Változás és változtatás nélkül élve a mai társadalom és annak minden jelenlegi tudása, képessége és vívmánya jórészt semmivé lesz, lakóival együtt.

Tizenöt éve foglalkozik környezeti-energetikai és fenntarthatósággal kapcsolatos kutatásokkal Hetesi Zsolt fizikus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kar, Fenntartható Fejlődés Tanulmányok Intézet tudományos főmunkatársa. Az idézett mondat egy korábbi írásából származik.

Előadásaiban az éghajlatváltozásból fakadó veszélyre hívja fel a figyelmet, és olyan jövőt fest elénk, amire sokan közülünk nem is gondolnak.

− Az ipari forradalom előtt a légkör olyan dinamikus egyensúlyban volt, amit alapvetően az éves és a hosszabb időskálán működő természeti ciklusok szabályoztak: a jégkorszakok és interglaciálisok váltakozása, a napsugárzás változó erőssége vagy a kontinensek vándorlása miatt változó albedó (a fényvisszaverő képesség mutatója – a szerk.). Az utóbbi négyszázezer évben a glaciális ciklusok százezer évenként követték egymást – a Milanković-elméletnek megfelelően (amely a Föld pályájának és forgástengelyének változásai és a Földre jutó napsugárzás közötti kapcsolatot tárgyalja – a szerk.), amint azt az anktartiszi Vosztok kutatóállomáson vett jégmintából is tudjuk –, és az elmúlt tízezer évre jellemző éghajlat a dinamikus egyensúlytól valószínűleg lehűlés felé tért volna el egy újabb jégkorszakciklus beköszöntéig.

De közbelépett az ember, és most növekszik a Föld átlag­hőmérséklete. Sokan viszont úgy teszik fel a kérdést: hogyan lehetünk képesek az időjárás ilyen mértékű befolyásolására?

− Az antropogén üvegházhatás két fontos eleme a fosszilis tüzelő­anyagok elégetése és a tájgazdálkodás. Az erdőirtások, illetve a gépesített szántóföldi növénytermesztés következtében jelentős szén-dioxid-mennyiség szabadul fel a kivágott fákból és a felszántott talajból. Az ezzel kapcsolatos kutatások során végzett mérések igazolják, hogy a humusz bomlása elég jelentős szén-dioxid-kibocsátással jár.

Mivel magyarázható, hogy az üvegházgázok koncentrációjának növekedése a légkörben nem arányos a Föld felmelegedésének mértékével?

− A természetben működnek önkorlátozó, azaz negatív, valamint öngerjesztő, azaz pozitív visszacsatolások. Az elsőre példa a légkörbe kerülő aeroszolok árnyékoló hatása, a másodikra pedig a felmelegedés okozta párolgás miatt megnövekedett vízgőz mennyisége. A káoszelméletből ismerjük a bifurkációs pont kifejezést, ahol úgy elágazik a rendszer fázistérbeli pályája, hogy onnantól alapvetően más irányokba fejlődik, szakszóval más attraktor szabja meg a viselkedését. Gyakran csak utólag jövünk rá, hogy volt egy ilyen pont a rendszerben. Például lehet ilyen pont, amikor a metán nagy tömegben elkezd felszabadulni a sarkköri területek fagyott altalajá­ból, illetve a grönlandi jégtakaróból, és akkor valószínűleg nagy a baj, márpedig erről szólnak a legfrissebb hírek.

A legfrissebb hírek szerint a metán nagy tömegben kezd felszabadulni a sarkköri területek fagyott altalajából, illetve a grönlandi jégtakaróból. A metán a szén-dioxidnál erősebb üvegházgáz, és nagyjából ötmilliárd tonna lehet a légkörben, ami az üvegházhatás körülbelül tíz százalékáért felelős. Azonban, ha a sarkköri tengerek kontinentális talapzatain lévő metánhidráttelepekből felszabadul a kötött állapotban lévő – akár több ezer gigatonna – metán és kijut a légkörbe, annak végzetes következményei lehetnek.

