Igen, a klímaválság hatmilliárd embert pusztíthat el.

Az “ökológiai lábnyom” alkotója az életről és a halálról egy 4 °C-kal melegebb világban.

William Rees, az UBC professzor emeritusa az emberiségre váró zord számításokat ismerteti, ha az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és az olcsó energia által táplált fogyasztás nem kerül megfékezésre.
Nick Wiebe fotója, Wikimedia.

“A szén-dioxid-kibocsátás tovább emelkedhet, a sarki jégsapkák tovább olvadhatnak, a terméshozamok tovább csökkenhetnek, a világ erdei tovább éghetnek, a tengerparti városok továbbra is elsüllyedhetnek az emelkedő tengerek alatt, és az aszályok továbbra is eltörölhetik a termékeny termőföldeket, de a remény messiásai biztosítanak minket arról, hogy a végén minden rendbe jön. Csakhogy nem így lesz.” – Chris Hedges

Az egyik dolog, amit az éghajlati válság aláhúz, hogy a Homo sapiens nem elsősorban racionális faj. Amikor fontos döntéseket kell hoznunk, különösen a gazdasági biztonságunkat vagy társadalmi-politikai helyzetünket érintő döntéseket, a primitív ösztönök és a nyers érzelmek hajlamosak felülkerekedni.

Ez nem jó dolog, ha a társadalom sorsa a tét. Vegyük például a “reményt”. Jó evolúciós okokból az emberek természetüknél fogva hajlamosak reménykedni a stressz idején. Ez a szó olyan gyengéden vigasztaló, hogy egyesek még a lányaikat is ezzel a névvel ruházzák fel. A remény azonban elkeserítő, sőt, egyenesen bénító lehet, amikor puszta vágyálmokkal keveredik – amikor például abban reménykedünk, hogy a technológia egyedül megmenthet minket az éghajlatváltozásból.

Ahogy Jonathan Franzen író kérdezi: “Ha a jövőre vonatkozó reményed egy vadul optimista forgatókönyvön múlik, mit fogsz tenni 10 év múlva, amikor a forgatókönyv még elméletben is megvalósíthatatlanná válik?”.

Roger Hallamot nem kell ezzel a kérdéssel fárasztanunk. Őt aligha lehet “a remény messiásaként” emlegetni. Éppen ellenkezőleg. Hallam, az Extinction Rebellion egyik alapítója évek óta kétségbeesetten figyelmeztet a társadalmi összeomlásra.

Augusztus 15-én azonban a BBC HardTalk című műsorának egyik emlékezetes adásában Hallam több kulturális idegrendszert is irritált azzal, hogy a “kemény tudomány” alapján azt állította, hogy az elkövetkező évtizedekben hatmilliárd ember fog meghalni az éghajlatváltozás következtében.

Pontosabban, uralkodó elitünk tétlensége és az éghajlatváltozással kapcsolatos hazugságai éghajlati zűrzavarhoz, tömeges éhínséghez és általános társadalmi összeomláshoz fognak vezetni ebben az évszázadban. Az általában rendíthetetlen HardTalk házigazdája, Stephen Sackur egyszerűen nem tudta felfogni Hallam megingathatatlan állításait.

Sackur nem magányos szkeptikus. Amber Kerr, a UC Davis kutatója egyenesen elutasítja Hallamot. Az az elképzelés, hogy 2100-ra hatmilliárd ember halálra van ítélve, “egyszerűen nem helytálló. Egyetlen mainstream előrejelzés sem jelzi, hogy az éghajlatváltozás okozta emberi halálozás bármilyen okból is megközelítené ezt a szintet”.

Hasonlóképpen Ken Caldeira, a Carnegie Intézet vezető tudósa rámutat: “Nincs olyan elemzés a valószínűsíthető éghajlati károkról, amelyet a minőségi, szakértői értékeléssel rendelkező szakirodalomban publikáltak volna, amely arra utalna, hogy jelentős valószínűsége lenne annak, hogy az éghajlatváltozás hatmilliárd ember éhezését okozná a század végére”.

Az egyik kulcs e tudósok elutasításának megértéséhez a nyelvezetük. Azt állítják, hogy nincs olyan “mainstream előrejelzés”, sem olyan elemzés a “szakértői szakirodalomban”, amely szerint az éghajlatváltozás ilyen katasztrofális emberi halálozást fog előidézni.

De ne feledjük, hogy a tudósok szakmai okokból nem szívesen mennek messze a közvetlen adatokon túl a hivatalos publikációkban. Ráadásul az olyan szervezeteket, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, beleértve még az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet is, annyira uralják a közgazdászok aggodalmai és politikai megfontolásoktól befolyásoltak, hogy a külső zaj elhomályosítja a tudományos jelet.

