Amikor ma egy hőhullám, egy villámárvíz vagy egy hosszan elhúzódó aszály kerül a címlapokra, szinte reflexből jön a kérdés: „ez már a klímaváltozás?”

A vita rendre két véglet között ingadozik. Az egyik oldal szerint „mindig is voltak szélsőségek”, a másik szerint „mindent a klíma okoz”.

A valóság – ahogy az lenni szokott – ennél egyszerre jóval prózaibb és jóval nyugtalanítóbb. Nem minden esemény a klímaváltozás miatt történik. De ma már szinte minden esemény egy megemelt alapvonalon történik.

Az üvegházhatású gázok növekvő koncentrációja miatt a Föld rendszere több hőt, több vízgőzt és több mozgósítható energiát tárol, mint korábban. Ez nem azt jelenti, hogy minden vihar „a klíma műve”, vagy hogy minden hőhullám „emberi eredetű”. Azt jelenti, hogy ugyanazok a meteorológiai mechanizmusok – magasnyomású blokkok, ciklonok, frontok, óceáni ingadozások – egy melegebb, energiadúsabb háttérben működnek. Egy hőhullám nem feltétlenül ezért indul el, de nagyobb eséllyel lesz hosszabb, forróbb és veszélyesebb. Egy felhőszakadás nem biztos, hogy ezért alakul ki, de nagyobb eséllyel válik özönvízzé, mert a melegebb levegő több nedvességet tud megtartani. Egy aszály nem új jelenség, de gyorsabban és keményebben szárítja ki a tájat egy felmelegedett klímában. A klímaváltozás tehát nem minden esemény kiváltó oka, viszont szinte minden esemény erősítő közege.

Ebben a helyzetben próbál rendet vágni a HungaroMet által is bemutatott, újságíróknak szánt útmutató, amely magyarul is elérhető (.PDF Forrás: HungaroMet). Az anyag célja nem az, hogy egyszerű, fekete-fehér válaszokat adjon, hanem hogy megmutassa: mikor és hogyan lehet tudományosan megalapozottan beszélni az időjárási szélsőségek és a klímaváltozás kapcsolatáról. Központi eszköze az úgynevezett esemény-attribúciós megközelítés: modellekkel és megfigyelésekkel azt vizsgálja, mennyivel vált valószínűbbé vagy intenzívebbé egy adott esemény egy felmelegedett világban ahhoz képest, mintha nem növeltük volna meg az üvegházhatású gázok szintjét. Ez nem azt mondja, hogy „ezt az eseményt a klíma okozta”, hanem azt, hogy „a klímaváltozás ekkora mértékben növelte a kockázatát vagy a súlyosságát”.

Ez a megközelítés intellektuálisan tiszta és fontos. Segít elkerülni a két tipikus csapdát: azt, hogy mindent automatikusan a klímaváltozás számlájára írjunk, és azt is, hogy a „mindig is volt ilyen” mondattal elintézzük a mai kockázatok nagyságrendi növekedését.

A fizika alapjai régóta ismertek. Azt is régóta tudjuk, hogy ha több hőt zárunk a rendszerbe, akkor a szélsőségek egy része nagyobb eséllyel és nagyobb intenzitással jelentkezik. A tudományos és intézményi kommunikáció mégis évtizedekig annyira óvatos, annyira steril és konfliktuskerülő volt, hogy politikai és gazdasági érdekcsoportok gond nélkül tudták ezt az óvatosságot halogatásra és tétlenségre fordítani. Elvesztegettünk időt, amikor még olcsóbb, könnyebb és kevésbé fájdalmas lett volna cselekedni.

Ebben az értelemben az ilyen útmutatók egyszerre szükségesek és szomorúak. Szükségesek, mert segítenek pontosabban, felelősebben beszélni egy egyre veszélyesebb valóságról. Szomorúak, mert részben már kármentésről szólnak: arról, hogyan kommunikáljunk jól egy olyan világban, ahol az alapvonalat már sikerült veszélyesen magasra emelni. Ma már nem ott tartunk, hogy azon vitatkozunk, „van-e hatása” az emberi tevékenységnek az időjárási szélsőségekre. Ott tartunk, hogy minden újabb rekord, minden újabb katasztrófa egy olyan pályán történik, amelyet mi magunk toltunk feljebb.

A legfontosabb üzenet talán ez: nem az a kérdés, hogy egy adott esemény „a klímaváltozás miatt van-e”. Az a kérdés, hogy egy megemelt alapvonalon mennyivel nagyobb kockázatokkal élünk, és mit kezdünk ezzel politikailag, gazdaságilag és társadalmilag. Az útmutatók segíthetnek abban, hogy erről pontosabban beszéljünk. De a fizika nem kommunikációs kérdés. Az alapvonal már megemelkedett – a számlát pedig minden szélsőséges eseménynél mindannyian megkapjuk.

Rampasek László A.