozásra is! Az állam NE szervezze ki teljes egészében a problémát, jövőbeli, homályos keretek és magánszemélyek, vagy akár külföldi magántőke beruházások terhére, hanem álljon bele annak a nehezebb feladataiba is arányosan, hiszen így fair, így lehet hatékonyan igazi közösségi hazafi állampolgárokat, korszerű néven együttműködő prosumereket rendszerbe kapcsolni.
A más országok vegyes tulajdonú energiarendszereivel szemben a magyar villamosenergia rendszer komparatív előnye, hogy lényegében az állam a tulajdonosa, ezt az egységes tulajdoni szerkezetet nemzetstratégiai érdeke volna megőrizni, nem pedig tovább darabolni azt. Átfogó, sok ezer milliárdos fejlesztési beruházásokat egyszerűbb olyan rendszerben megvalósítani, ahol egységes tulajdonos van. A prosumerek egyebekben ebből a szempontból magyar tulajdonnak tekinthetőek. Maga az átviteli hálózat és a rendszerirányítás állami, a termelés java állami, az elosztó hálózat vegyes tulajdonú.

A 2030-ra megvalósítandó célkitűzés egyik eleme a megújulók részarányának emelése a teljes energiafogyasztás (Total Energy Supply – TES) mixében. Ennek célszáma 21%, ami a kártyajátékban lehet nyerő szám, de nem egy olyan energiastratégiában, ahol a cél a teljes karbonsemlegesség és kimondva-kimondatlanul a fenntartható körkörös gazdaság megvalósítása. Ide jóval erősebb, ambíciózusabb értékeket kellene tenni, mondjuk a megújulókra 35-40%-ot.
A vonatkozó célszám 2030-ra az ÜHG kibocsájtás csökkentésre 40%, ami szinte már ma magától megvan (32%), az 1990-es szinthez képest. Ide is jóval erősebb, ambíciózusabb értéket kellene tenni, az ÜHG-kra 55% feletti célszámot, hogy jobbak legyünk az EU-nál, ne fontolva haladók és ezzel klímabűnözők. No meg az, aki hamarabb beruház, biztosan nyerni fog, olcsóbb lesz a beruházás és több a köznek jó hozadék.

Ezekkel a célokkal sokkal meggyőzőbb volna, hogy Magyarország valóban elkötelezett a megújuló energia termelése, illetve a környezeti fenntarthatóság legalább országon belüli biztosítása mellett. Az egészséges környezetet az Alaptörvény O. cikke[2] egyébként minden polgárnak garantálja.

A NES-NEKT számol kvótabevételekkel is. Maga a kvótarendszer idejétmúlt, retró, kár energiákat fektetni a megújításba, „le kellene szállni erről a döglött lóról”, azonban ezt az EU sem tudja még, hogy ez a rendszer – sajnos -, nem tölti be a funkcióját. Helyette sokkal inkább az önkéntes karbonkiegyenlítés[3] rendszerét és intézményeit kellene helyzetbe hozni. Lényegi különbség, hogy a jelenlegi kvótákkal NEM LEHET KARBONSEMLEGESÍTENI, ezek a kvóták szimplán törvényesítik a szennyezést, ami óriási elvi baja a rendszernek egy olyan társadalmi-gazdasági rendszerben, ahol a cél a körkörös gazdaság.

Felmerülhet a kérdés: Mitől jobb a kredit kiegyenlítési rendszere?

A karbonkreditakkor jön létre, ha valaki már karbonsemlegesített, elvégzett egy konkrét projektet, amivel megtakarított CO₂ kibocsájtást, vagyis ez a rendszer nemcsak beszél a dologról, hanem csinálja, illetve már megcsinálta a saját karbon kiegyenlítését és a maradék felesleg kreditet egy független nyilvántartón (az ún. registry-n) keresztül átad másoknak. Ezt a szemléletet kellene az egyes EU-s és hazai szabályozásokban is átvinni és erősíteni, nemcsak beszélni a szemléletformálásról! És ebből a szempontból is a stratégiát felül kellene vizsgálni.

