Harvey alig öntözte meg az évezred özönvízével Houstont, máris érkezett Irma, hogy egész szigetországokat taroljon le, majd több millió embert üldözzön el Floridából – és a nyomában már ott van José, az újabb négyes erősségű hurrikán. Ez így normális, korábban is volt már ilyen, vagy a klímaváltozás hatására minden korábbinál pusztítóbbak lettek a trópusi ciklonok? A válasz kicsit összetett, úgyhogy összefoglaljuk, amit a legújabb apokalipszisjelenetek kapcsán most mondani lehet az emberiség kilátásairól.

Mennyire erősek a mostani hurrikánok?

Nem véletlenül telepítettek ki 6 millió embert Floridából az Irma miatt. A karibi szigeteket letaroló hurrikánt a Saffir–Simpson skálán a legmagasabb, ötös fokozatba sorolták. Ez a szélerősséget méri, az ötös fokozat 150 mérföldes felszíni szélerősségnél kezdődik, de az Irma a 185 mérföldet is elérte, ami miatt már azt is felvetették, hogy az ilyen erejű ciklonok kedvéért egy újabb, hatodik kategóriát is be kellene vezetni.

Ezzel holtversenyben ő lett a második legerősebb hurrikán az Atlanti-óceán fölött, csak egy 1980-as, a 190 mérföldet elérő Allen előzte meg. Az Irma ráadásul 37 órán keresztül tartotta a csúcssebességet, a mérések kezdete óta még egyetlen hurrikán nem bírta ilyen sokáig ilyen erővel. Irma több mint három napig tombolt ötös kategóriájú szuperhurrikánként. A két héttel ezelőtti, ugyanezen a skálán négyes erejű Harvey a járulékos hatásaiban emelkedett ki: olyan özönvizet (több mint 1200 mm csapadék néhány nap alatt) zúdított Houstonra, ami miatt az évezred esőjének nevezték – igaz, az ilyen figyelemfelhívó címkék az utóbbi időben kicsit elinflálódtak: az elmúlt két évben ez konkrétan a negyedik évezred esője Amerikában.

Sose volt még ennyire durva?

De, utoljára 12-13 éve. 2004-ben öt nagy erejű hurrikán csapott le az Egyesült Államokra, közülük négy ugyanúgy Floridára, mint most az Irma. A rá következő évben aztán jött a New Orleanst elöntő Katrina, de rajta kívül négy másik hurrikán is lecsapott akkor az amerikai partvidékre. A nagyjából hitelesnek tekintett mérések kezdete, vagyis a negyvenes évek óta ez a 2005-ös a rekordév: annyi nagy viharrendszer jött, hogy a megjelölésükre elfogytak a betűk az angol ABC-ből, és a görög betűkhöz kellett nyúlni. Azóta viszont szokatlanul nyugodt évek jöttek, az USA-t például egyetlen ilyen igazán erős (a skálán legalább hármas besorolású) hurrikán sem találta el – egészen mostanáig.

És milyen az idei szezon?

Még csak a közepén vagyunk, úgyhogy véglegeset nem mondhatunk róla. Az észak-atlanti térségben augusztustól novemberig tart a csúcs, ilyenkor keletkezik a legtöbb nagy hurrikán. 2017-ben idáig hat hurrikán volt, és közülük három is nagyon erős – ezzel máris megvan az éves átlag (6,4 hurrikán, közülük 2,7 legalább hármas erejű), és még messze a vége. Pedig néhány hónapja az illetékes amerikai szervezet, a Nemzeti Éghajlati Adatközpont (NOAA) még nyugodalmasabb évadra számított. Ezt az előrejelzését augusztus elején módosította: eszerint idén nagy eséllyel a „normális feletti hurrikánszezon” várható, ami akár „szélsőségesen aktív” lehet.

De mire föl ez a nagy aktivitás?

Bár a hurrikánok előrejelzése már középtávon is nagyon nehéz, abban vannak minták, hogy milyen feltételek kedveznek a kialakulásuknak. Az egyik ilyen az El Niño, pontosabban az El Niño hiánya: azokban az években, amikor a Csendes-óceán normális áramlási rendszere megfordul, ott több hurrikán lesz, az Atlanti-óceán felett viszont kevesebb. Idén ez végül mégsem következett be, nincs érdemi El Niño – ez pedig az Atlantikumban több trópusi ciklussal jár – ahogy azt most tapasztaljuk is. De nem csak ez számít.

Mi még?