Miért?

− Az Egyenlítőnél kialakuló jelentős hőtöbbletet a légköri és tengeri áramlások szállítják el a sarkok felé, felmelegítve ezáltal azok környezetét. Az Északi-sarkon előfordul, hogy 5-10 Celsius-fokkal is magasabb a hőmérséklet az évszakos átlaghoz képest, ennek következtében gyorsabbak a folyamatok, amit a fagyott altalajból és az ott olvadó jég alól felszabaduló metán még tovább gerjeszt. A metán a szén-dioxidnál erősebb üvegházgáz, és a számítások, valamint mérések alapján jelenleg nagyjából ötmilliárd tonna lehet a légkörben, ami az üvegházhatás körülbelül tíz százalékáért felelős. Azonban, ha a sarkköri tengerek kontinentális talapzatain lévő metánhidráttelepekből felszabadul a kötött állapotban lévő metán – akár több ezer gigatonna –, és kijut a légkörbe, annak vég­zetes következményei lehetnek. A metánhidrát egy olyan elegy, amelyet a felette lévő vízoszlop nyomása és a tengervíz alacsony hőmérséklete stabilizál. De ha a tengervíz meghalad egy bizonyos hőmérsékletet – ami a kontinentális talapzat mélységében 8-12 Celsius-fok –, akkor a metán felszabadul, és a légkörbe kerül. Már most is komoly hőmérsékleti anomáliák figyelhetők meg a bolygón. A sarki hideg mérséklődése kihat a sarki körbefutó áramlásra is. A nyugat–keleti irányú magaslégköri áramlásban perturbációk lépnek fel, azaz észak–déli irányban fel-le kanyargó áramlások, úgynevezett meridionális zavarok, ami miatt lelassul és jelentősen kitér északi–déli irányba.

Mi hajtja a sarki körbefutó áramlást?

− A hőmérséklet-különbségből fellépő nyomáskülönbség, illetve a Coriolis-erő (a Föld forgásából adódó eltérítő erő – a szerk.), és ha a hideg ereje csökken, akkor Európa vagy Észak-Afrika térségébe is eljuthatnak a sarki hideg légtömegek, s akár Norvégiáig vagy a sarkokig föláramolhatnak a melegebb légtömegek. Nagyobb hőmérséklet-különbségek pedig szélsőséges időjárási eseményeket okozhatnak.

Az időjárási anomáliák gyakoribbá válása meg tönkreteszi például a mezőgazdaságot…

− Nagyon úgy tűnik, hogy minden mást is. A mezőgazdászok is tapasztalják az évszakok időrendjének eltolódását és a szélsőségesebbé váló viszonyokat. Azonban erre nem lehet felkészülni, mert e jelenségek nem trendszerűek, ezért csak a valószínűségeket lehet előre jelezni.

Valóban úgy gondolja, hogy 2030-ra összeomolhat az általunk ismert civilizáció, amelyben élünk?

− Szeretjük a kerek számokat, de nincs jósgömböm. „Jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a jövőről van szó” – mondta Niels Bohr Nobel-díjas dán fizikus, és én egyetértek vele. De több komoly intézet is messzemenő következményeket kötött 2020-hoz, illetve 2030-hoz, ha nem teszünk semmit. Különben az elmúlt tizenöt évben, amióta környezeti kérdésekkel foglalkozom, számos folyamat a kétezres évek előrejelzéseinél sokkal rosszabbul alakult.

Miért? A modellek pontatlansága miatt, mert az éghajlat egy nagyon bonyolult, nem lineáris rendszer? Vagy mi vagyunk egyre többen? Egyik előadásában kifejtette, hogy míg tízezer évvel ezelőtt a szárazföldi gerinces biomassza össztömege 230 millió tonna volt, s ennek 99,9 százaléka vadállat, addig napjainkban az össztömeg 6-7-szer több, és ennek csupán nagyon kis része a vadállat, a többi az emberiség és a háziállatok.