Hans Joachim Schellnhuber neves éghajlatkutató, a németországi Potsdami Éghajlati Hatáskutató Intézet nyugalmazott igazgatója szerint (.PDF) ilyen körülmények között “a ‘legkisebb dráma oldalára tévedés’ tendenciája alakult ki”, és “amikor a civilizáció túlélése a tét, az elemzés hagyományos eszközei használhatatlanná válhatnak”.

Ezt az érvet vizsgálva David Spratt és Ian Dunlop politikai elemzők arra a következtetésre jutnak, hogy “az éghajlat-politika kialakítása évek óta kognitív disszonáns, ‘a valóság kirívó megsértése’. Így nem meglepő, hogy a közvélemény és az elitek nem értik az éghajlati kihívás teljes mértékét”.

Úgy tűnik, hogy a mainstream tudományos publikációkban és a hivatalos jelentésekben az éghajlatváltozással és a civilizáció sorsával kapcsolatos igazság mélyen a sorok közé temetkezhet.

Szerencsére vannak más kontextusok is, amelyekben a szakértők nem ennyire visszafogottak, és amelyek állításai visszhangozzák Roger Hallam állításait. Még egy évtizeddel ezelőtt egy éghajlati szimpózium, amelyet a 4 Celsius-fokkal melegebb világ következményeinek megvitatására szerveztek, azt a következtetést vonta le, hogy “kevesebb mint egymilliárd ember fog túlélni”. Itt Schellnhuber-t idézik: “4 °C fokos felmelegedés esetén a Föld… eltartóképessége becslések szerint 1 milliárd ember alatt van”. Szavait Kevin Anderson, az Egyesült Királyság Tyndall Éghajlatváltozási Központjának professzora is visszhangozta: “A bolygó lakosságának csak mintegy 10 százaléka maradna életben 4 Celsius-fokos hőmérsékleten”.

Hasonlóképpen, idén májusban Johan Rockström, a Potsdami Intézet jelenlegi igazgatója is úgy vélekedett, hogy egy 4 °C-kal melegebb világban: “Nehéz elképzelni, hogyan tudnánk elszállásolni egymilliárd embert, vagy akár a felét is… Kétségtelenül lesz egy gazdag kisebbség, amelyik túléli a modern életmódot, de ez egy zavaros, konfliktusokkal teli világ lesz”. Eközben az üvegházhatású gázok koncentrációja még mindig növekszik.

Ne feledjük, hogy egy átlagosan 4 °C-os globális hőmérséklet-emelkedés azt jelenti, hogy a szárazföldi hőmérséklet a partoktól távolabb 5,5-6 °C-kal lenne melegebb. A trópusok nagy része túl meleg lenne az ember számára, a mérsékelt égöv számos sűrűn lakott része pedig elsivatagosodna. A 4 °C-kal melegebb világtérkép szerint a bolygó fele lakhatatlanná válna. (A “4 Celsius-fokos világ” azt feltételezi, hogy a következő évtizedekben nem változik semmi, vagy nem lesz új éghajlat-politika. Megjegyzendő azonban, hogy az ismert és ismeretlen “visszacsatolási” mechanizmusok még új, politikailag elfogadható politikák bevezetése esetén is lehetővé tehetik a 4 °C-os hőmérsékletet.)

A vitát és a kapcsolódó bizonyítékokat nemrégiben áttekintő cikkében David Spratt felteszi a kérdést (és válaszol): “Tehát Roger Hallam ‘túl messzire ment’? Egyáltalán nem, komoly kutatások és jeles hangok támasztják alá állításait. Az egészben durva hibát követnek el mindazok, akik ezt a beszélgetést nem tudják elviselni.”

Tiltott számítások készítése

Ami felveti a kérdést, hogy “mindazok” vajon elviselnének-e bármilyen kellemetlen beszélgetést. A népesség régóta tiltott téma annak ellenére, hogy az ökológiai válság gyökere. Hová vezethetne egy vita a népesség-ökológiáról, és vajon politikailag elfogadhatóbbak lennének-e a következtetései?

1. Kezdhetjük azzal, hogy némi betekintést nyerünk az exponenciális növekedés megdöbbentő következményeibe. Ha valami exponenciálisan növekszik, akkor állandó duplázódási idővel rendelkezik. Például egy évente két százalékkal növekvő népesség 35 évente megduplázódik. Érdekes módon a bármely megduplázódási időszak alatt bekövetkező növekedés nagyobb lesz, mint az összes korábbi megduplázódás során tapasztalt növekedés összege.