Az, hogy túl meleg a tenger: a Mexikói-öbölben, ahol a Harvey is kialakult, 31 fokos volt. Ez a víz felszíni hőmérséklete, ami itt máskor is tud fürdővízszerű langymeleg lenni, de most a sok éves átlagnál is legalább egy, de inkább másfél fokkal több, egyes kisebb területeken pedig 4 fokkal is meghaladta azt.

Miért érdekli a szelet, hogy jó-e a víz?

Ehhez egy kicsit bele kell menni abba, hogy hogyan keletkeznek általában a trópusi ciklonok. Lényegében három dolog kell hozzá: nagy páratartalom, meleg (a mondás szerint minimum 26-27 fokos) tengervíz, valamint a Föld forgásából eredő Coriolis-erő. Utóbbi hozza forgásba a felszálló meleg levegőt, ezért van az, hogy az Egyenlítőnél (mivel ott a Coriolis-erő nem érvényesül) nincsenek trópusi ciklonok. Az igazi hurrikánövezet a a 8. és a 20. szélességi körök között van mindkét féltekén.

Az észak-atlanti térségben főleg az afrikai eredetű passzátszelek gerjesztik a folyamatot: a meleg levegőt felhajtva keletről nyugatra mozgó nagy viharrendszereket hoznak létre, ezekből alakulhatnak ki a hurrikánok. Az alacsony légnyomású, meleg levegőjű pont körül keringő légtömegekben ilyenkor öngerjesztő folyamatok indulhatnak be: a felhőképződéssel energia szabadul fel, ami miatt tovább nő a hőmérséklet és még gyorsabb lesz a felfelé áramlás, további kondenzációt és energiatöbbletet okozva. Ehhez a pozitív visszacsatoláshoz szükség van a tengerből felszálló párára (ezért gyengülnek meg a szárazföld fölé érve a hurrikánok), vagyis a víz hőmérséklete kulcsfontosságú: a hurrikánok tulajdonképpen az óceánból nyerik a hőenergiájukat, amit szélerővé alakítanak át.

Tudjuk egyáltalán, hogy régen mekkora hurrikánok voltak?

Inkább csak a legutolsó 40 évről. Miközben a klímatörténet részletes eredményekkel rendelkezik sok ezer évvel ezelőtti, akár gyorsan végbemenő változásokról is, a hurrikánokról csak a hetvenes évek óta vannak megbízható adatok. A II. világháború előtti nagy viharokról főleg a hurrikánokba bekerülő hajók mérőeszközei tudósítanak, ezek azonban már csak azért is hiányosak, mert a legbrutálisabb viharokat a hajók nem élték túl. A későbbi időszakból főleg repülőgépek szolgáltatták az adatokat, de azok igazából csak azóta megbízhatóak, hogy rendszeres műholdas mérések is vannak. A hurrikántörténetben, ha van ilyen altudomány, így sok a módszertani-mérési bizonytalanság, és csak a legutóbbi néhány évtized kapcsán lehet megalapozottabban beszélni esetleges folyamatokról – ez azonban lehet, hogy nem elég hosszú időszak ahhoz, hogy komoly trendeket olvassunk ki belőle.

Jó, de mégis, több lett a hurrikán, vagy nem?

Az Atlanti-óceán fölött igen, a Csendes-óceán fölött (ezeket már tájfunnak hívjuk, de ugyanolyan trópusi ciklonról van szó) kevesebb, összességében azonban nagyjából konstans mennyiségű hurrikán van: egy átlagos évben nagyjából 80 trópusi ciklon keletkezik a világon, ezeknek pedig a harmada éri el a hurrikán fokozatot. Van ugyanakkor egy évtizedes ciklusossága a dolognak: a hetvenes és a kilencvenes évek között viszonylag kevesebb hurrikán volt, azóta pedig több – de hogy ez minek tulajdonítható, történelmi véletlennek, netán korábban is rendszeresek voltak az ilyen ciklusok, csak ezeket még nem mértük, vagy pedig egy lineáris folyamatról van szó, ami a klímaváltozással is összefüggésben állhat, az vitatott.

Akkor van egyáltalán bármi alapja ennek a hurrikánparának?

Simán lehet, csak éppen nem a hurrikánok összmennyisége aggasztó elsősorban. Hanem az erejük. A már többször hivatkozott skálán legalább hármas kategóriába sorolt hurrikánból a hetvenes és a nyolcvanas években 16, illetve 17 volt, a kilencvenes évektől azonban egyre több: 27, a kétezresekben már 36 (ez az évtizedes történelmi rekord), a 2010-es években pedig egyelőre 22, de ugye ezekből még hátra van két és fél év.