− Nem lehet egyetlen modellbe beépíteni, hogy az ember milyen hatással van a bolygóra. Ugyanis nem csupán az éghajlatváltozásról van szó, hanem a biodiverzitás lecsökkenéséről, a kémiai anyag­áramok felborulásáról, főleg a nitrogén- és foszforciklusra gondolok, továbbá egyéb kémiai szennyeződésekre is. Mind egy-egy tü­nete ugyanannak a jelenségnek: az ember túlhasználja a Földet.

Az éghajlatváltozás, a biodiverzitás lecsökkenése, a kémiai anyagáramok felborulása, főleg a nitrogén- és foszforciklus, valamint egyéb kémiai szennyeződések mind egy-egy tünete ugyanannak a jelenségnek: az ember túlhasználja a Földet.

Aggodalomra ad okot a termőtalaj pusztulása is.

− Az Európai Unióban a mezőgazdasági termelés támogatást kap, ezen keresztül lehetne afelé vinni a folyamatokat, hogy a minimális művelés és a regeneratív mezőgazdaság több teret kapjon. Azonban egy-egy elkapkodott lépés miatt később nagyobb problémák is lehetnek, ezért óvatosabbak a döntéshozók, mert látják, hogy egy-egy korábban elsietett döntés, valami látszólag jó eredmény miatt, több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott. Külföldön olyan nagy presztízsű szaklapokban, mint például a Nature, jelennek meg publikációk arról, hogy megfelelő körülmények között, óriási erőfeszítések nélkül, csak a művelésre odafigyelve, egy hektár termőföldön évente akár 8-10 tonna szén-dioxidot is ki lehet vonni a légkörből, miközben javul a talajminőség.

Mégsem terjedt el sok helyen a talajmegújító technológia. Attól tartanak a gazdák, hogy csökken a termésátlag?

− Bizonyos körülmények között még nő is a hozam. Azonban nagy úr a hagyomány és a bevett gyakorlat. Az új technológiának hiába van számtalan előnye, egyelőre nincs olyan intézményes iskolája, mint a hagyományos művelésnek, amelynek középfokú és egyetemi képzése is van, ahol a régi, megszokott módszereket tanítják. Például, hogy a szántásra azért van szükség, mert azzal lehet beforgatni a szármaradványokat és előkészíteni tavaszra az aprómorzsás talajszerkezetet. Jelenleg Magyarországon a művelésbe bevont termőtalajoknak átlagosan 1-2 százalék a szervesanyag-tartalmuk, pedig amikor feltörték a szűzföldet, még 7-10 százalék között volt. Ez a csökkenés jórészt a szántás miatt következett be az elmúlt évtizedekben.
Most készül az Innovációs és Technológiai Minisztérium kezdeményezésére az éghajlatváltozással kapcsolatos helyzetértékelő és döntéstámogató nemzeti jelentés. A minisztériumi munkaértekezleten beszámoltunk a regeneratív művelés kedvező hatásairól, valamint a talajban megköthető szén-dioxid mennyiségéről. Volt, aki kételkedett abban, amit mondtunk, ezért megszervezzük, hogy megnézhessék a valóságban, hogyan nőtt a szervesanyag-tartalom az ezzel a módszerrel megművelt talajokban. Egy hektáron évente átlagosan félszázalékos a szervesanyag-tartalom növekedése, ami 20-25 tonna szén-dioxidot von ki a légkörből. Magyarországon Kökény Attila ennek a területnek szakértője (a vele készült interjút lásd magazinunk előző számában – a szerk.), és ha többlettámogatást kapna, vagy büntetéssel sújtanák azokat, akik nem ezt a regeneratív módszert követik, akkor sokkal többet lehetne elérni. A Brüsszelben megalkotott rendeletektől függ, hogyan fog kinézni a következő ciklusban a területalapú támogatások rendszere az EU-ban.