Az egyes ágazatoknak kívánatos volna együtt dolgozni előremutató projektekben, nem elég, ha például az erdészeteket ostorozzuk csupán majd a célszámokért, a megfelelő karbon ellentételezésért vagy például az állat- vagy növénytermesztést a CO₂ csökkentés esetleges megtorpanásáért. Lényeges volna a nagyobb sebességgel, az ambíciózusabb tervekkel (NTFS KCS) nekilátni a változtatásoknak, mert ennek pénzben is kifejezhető nyeresége lesz a jövőben. Minden egyes egyénnek, minden egyes vállalatnak és szervezetnek a karbonsemlegesítésen, mint alapértelmezett projekten szükséges lenne dolgoznia, hiszen a felelőssége minden szereplőnek egyetemleges, azonos mértékű és visszavonhatatlan (elháríthatatlan). Ez a felelősség pedig a jövő generációk és a világban élő 7,9 milliárd embertársunk felé is fennáll. Gondolom, ennek tudata, ismerete sem általános ma a népesség és a vezetők körében. Ezért is vannak még, akik fegyverekkel operálnak, nem pedig széndioxid kreditekkel.

Ma még ezt a felelősséget nem érezzük és nem gyakoroljuk, de amint mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy „egy hajóban evezünk”, a Föld nevű űrhajóban, ahol mi ugyanannyira kölcsönösen függünk mások felelősségvállalásától és tetteitől, szennyezéseitől, mint ők tőlünk, akkor ez a felelősség – reményeink szerint – óriási mértékben elkezd majd nőni. Ennek a felismerésnek és az együttműködések erősödésének pedig mihamarabb célszerű volna megtörténnie, ha szeretnénk kisebb veszteségekkel tovább menni az űrhajónkban, mind emberi létszám, mind a javak, mind a megőrzött életminőség tekintetében. Nyilván arra már végképp nem szeretnék reagálni, hogy az együttműködések negatív mezőbe kerülése – azaz a (kereskedelmi, kiber-, hibrid és totális atom-) háború vagy a terrorcselekmények – semmilyen módon nem összeegyeztethetők a fenntarthatósággal, így ezzel a forgatókönyvvel, az együttműködések holtpontra kerülésével, szabotázzsal, ellenségeskedéssel nem is kívánok foglalkozni, hiszen ez ebben a működési térben nem is lehet kategória.

Egy stratégia definíció-szerűen tipikusan mozgó dokumentum, amit évente célszerű volna aktualizálni, az adott társadalmi-gazdasági-pénzügyi-innovációs környezeti változásoknak megfelelően módosítani. A korábbi 2030-ig szóló energiastratégia már 2010-ben is vállalhatatlan volt, utána még 10 évig „érvényben volt”, ami aztán később ránk is égett.

A stratégiák és a cselekvési terv átfogó gyengesége az, hogy azt sugallja, Paks 2 és a 12 ezer MW naperőmű beépített kapacitás „egy csapásra megoldja” a klímaproblémát és hazánk részéről ezzel megoldottuk a klímakérdést. Az egyetemleges felelősséget nem teszi magáévá, ahogyan a kölcsönös és közösségi megoldásokat sem hangsúlyozza ki. A klímán túli többi fenntarthatósági probléma eszkalációjával nem foglalkozik (pl. atomhulladék tárolás kérdése mellőzött). Az egész dokumentáció egydimenziós lineáris megoldást vázol, pedig lehetne többdimenziós is és komplex, több diszciplínát (például körkörös gazdasági modell) és több technológiát involváló is akár. A NES statikus, kevéssé innovatív. Mintha a gondolati síkjai leragadtak volna a 20-dik században. Idézem: „Az ellátásbiztonságunk és a rendszer rugalmasságának garantálása érdekében erőfeszítéseket teszünk olyan üzleti környezet kialakítására, amely a lehető legnagyobb mértékű gáztüzelésű kapacitás rendszerben tartását biztosítja.” vagy „2020-2024. Gázos erőmű beruházások (retrofit és új) előkészítése megkezdődik. 2025-2030: Új gázos erőmű(vek) piacra lépése” Vagy a NEKT-ben: „Az FGSZ „Tíz Éves Hálózatfejlesztési Terve”.

Talán mondanom sem kellene, a gáz az gáz. A földgázt mihamarabb ki kell vezetni, nem szabad beruházni, erőfeszítéseket tenni a rendszerben tartásra. Tisztelet a kivételnek, a zöld hidrogénes termelő- elosztó, égető és energiatároló technológiáknak.