De Amerikában például jó ideje nem is voltak durva hurrikánok, nem?

Oké, ez a két hurrikán egymás után most tényleg durva volt, de egy rossz év nem jelent semmit, hiszen 2005-től mostanáig a szuperhurrikánok elkerülték az Egyesült Államokat – hangsúlyozzák most a klímaváltozás-szkeptikusok. Ez valóban így volt (a Sandy, bármilyen nagy kataklizmát okozott is, az ötös skálán alig egyes fokozatúnak számított, a szél ugyanis nem volt olyan erős), de egy modell szerint tényleg egyszerűen szerencse dolga volt: eszerint minden évben 40 százalék esély van arra, hogy az Egyesült Államokra lecsap egy legalább hármas erősségű hurrikán; hogy az ezredforduló után erre kilenc egymást követő évben sem került sor, olyan véletlen, amire statisztikailag 177 évente kerül sor.

Még valami rossz hír?

Ezek a mai hurrikánok nem csak erősebbek, de hamarabb is erősödnek meg. Míg 25 éve egy észak-atlanti hurrikánnak átlagosan 60 órára volt szüksége, hogy elérje a (178 km/h-nál kezdődő) 3-as kategóriát, ma már 40 óra alatt felgyorsul erre a sebességre.

Ez azért is fontos, mert arra szintén vannak adatok, hogy a gyorsan megerősödő viharokból nagyobb eséllyel alakulnak ki nagyon erős hurrikánok, mint a lassabban kifejlődőkből. És mivel nagyobb hőmérsékletnél több nedvességet szív fel a levegő, a szárazföldre érve nagyobb esély van arra is, hogy özönvízszerű eső jöjjön – mint az most a Harvey-val is történt.

És a tengerszint-emelkedés?

A szélerősség és a hurrikánná erősödés sebessége egy dolog, a tényleges pusztító potenciál másik. Ez nem csak azon múlik, hogy a hurrikán sűrűn lakott területeket kap-e telibe; a nagy pusztítást gyakran a vihardagály hozza. Ez az a jelenség, amikor a szél a szárazföldre torlaszolja fel a tengervizet, emiatt lett a Katrina is annyira brutális New Orleans-ban, és emiatt volt olyan a Sandy is New Yorkban, annak ellenére, hogy az a hivatalos besorolás szerint még csak nem is volt hurrikánnak tekinthető. A megemelkedő tengervíz értelemszerűen még nagyobb bajt csinál, ha a tengerszint már nyugalmi helyzetben is magasabb, és a gleccserolvadások miatt most ugye éppen ez a helyzet. Ez így önmagában inkább a jövőre nézve aggasztó, nem a világtenger 1900 óta mért 17 centiméteres megemelkedése miatt, de az már akut probléma, hogy egyes adatok szerint a vihardagályok ereje különösen érzékeny a hőmérséklet-változásokra: egy kutatás szerint a Katrináéhoz hasonló vihardagályokra kétszer akkora esély van a meleg években, mint a hűvösebbekben.

De miért erősebbek a hurrikánok?

Sok tényezőn múlik, de a legfontosabb az óceán melegedése. Ez a diagram azt mutatja, hogy a tengerek hőmérséklet-emelkedése hogy függ össze a trópusi ciklonok számával (mint arról már volt szó, lényegében sehogy), az alatta lévő pedig ezek erejét veti össze a melegedéssel. Ha melegszik az óceánok hőmérséklete, hosszú távon több szupererős vihar lesz.

De mennyivel melegebb a tenger?

A hetvenes évekhez képest úgy 0,7 fokkal. Globális éves átlagban ennyivel emelkedett a felszíni vízhőmérséklet. Ez nem kevés: az elmúlt fél évszázad globális felmelegedésének a 9/10-ét nyelte el a világóceán, nagyrészt annak is a felső rétege.

Amellett, hogy a változó tengerhőmérséklet a nagy áramlásokat, és ezzel az egész globális klímát meghatározza, a csapadékképződésre is direkt hatása van: a nagyobb hőmérséklet intenzívebb párolgást, ergo nedvesebb légkört eredményez. És emiatt a bevett modellek szerint a trópusi ciklonok is súlyosabbak lesznek – sokak szerint ezt tapasztaljuk meg most.

Szóval elméletileg minden tiszta?