Mennyi termőterület van a Földön?

− Egymilliárd négyszázmillió hektár, ezt kell megszorozni huszonöttel, és nagyon egyszerűen növelhető a talaj szénmegkötő képessége, amivel az évi kibocsátással megegyező mennyiségű szén-dioxidot lehetne kivonni a légkörből. A talajokban négy-öt százalék szervesanyag-tartalom-növekedést lehet elérni tíz év alatt. Ezzel kapnánk tíz évet arra, hogy kigondoljuk, miként tudnánk a már a légkörben lévő felesleget is kivonni. Egyébként nem csak ez a gond, más súlyos problémáink is vannak, hiszen például az erdők kiirtása és az intenzív mezőgazdaság nemcsak a légköri szén-dioxid-koncentráció megnövekedéséhez, hanem a biológiai sokféleség csökkenéséhez is vezetett. Hazánkban 1990-hez képest a mezőgazdasági típusú élőhelyekhez köthető madárfajok száma az egynegyedével csökkent. Nagyon sok helyen beavatkozunk az ökoszisztémába, és igazából nem is sejtjük, hogy mi lesz ennek a következménye.

Megfelelő körülmények között, óriási erőfeszítések nélkül, csak a művelésre odafigyelve, egy hektár termőföldön évente akár 8-10 tonna szén-dioxidot is ki lehet vonni a légkörből, miközben javul a talajminőség. A regeneratív művelés egy hektáron évente átlagosan 20-25 tonna szén-dioxidot is kivon a légkörből. Ha az egész világon így művelnénk a termőföldeket, a Föld egész évi kibocsátásával megegyező mennyiségű szén-dioxidot lehetne kivonni a légkörből.

Az invazív fajok megjelenése is ront a helyzeten.

− Az iparosított mezőgazdasági termelés csak erősíti ezeknek az invazív fajoknak az előretörését. A legtöbb gyom, amivel küzdünk, az úttörő növénytársulások tagja. Megjelent például olyan fenyércirok Magyarországon, ami a glifozáttartalmú vegyszereknek ellenáll, gyakorlatilag nagyon nehéz kiirtani.

Az iparban például a miniatürizálásnak lehet pozitív hatása, mivel egyre kevesebb anyagot használunk a tárgyak elkészítéséhez, így kisebb a környezeti kár?

− Igen is meg nem is, mert minden folyamatnak, valamint a haté­konyságnövelésnek is megvannak a fizikai korlátai. A 2008-as gaz­dasági válság után az volt az elképzelés, hogy a GDP-t el kell választani az energiafelhasználástól: úgy nőjön a GDP, hogy az energiafogyasztásunk nem nő. Azóta tudjuk, hogy ez nem mindig sikerül. Magyarország esetében például az elmúlt huszonöt év legnagyobb gazdasági növekedését értük el tavaly, azonban a 4,8 százalék körüli GDP-növekedés az ország energiafelhasználásának és szén-dioxid-kibocsátásának emelkedésével járt. Valójában azon kellene elgondolkodnunk, hogy szabad-e nekünk, embereknek ennyit fogyasztanunk és szabad-e ennyien lennünk. Ez nagyon fontos kérdés, amit félve merek csak feltenni. Európában fogy a népesség, de a világ többi részén rohamosan nő. El kell gondolkodnunk azon, hogy ezt a mindenhatóvá tett gazdasági szemléletet jó lenne erkölcsösebbé tennünk. Magyarországon egy értékalapú gazdasági rendszer modelljét dolgozta ki Tóth Gergely, a Kaposvári Egyetem Gazdaságtudományi Karának professzora. Írt is erről egy könyvet Gazdasággép címmel, amelyben összefoglalja, hogy hány közgazdasági zsákutcában járt már az emberiség. Amíg a fogyasztás mindenható, és ezeket a kérdéseket nem tesszük fel magunknak, addig kár a tudománytól várni azokat a válaszokat, amelyeket nem adhat meg. Mert azt meg tudjuk mondani, hogyan lehet kivonni a légkörből a szén-dioxidot, de lehetetlen egy véges rendszerben a folytonos növekedést erőltetni.