Amint az alábbi ábra mutatja, 200 000 év kellett ahhoz, hogy az emberi népesség elérje az első milliárdot az 1800-as évek elején. Más szóval a népességnövekedés az emberi történelem 99,95 éve alatt lényegében elhanyagolható volt. Amikor azonban a tartós exponenciális növekedés beindult, mindössze 200 évbe – azaz 1/1000-ed részébe – telt, hogy a népesség meghaladja a 7,5 milliárdot ebben a században!

Világnépesség

A világ becsült népessége milliárdokban Kr.e. 10000 óta

A 2030-ra prognosztizált népesség az Egyesült Nemzetek Szervezetétől származik. A mezőgazdaság, az első települések és a piramisok idővonala az Ancient History Encyclopediaból származik. Ábra: Jonathan von Ofenheim a Tyee számára. Forrás: Our World in Data  | Get the data

Az elmúlt két évszázad népességnövekedése ezt a klasszikus hokiütő görbét generálja. A modern emberek 10 000 generációjából legfeljebb csak 10 élte át ezt a példátlan emberi robbanást. Jonathan von Ofenheim grafikonja.

2. Ez a népességrobbanás nem következhetett volna be a bőséges és olcsó energia, különösen a fosszilis tüzelőanyagok nélkül. Nyilvánvalóan más tényezők is közrejátszanak, de az energia nélkülözhetetlen az emberek számára ahhoz, hogy megtermeljék az élelmiszert és megszerezzék mindazokat az egyéb erőforrásokat, amelyek mind a népesség, mind a gazdaság növekedéséhez szükségesek. Miközben az emberek száma hétszeresére nőtt, az energiafogyasztás 25-szörösére nőtt, a valós bruttó világtermék pedig százszorosára duzzadt.

3. A néha szuper-exponenciális növekedés miatt a valaha felhasznált összes fosszilis energia és sok más alapvető erőforrás felét csak az elmúlt 30-35 évben fogyasztották el. Ne keressünk más magyarázatot arra, hogy az ember okozta klímaváltozás miért vált hirtelen ennyire sürgőssé.

4. A változás üteme példátlan – a népesség, a gazdaság és a fogyasztás növekedésének közelmúltbeli kiugrása, amelyet az emberek ma normálisnak tartanak, valójában az emberiség történelmének leganomálisabb időszakát jelenti.

5. Eközben a Föld egyáltalán nem nőtt – ellenkezőleg, a természetes létfenntartás vitathatóan csökkent. A globális ökológiai romlás azt jelzi, hogy az emberi vállalkozás “túllépte” a hosszú távú eltartóképességet. Jelenleg úgy növeljük az emberi népességet és gazdaságot, hogy az úgynevezett “természeti tőke” egykor bőséges készleteit felszámoljuk, és a természetes hulladéknyelőket túlságosan feltöltjük.

Az emberiség az ökoszférát szó szerint emberi testekké, hatalmas mennyiségű kulturális műtárgyakká és sokkal nagyobb mennyiségű entrópikus hulladékká alakítja át. (Erről szól a trópusi erdőirtás, a halászat összeomlása, a biodiverzitás csökkenése, az óceánok szennyezése, az éghajlatváltozás stb.)

Következtetések: Még a jelenlegi népességet sem leszünk képesek sokáig fenntartani a jelenlegi átlagos anyagi színvonalon. A 10 milliárd felé tartó népességnövekedés pedig felgyorsítja az alapvető biológiai erőforrások kimerülését és a civilizáció létfenntartó funkcióinak pusztulását.

6. Az emberi népességdinamika közelmúltbeli története hasonlít bármely más faj “boom-bust” ciklusára, amelyet új élőhelyre telepítettek, ahol bőséges erőforrások vannak, és nincsenek ragadozók, ezért kevés a negatív visszacsatolás. (A rénszarvascsordák valós példája itt található (.PDF)).

A populáció gyorsan (exponenciálisan) növekszik, amíg ki nem meríti az alapvető erőforrásokat és el nem szennyezi az élőhelyét. Ekkor a negatív visszacsatolás (túlzsúfoltság, betegségek, éhezés, erőforráshiány/verseny/konfliktus) újra érvényesül, és a populáció az elméleti teherbíró képesség szintjére vagy az alá zuhan (helyenként akár ki is halhat).

A népesedési ciklus “fellendülés és visszaesés”. Figyeljük meg, hogy az 1. ábrán látható emberi népességnövekedési görbe mennyire hasonlít a ciklus exponenciális “boom” szakaszára. A világközösség még mindig dönthet úgy, hogy befolyásolja az elkövetkező bukási szakasz sebességét és mélységét.
A grafikon forrása: Biológia: Élet a Földön, 8. kiadás, 26-3. ábra.