Nem éppen. A hurrikánok például többet erősödtek az elmúlt húsz évben, mint ami a modellszámításokból következne. A kalkulációk eltérnek, van olyan, amelyik úgy számol, hogy a tengervíz hőmérsékletének egy foknyi emelkedése 16 százalékkal teszi intenzívebbé a hurrikánokat, mások szerint az eddigi melegedésnek csak egy csomóval kellene növelnie a legnagyobb szélsebességet – ez pedig olyan nagyságrend, ami ma még a mérési hibahatáron belül van. Kutatási szempontból azonban a fő probléma, hogy a modellekben jelzettnél valójában jóval gyorsabban erősödnek a hurrikánok.

Akkor rosszak a modellek?

Az is lehet. A megfigyelések mindenesetre az elmúlt húsz évben intenzívebb erősödésről szólnak, mint ami az elméleti kalkulációkból következne. Ennek több oka is lehet. Ott van például az örök mérési hiba (itt megint főleg a történelmi adatok bizonytalansága merülhet fel), de a történelmi véletlen is: a trendvonalnak még nem volt elég ideje, hogy a természetes folyamatok normális változékonyságán felül emelkedjen – vagyis a meglévő adatok alapján még nem bizonyítható, hogy az elmúlt két évtized több hurrikánja nem csak történelmi véletlen-e, ahogy a 2005 utáni „hurrikánaszály” is jelzi, hogy pár jó vagy rossz évből nem nagyon lehet még következtetéseket levonni. És igen, az is lehet, hogy a hurrikánok tényleg érzékenyebben reagálnak a tengerek felmelegedésére és más klimatikus változásokra, mint amivel idáig számoltak.

Mégis a klímaváltozás okozza?

Könnyen lehet, de hogy ezt mennyire állíthatjuk biztosan, vitatott. Abban a kiszivárogtatott jelentésben, amit 13 amerikai kormányzati szervezet szakértői állítottak össze (és Trumpék bosszúságára egyértelműen kiálltak benne amellett, hogy a klímaváltozást az emberi környezetpusztítás okozza), erről az áll, hogy „közepes bizonyossággal állítható, hogy az emberi tevékenység hozzájárult az észak-atlanti megnövekedett hurrikán-tevékenységhez a hetvenes évek óta”.

És az Irmát akkor ki fújta ide?

Miközben abban azért a kutatók nagy része egyetért, hogy a klímaváltozás potenciálisan ront a helyzeten, a közkedvelt hasonlat szerint egy adott időjárási szélsőségről ugyanúgy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a klímaváltozás okozta-e, mint ahogy a sportban sem lehet konkrétan megmondani, hogy pont ezt az elfutást most a dopping csinálta, vagy csak most jött ki a lépés. A klímarendszerünk mindenesetre olyan tempóban írja át a rekordokat, „mint egy szteroidokon lévő baseballjátékos”.

Hogy a hurrikánok okozta pusztításban mennyi az ember felelőssége, így pontosan nem mondható meg – bár mostanában egyre inkább próbálkoznak ilyesmivel is, Kevin Trenberth klimatológus például a Harvey esetében úgy 30 százaléknyi emberi hozzáadott-értékkel kalkulál.

De mit szól ehhez a politika?

Bár egy-egy konkrét természeti katasztrófát legfeljebb valószínűségi alapon lehet összefüggésbe hozni a tágabb környezeti folyamatokkal, a katasztrófáknak így is nagy szimbolikus értéke van: a közfigyelmet kihasználva most sok klímakutató próbálja ráirányítani a figyelmet a klímaváltozás következményeire – akár olyan médiaérzékeny fogásokkal, mint a csapadéktérkép átszínezése, vagy egy minden eddiginél durvább hurrikánfokozat létrehozása.

A párizsi egyezményből kilépő Trump alatt pozícióba került „klímaszkeptikus” republikánus keménymag közben kissé átlátszó álfelháborodással azt tolja, hogy még csak felvetni is illetlenség a klímaváltozás hatását: a mentőakciók idején a viharok okait taglalni „nagyon, nagyon érzéketlen dolog” Florida népével szemben – mondta az amerikai környezetvédelmi ügynökség, az EPA élére kinevezett Scott Pruitt. Ezzel Miami republikánus polgármestere sem ért egyet: Tomás Regalado szerint

pontosan ez az az idő, amikor beszélni kell a klímaváltozásról. Itt az idő, amikor az elnöknek, az EPA-nak és mindenkinek, aki döntési pozícióban van, a klímaváltozásról kell beszélnie.

Persze ventilátorokkal is meg lehet próbálni elfújni az egészet, hátha sikerül.

Forrás: Index | Kolozsi Ádám