Összeegyeztethető-e a modern fogyasztói társadalom és a fenntartható jövő? Az Ön véleménye szerint milyen feladatok vannak előttünk, és mennyi időnk van a változtatásokra? Milyen legyen például a jövő energetikai rendszere?

− Magyarországon jelenleg erőteljes vita folyik arról, hogy kell-e atomerőmű vagy sem. Kutatócsoportunkkal modelleztük, hogy az országban milyen erőművekkel, és hogyan lehet ellátni egy adott igényt. A magyar villamosenergia-rendszer irányítást hűen másoló modellünk azt mutatja, hogy egy akkora kapacitású alaperőműre, mint Paks, húsz évig biztosan szükség van a magyar villamosenergia-rendszerben, és ezt egyelőre nem tudjuk mással helyettesíteni. Az épületek, lakások szigetelése, az energiatakarékosság a hőfogyasztásban nem alternatívái az atomenergiának, mert az egyik alma, a másik pedig körte. Mi egy olyan játszmát modellezünk, amelyben mindenki nyer, és amelyhez nem kell olyan nagymértékben átalakítani a jelenlegi villamosenergia-rendszert, mint a változékony megújuló energiaforrásokhoz szükséges okoshálózatok esetében kellene – mert ezt nagy léptékben még se­hol sem próbálták ki. Már egy ötven százalék fölötti intermittens, azaz véletlenszerűen működő megújuló arány is nagyobb átalakítást igényelne a mai villamosenergia-rendszeren, mint amilyen az 1960-as években lezajlott villamosítás volt. Nehéz játszma, ezért olyan megoldást kell keresnünk, hogy addig is meglegyen az ellátás biztonsága, amíg az új kialakul, illetve a nemzetközi standardjai annyira ismertek lesznek, amire több helyen is láthatunk élő példát.

A német villamosáram-termelésben a megújulók nagyon jelentős részarányt kaptak, ugyanakkor a tárolókapacitások és az okoselemek egyelőre hiányoznak, ebből adódnak problémák. A magyar villamosenergia-rendszerben Paks kapacitására húsz évig biztosan szükség van, ezt egyelőre nem tudjuk mással helyettesíteni. Olyan megoldást kell találni, hogy addig meg­legyen az ellátás biztonsága amíg egy új rendszer kialakul, és a nemzetközi standardjai annyira ismertek lesznek, amire több helyen is láthatunk élő példát.

Németország lehet egy ilyen példa?

− Tény, hogy a német villamosáram-termelésben a megújulók nagyon jelentős részarányt kaptak. Ugyanakkor a rendszer, amelyet létrehoztak, komoly problémát jelent most már az európai villamos rendszernek is, mert a tárolókapacitások és az okoselemek egyelőre ebből is hiányoznak. Az elmúlt évek adatai azt mutatják, hogy dacára az erőfeszítéseknek, ha jön egy hidegebb tél, megnő a német szén-dioxid-kibocsátás. Az sem működik, hogy a többlet villamos áramot ráterhelik a szomszédos országok rendszereire; a francia atomerőműveknél például volt is ebből probléma.

Milyen lesz a klímajövőnk? Hogy kellene felállítani a prioritási sorrendet?