A villamos energiarendszerben a gyors rendszerkiegyenlítésre, szabályozásokra és rendszerinercia biztosítására már elektronikus megoldásokat, integrált e-mobilitást, akkumulátoros, zöld hidrogénes és egyéb smart technológiai megoldásokat kellene tömegesen alkalmazni. Mind a fejekben, mind a hálózati infrastruktúrákban új struktúrákat kellene építeni. Ez akarna lenni a 21. század.

Ne várjuk meg, hogy 2024-ben vagy 2028-ban ugyanezzel a változtatás nélküli 2020-as stratégia dokumentum csomaggal gúzsbakötve ragaszkodjunk majd letűnt korok retró megoldásaihoz! Az előremenekülés érdekében bátran lehetünk kreatívak, újítók, vállalkozók és mindenkivel (de tényleg mindenkivel !) együttműködők.
S talán túl is éljük!

Dr. Szabó István
iCC szakértő
EXPERTS – You and iCC

[1] A stratégiában is olvasható tervek szerint a MEKH most fogalmazza azokat a szabályokat, a VET kiegészítését, amely szerint a rendszerirányítás (MAVIR vagy mérlegkör aggregátor) képes lehet vagy kötelezően le kell szabályozza távvezérléssel az egyes naperőművek maximális teljesítményét annak érdekében, hogy a rendszer stabilitása megmaradjon. Szintén probléma, hogy a szaldó elszámolást tervezetten felváltó havi elszámolás során jelentős hátrány érheti majd a naperőművel rendelkező prosumereket, mert télen köztudottan alig termelnek az erőművek, amikor a legnagyobb fogyasztási igény jelentkezik, nyáron meg minimális a saját fogyasztás, ami miatt jelentős energiafelesleg kerül be a hálózatba. A rendszerirányító és az elosztó hálózatosok szerint ezt az „energiatárolást” meg kell fizetniük a naperőműveseknek. Így az a szaldó rendszer, amit 10 éve működtetünk általánosan, felrúgásra kerülhet, komoly érdeksérelmet okozva a naperőműbe beruházó prosumereknek. A zöldenergiát, amely nagyon értékes, nem fizeti ki rendesen az árszabályozó rendszer. A zöldáramnak semmi tisztelete nincs a mai szabályalkotók gyakorlatában. A jelenlegi viszonyok között a többlet betermelt zöldáramot kb. 11 forintért veszi meg az elosztóhálózatos engedélyes, ami finoman szólva is alulértékelt. Amennyiben fizetni kell a téli áramért, azt nyilván teljes, mai áron kb. 42 forintért kell majd kifizetni egy ilyen havi egyenleges fizetési rendszerben. Így újabb milliós beruházásra kényszerülhet az érintett prosumer, ha értelmesen akarja üzemeltetni megújuló energiát termelő rendszerét.

[2] (1) Magyarország védi és fenntartja az egészséges környezetet. (2) A természeti erőforrások, különösen a termőföld és az ivóvízkészlet, valamint a biológiai sokféleség és a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.

[3] Az önkéntes karbonkiegyenlítés és az önkéntes karbon piac rendszere egy kormányoktól független, civil kezdeményezésre kialakuló elszámoló rendszer. Előremutató, átfogó szemléletű és megfelel a fenntarthatóság követelményeinek. A karbonkredit úgy jöhet létre, hogy a környezetvédelmi projektet megvalósító regisztrálja a projektjét az erre szakosodott Regiszter cég rendszerében, az ott átvizsgálja a projektet és kibocsát egy adott mennyiségű CO₂ megtakarítást, ún. karbon kreditet. A regiszter cég felelős a kredit hitelességéért. Ez a kredit megjelenik a regiszterben és bárki, aki szeretné magát, cégét, tevékenységét semlegesíteni, az igényelhet a regiszterben található kreditből. Mivel itt már megvalósult projektekről van szó, akkreditált kreditekről, így a regiszter által csak már megtakarított karbon egységek kerülhetnek ki a forgalomba, ami mögött valós CO₂ megtakarítás van. A magyar energiastratégia is számol a „maradék” CO₂ kibocsájtással, amit ilyen karbonkredittel lehetne például kiegyenlíteni. Faültetéssel minimális karbonkredit érhető el, csak erdősítéssel nem lehet Magyarország karbonsemleges.