Összefoglaló (Bill McGuire: Miért bukott el az 1,5°C és miért lenne rosszabb új határt kijelölni?)

Bill McGuire szerint a 2015-ös párizsi klímakonferencia után eltelt több mint 10 év alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy a világ nem tett elég gyors lépéseket a klímaváltozás megfékezésére.

A klímaváltozás máris gyakoribbá tette a katasztrófákat, mint például a közelmúltbeli mozambiki áradásokat. – Associated Press/Alamy

Bár nőtt az elektromos autók száma és a megújuló energia aránya, a globális CO₂-kibocsátás továbbra is rendkívül magas: évente több mint 41 gigatonna, miközben a fosszilis cégek további bővítést terveznek, és egyes kormányok visszalépnek a zöld intézkedésektől.

A párizsi célkitűzés egyik központi eleme volt, hogy a világ próbálja 1,5°C alatt tartani a globális átlaghőmérséklet-emelkedést az iparosodás előtti szinthez képest. McGuire szerint ez a cél mára gyakorlatilag halott, és még súlyosabb probléma, hogy a hivatalos módszertan miatt a világ valószínűleg csak 2040 körül fogja hivatalosan „elismerni”, hogy átlépte az 1,5°C-ot – vagyis kb. egy évtizedes késéssel.

A szerző szerint a 1,5°C-ot sokan veszélyes klímaváltozási küszöbként kezelték, és az volt az elképzelés, hogy átlépése növeli a klímarendszer „billenőpontjainak” (tipping points) kockázatát, amelyek láncreakciószerűen további felmelegedést és katasztrofális hatásokat okozhatnak. Ennek ellenére ez sem volt elég ahhoz, hogy a szükséges kibocsátáscsökkentés megtörténjen.

McGuire szerint a kudarc egyik kulcsa az volt, hogy az 1,5°C-ot sokan nem valódi határként, hanem célszámként („target”) kezelték. A párizsi konferencia idején a felmelegedés még csak kb. 1°C körül járt, és a melegedés üteme kb. 0,18°C volt évtizedenként, ami azt a hamis érzetet keltette, hogy „még van idő”. Ezt a politikai döntéshozók és fosszilis szereplők kihasználták, mondván: a „komoly lépések” még várhatnak.

A szerző szerint most, hogy a világ már sodródik az 1,5°C fölé, vita van arról, hogy mi legyen az új cél (például 1,6°C vagy 1,7°C). De McGuire úgy érvel, hogy ez rossz ötlet, mert:

• az új határ is hamar „céllá” válna (és megint halogatásra ösztönözne),
• a jelenlegi felmelegedési ütem (0,27°C/évtized) mellett ezeket is gyorsan átlépnénk, már a 2030-as évek közepére,
• így az egész klímapolitika ismét kudarcra lenne ítélve.

Ezért azt javasolja, hogy ne új „limit”-et találjunk ki, hanem hagyjuk a határértékek gondolatát, és inkább arra koncentráljunk, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedést évről évre látványosan és azonnal kimutassuk.

A probléma szerinte jelenleg az, hogy a hivatalos számítások túl lassúak (évekig tart a megerősítés), de létezik már olyan módszer, például a brit Met Office kutatója, Richard Betts és csapata által kidolgozott megoldás, amely lehetővé tenné, hogy az éves globális átlaghőmérséklet-emelkedést gyorsan, „valós időben” közölni lehessen.

McGuire egy szimbolikus, könnyen érthető rendszert javasol, például egy évente frissített „Föld-hőmérőt”, ami olyan lenne, mint az Atomtudósok „Doomsday Clock”-ja (Végítélet Órája). Ez minden évben látványosan és médiaképesen bemutatná:

• mennyivel lett melegebb a Föld,
• mely billenőpontok közelében járunk,
• és milyen veszélyes jövőt „betonozunk be” cselekvés hiányában.

A cél nem a „szépítés” vagy a politikai kommunikáció, hanem az, hogy a felmelegedés ténye mindenki számára kézzelfogható, látványos és tagadhatatlan legyen.

A cikk lényege egy mondatban

Az 1,5°C azért bukott el, mert sokan célnak tekintették, nem határnak, és egy új szám kijelölése csak újabb halogatást szülne; helyette a globális hőmérséklet-emelkedést kellene évente, azonnal és látványosan közzétenni, hogy a valóság ne legyen elkenhető.

Rampasek László A.
Forrás: Bill McGuire 2026.02.10.

---