− A Drawdown nevű elgondolás a világméretű felmelegedés megfordítására irányuló valaha javasolt legátfogóbb terv. Leírja, hogyan lehet 2050-ig minden fontos ágazat átalakításával csökkenteni az emberi eredetű üvegházgázok kibocsátásának pillanatnyi értékét, továbbá kivonni azt a többletet, amely az emberi tevékenység következtében került a légkörbe az elmúlt háromszáz évben. A Kék Gazdaság, amely Gunter Pauli nevéhez fűződik, lényegében a természet ciklusainak felhasználásával érné el a természethű meg­oldásokat a gazdasági rendszer átalakítása érdekében. A termé­szetben nincs hulladék, ami az egyik alrendszer hulla­déka, az a másik számára kiváló nyersanyag. Ha képesek leszünk sok, ehhez hasonló rendszert felépíteni, akkor nemcsak mi, de a természet, a bolygó is gazdagodni fog.

Mi várható nálunk az elkövetkezendő ötven évben?

− Ha úgy alakul, ahogy én szeretném, akkor ötven év múlva Magyarországon egy olyan villamosenergia-rendszer szolgáltatja az energiát, amelynek a nagy része már megújuló forrásból szárma­zik, ami decentralizált hálózatba kapcsolt okoseszközökkel mű­ködik, ahol az emberek már nemcsak fogyasztók, hanem termelők is. Ehhez a jelenlegi, fosszilis és atomforrásokra épült villamosenergiahálózat-rendszert teljesen meg kell újítani. De az új rendszerben is maradhat hely az atomenergiának, ha megfelelően tiszta, és addigra talán már lesz fúziós erőmű is a világon. Körforgásos gazdasági rendszerünk pedig olyan lenne, ami – ha egy mód van rá – nem termel hulladékot. Tért hódítana a regeneratív mezőgazdaság, egyrészt mert megköti a szén-dioxidot, másrészt mert újfajta, innovatív eljárásokkal minőségi élelmiszert állít elő. Ez lenne az elképzelt legjobb eset, aztán meglátjuk, mit valósítanak meg ebből.

A megújuló energiák tekintetében Magyarország is egyre jobban áll. Ötven év múlva egy olyan villamosenergia-rendszer szolgáltathatja az energiát, amelynek a nagy része már megújuló forrásból származik, ami decentralizált hálózatba kapcsolt okoseszközökkel működik, ahol az emberek már nemcsak fogyasztók, hanem termelők is. Az új rendszerben is maradhat hely az atomenergiának, ha megfelelően tiszta, és addigra talán már lesz fúziós erőmű is a világon.

Egyetemünkön folyik a Jó Állam-kutatás, ez egy részben külföldről átvett nagyon jó gyakorlat, amelyben bizonyos mérőszámok segítségével az állam működésének különféle területeit vizsgáljuk, ebben a munkában én a fenntartható fejlődés területén mérhető jellemzők feldolgozását végzem. Tanulmányozzuk a szén-dioxid-kibocsátásra, a szelektív hulladékgyűjtésre, a szennyvíztisztításra vonatkozó statisztikákat. Magyarországon, ahogy az imént már említettem, nőtt az elmúlt években a gazdasági teljesítmény, és ezzel együtt a kibocsátás is, de még mindig tudjuk tartani a céljainkat, mert a nehéziparunk az 1990-es években megszűnt, és 1990 a bázisév, amelyhez képest nagyon jól állunk. A meg­újuló energiák tekintetében is egyre jobban állunk, sorra adják át a nap­elemparkokat az országban, továbbá vannak eredményeink a szelektív hulladékgyűjtésben is. A megújuló források közül főképp a biomassza és a napelem terjedt el hazánkban eddig. A kormány energiastratégiájában az atom, a megújulók és a tiszta szén volt a három kiemelt terület, ebből a szén környezetbarát felhasználása egyelőre még nem valósult meg, sőt a szénerőműveket ki is kell vonni a nemzetközi egyezmények értelmében, de a többi irány­vonal már kirajzolódik.
A jövőnkkel kapcsolatban nem azt kell kigondolnunk tehát, hogy élhetünk-e így tovább, hanem azt, hogy ne fogyasszunk többet, mint amennyit az ország erőforrásai lehetővé tesznek a számunkra.

Forrás: innotéka / Paulik Katalin