7. Egyes fajok populációi egyszerű élőhelyeken ismételten átesnek fellendülési és visszaesési fázisokon. A fellendülés csúcspontját az ilyen ciklusok “csapásfázisának” nevezik.

8. Hipotézis: A Homo sapiens jelenleg egy egyszeri globális populációs ciklus pestisfázisának csúcsához közeledik, és a kimerülő erőforrások, az élőhely romlása és a pszichoszociális visszacsatolások miatt – beleértve a megmaradt “javakért” folytatott esetleges háborút – valamikor ebben az évszázadban összeomlik. (“De várjunk csak”, hallom, hogy tiltakoztok. “Az ember nem akármilyen faj. Okosabbak vagyunk; tudunk előre tervezni; egyszerűen nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen!” Lehet, de mi a bizonyíték eddig arra, hogy vezetőink egyáltalán felismerik a problémát?).

9. Az összeomlást a fosszilis tüzelőanyagok gazdasági készleteinek kimerülése vagy elhagyása válthatja ki vagy súlyosbíthatja. Amint fentebb említettük, a modern civilizáció a hozzáférhető, bőséges energiaforrások terméke és függvénye. (Jelenleg nincs életképes alternatívája a fosszilis tüzelőanyagoknak. Még ha a fosszilis tüzelőanyagok egyenértékű helyettesítőit ki is fejlesztjük, azok a legjobb esetben is csak késleltetni fogják az összeomlást).

10. A Föld hosszú távú emberi eltartóképessége – miután az ökoszisztémák kiheverték a jelenlegi csapást – valószínűleg egy-három milliárd ember, a technológiától és az anyagi életszínvonaltól függően. (A becslések (.PDF) az egymilliárdnál kevesebbtől a valóban nevetséges trillióig terjednek.)

11. Ennek elérése azt jelentené, hogy öt-kilenc milliárddal kevesebb ember élne a bolygón. Ide jutunk az ellenőrzött süllyedést vagy a kaotikus összeomlást követő helyreállás után.

A fenyegető katasztrófa választási kérdéssé tétele

Az első dolog, amit ebből az elemzésből le kell vonni, hogy ismét Roger Hallam halálozási számának a játékterében játszunk. Ennél is fontosabb azonban, hogy az éghajlatváltozás nem az egyetlen egzisztenciális fenyegetés, amellyel a modern társadalom szembesül. Valójában számos olyan beszélgetést kezdeményezhetnénk, amelynek a civilizáció önmaga által okozott implosziója és az emberiség 50 vagy akár 90 százalékának elvesztése lenne a vége.

És ez különösen kínos helyzetbe hozza a globális közösséget. A Homo sapiens, ez az önjelölt legintelligensebb faj, valódi, példátlan, hidra-szerű ökológiai válsággal néz szembe, de politikai vezetői, gazdasági elitje és a remény különféle egyéb messiásai nem tűrik, hogy komolyan beszélgessünk bármelyik hátborzongató fejéről.

Az éghajlatváltozás talán a legagresszívabban látható fej, ám az évtizedek óta tartó magas szintű tárgyalások – összesen 33 – és számos nemzetközi megállapodás ellenére, amelyek célja a dolgok megváltoztatása, a légköri CO₂ és más üvegházhatású gázok koncentrációja több mint kétszeresére, 37 milliárd tonna fölé emelkedett, és más üvegházhatású gázok koncentrációjával együtt még mindig rekordsebességgel növekszik.

Ilyen körülmények között az egyetlen biztos tény az, hogy minél tovább tagadjuk a valóságot és késlekedünk az összehangolt cselekvéssel, annál meredekebb és mélyebb lesz a zuhanás.

Hol tartunk most? Jonathan Franzen-nek van egy javaslata: “Továbbra is reménykedhetünk abban, hogy a katasztrófa megelőzhető… Vagy elfogadhatod, hogy a katasztrófa közeleg, és elkezdheted újragondolni, mit jelent reménykedni.”

A remény természetesen meddő, ha nem társul hozzá erőteljes cselekvés, amely a fenyegető valóságot tükrözi.

Kanadában választási év van. Kérdezzék meg a jelöltjeiket – különösen a hivatalban lévő parlamenti képviselőket -, hogy mennyi időt töltöttek ezeknek a kérdéseknek az átgondolásával vagy megvitatásával a frakcióban.

Mi a pártjuk terve a közelgő nagy kibontakozásra?

William E. Rees a Brit Kolumbiai Egyetem humánökológia
és ökológiai közgazdaságtan professor emeritusa.
2019. szeptember 18. | TheTyee.ca